Egykori pénzurak Magyarországon

Az alábbi kivonatos szöveg Balázs Ilona írása, amely

tíz évvel ezelőtt jelent meg valamelyik magyarországi folyóiratban.

A cikkben említést érdemel az írónőnek az a megjegyzése, hogy “a továbbiakban tekintsük

alapnak a félszázaddal ezelőtti helyzetet.”

(Hazánkért, 2001. szeptember)

A közvéleményt mindig erősen foglalkoztatta, hogy kik a társadalom leggazdagabbjai, és mekkora lehet a vagyonuk. A kérdés igazi politikai súlyt csak az első világháború éveiben kapott, amikor széles néptömegek szó szerinti elnyomorodásával párhuzamosan a gazdaság csúcsain néhányan nemcsak egyszerűen megszedték magukat, hanem valóban többszörös milliomosok lettek.

Az iparbárók

A magyar tőkés társadalom élén igazából 3-4 család állt. Ide tartozott a csepeli Weiss-család (30-35 millió pengő vagyon), Schiffer Miksa (25-30 millió pengő), a szeszgyáros Felner Henrik (25-30 millió), a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank elnöke, a GYOSZ elnöke és feltétlenül idesorolható a Hatvany-Deutsch család is a maga mintegy 20-25 millió pengő vagyonával.

Weiss Manfréd (1857-1922) sajátos finanszírozási, tőkebefektetési stratégiája révén kapaszkodott fel, mintegy harminc-negyven év alatt a tőke középmezőnyéből a csúcsra. Terménykereskedőként kezdte, de volt építési vállalkozó, malom részvényes és ingatlantulajdonos is, amíg végül saját iparvállalatainak megalapításával létrehozta a magyar ipar legnagyobb óriását, a csepeli gyártelepet. Már a századfordulón az övé volt az ország legnagyobb konzervgyára és a legnagyobb egyéni tulajdonban lévő fémipari vállalat, amely egyben hadianyaggyár volt.

Biztos tartalékot jelentettek a hatalmas ingatlanok, amelyeknek egy része a Margit-híd pesti oldalán terült el és enyhe túlzással majdnem egészében magába foglalta a Lipót (Szent István) körút, Pozsonyi út, Katona József utca és a mai Hegedűs Gyula utca által határolt területet.

A világháború éveiben a magánvállalatok jelentős bővítése mellett a családi vagyon újabb konzervgyárral és 10 ezer holdas Csongrád megyei uradalommal egészült ki. Így összességében mintegy félmilliárd koronás értéket tudhattak magukénak.

A háborús összeomlás (1918), a román megszállás, -- ami a gyár teljes leszerelését jelentette -- és a békegazdálkodásra való áttérés költségei miatt a Weiss-féle vagyon átmenetileg erősen megcsappant. Weiss Manfréd 1922-ben bekövetkezett halála után a vagyon nyolc részre oszlott, de változatlanul közös kezelésben maradt.

Schiffer Miksa ingatlantulajdonosnak Weissékhez képest sokkal inkább sikerült a háttérben maradnia, neve is kevésbé ismerős. Viszonylag szerény mérnökként, házassága révén lett társtulajdonosa a Grünwald-Schiffer féle építési vállalkozásnak, és vagyonát nagystílű vasútépítésekkel, közszállításokkal és telekvásárlásokkal alapozta meg. 1910-től önálló vállalata élén gazdagodott tovább, amíg a huszas években már az ő tulajdonában voltak többek között a Palatinus-házak (a Pozsonyi út nyugati oldalán álló, 1911-ben épült bérházak), valamint a Margit híd és a Parlament között elterülő telkek. Számos nagyipari vállalatban volt érdekeltsége. Végül vagyonának egy részét ő is birtokvásárlásra, az ercsi mintagazdaság megvételére fordította.

Eisig Deutsch rabbi a helyi viszonyokhoz képest gazdag polgárként lett az aradi hitközség elnöke. Közben fia Deutsch Ignác megalapította saját, illetve a család vállalkozását a Deutsch Ignác és Fiai nevű céget, majd 1852-ben Pestre költözött. A terménykereskedelem mellett mind aktívabban foglalkoztak bank- és biztosításüzletekkel, vasútépítésekkel és egyéb építőipari tevékenységgel is. (A többes számot itt azért is kell használnunk, mert a család különböző ágait szorosan összefogta a feloldhatatlan családi vagyonközösség. - B.I.)

Ők építették, mint fővállalkozók a kassa-oderbergi és a munkács-beszkidi vasútvonalat. Az 1873-as gazdasági válságot követően a Concordia Gőzmalom szinte teljesen a család tulajdonába került, majd Deutsch Sándor a cégbe gyakorlatilag beolvasztotta a jónevű Kohner Adolf és Fiai, valamint a Brüll Henrik és Fiai nevű cégeket. Ezekkel együtt alapították a nyolcvanas évek elején a nagysurányi cukorgyárat, a szegedi és temesvári szeszgyárat. Résztvettek a Tisza szabályozásában, 1889-ben, Hatvanban alapítottak cukorgyárat és malmot, majd ezt követően a garamvölgyi és sárvári cukorgyárat. A család a kilencvenes években 27 százalékkal részesedett a hazai cukortermelésből. Kiterjesztették érdekeltségüket a vidéki malmokra, ugyanakkor a család budapesti malomérdekeltsége elérte a 4 millió koronát. Szerepet játszottak a Hazai Bank, a Magyar Ipari és Kereskedelmi Bank irányításában is. A család vagyonközössége csak 1933-ban Hatvany Béla halálával bomlott fel. Üzleti és családi kapcsolatait, befolyását tekintve a család mindvégig vetekedett a csepeli Weissekkel. Három tagja a művészetek terén vált nevezetessé: Hatvany Lili színműíró és kritikus, Hatvany Ferenc festő, de mindenekelőtt az irodalomtörténetből jól ismert Kossuth-díjas [...?] akadémikus Hatvany Lajos, -- Ady Endre jó barátja! -- a Nyugat és a haladó magyar irodalom legfőbb pártfogója.

A második lépcső

Szorosan a Hatvanyak nyomában találjuk, mintegy 20 millió pengős vagyonnal, a sörgyáros Drehereket és Haggenmachereket, a szeszgyáros Gschwindteket és az újpesti bőrgyáros Wolfnereket.

A Dreher-családdal Magyarországon először 1862-ben találkozunk, amikor Dreher Antal schwechati sörgyáros megvásárolta a Kőbányai Serház Társaság üzemét, a budapest-kőbányai sörgyárat. A család később jelentős uradalmakat és budapesti ingatlanokat szerzett, majd részt vállalt a Kereskedelmi Bank igazgatásában. A háború utáni gazdasági visszaesés éveiben hatalmas koncentrációt hoztak létre a korábban konkurrens Haggenmacherékkal és ezzel nemcsak az üzemekben felhalmozott értékeket sikerült átmenteni, hanem egyes felszabadult gyárépületeket más célra is felhasználhattak.

1933-ban végül megalakult a Dreher-Haggenmacher Első Részvényserfőzde Rt., amely a Dreher Antal serfőzde, az Első Magyar Részvényserfőzde, a Haggenmacher Kőbányai és Budafoki Sörgyárak Rt. és a Dreher-Haggenmacher Textil-művek egyesüléséből jött létre.

Haggenmacher Henrik Svájcból vándorolt át Magyarországra, kezdetben a malomiparban tevékenykedett, két malma volt, ebből az egyik lett az utolsó egyéni tulajdonú malom Budapesten. Főrészvényese volt az Első Budapesti Gőzmalom Részvénytársaságnak és egyik alapítója a ‘Flóra’, Első Magyar Stearing-gyertya- és Szappangyárnak.

1867-ben átvette a budafoki Frohner-féle sörgyárat, majd résztvett az Első Magyar Részvényserfőzde alapításában. A családi vagyon az ipari érdekeltségeken túl kiegészült hatalmas bérpalotákkal és nagy telekkomplexumokkal. Többek között négy házuk volt a Lipót körútnál, -- ugyanazon a környéken, ahol a Weiss-családnak, -- hét házuk az Andrássy úton a Nagymező utca és a Nagykörút között.

Az újpesti Wolfner Gyula mint műgyűjtő vált nevezetessé tőkés társai közül. Elsősorban festményeket gyűjtött: Székely, Munkácsy, Mednyánszky, Paál, Mészöly, Lotz, Markó, Barabás stb. képeit, majd gyűjteményét magyar népies kerámiákkal és hímzésekkel egészítette ki.

Bankmágnások

A közhiedelemmel ellentétben a bankvezérek vagyona elmaradt az igazi iparbáróéktól. Nevük szerepelt ugyan számos pénzintézet és iparvállalat élén, de gazdagságuk nem volt arányos a befolyásukkal.

Ennek legalább részleges magyarázata az, hogy a pénzszakmában -- eltekintve az egyre ritkuló magánbankoktól -- a fennmaradást elsődlegesen nem a vagyoni helyzet biztosította, hanem a szakértelem és a rátermettség.

Például Lánczy Leó, aki a századfordulón valóban gazdag bankárnak számított, viszonylag jelentéktelen terménykereskedő fiaként kezdte pályafutását. Fiatalon a Magyar Általános Földhitel Rt. vezérigazgatója lett, majd 29 éves korában azonos minőségben átment a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankhoz, s ennek később elnöke lett. Jövedelméről valóságos legendák szálltak, hiszen a világháború előtt mintegy 20 vállalkozás igazgatóságában foglalt helyet és igazgatói jutaléka megközelítette a félmillió koronát. Vagyona azonban még így is messze elmaradt a leggazdagabbakétól, majd 1921-ben bekövetkezett halála után a Lánczy-vagyon -- miután a családban nem folytatta senki a bankszámlát -- az infláció következtében szinte teljesen elúszott.

A bankmágnások közül leginkább az itthon kevésbé ismert Klein-család ugrott ki, kereken 10 millió pengős vagyonnal. Jellemző, hogy a pengőmilliók és Klein Gyula bankpoziciói mögött az ipari érdekeltségek álltak alapozásként. A rendkívül változó Klein-vagyon az infláció éveiben érte el [...?] a tetőpontját, amikor a kortársak szerint a 100 millió aranykoronát is meghaladta. +++

nyitólap