Ha Schöpflin György magyarul is beszélő londoni egyetemi tanár

nevével találkoznál, ne felejtsd, hogy ...

‘magyar’ vezetéssel Kisantant

működik a londoni egyetem szlávisztika tanszékén!

(Hazánkért, 2002. július)

Csak bűnös kérhet bocsánatot!

A londoni University College szlávisztika tanszékének politológusa Schöpflin György tanár terjedelmes, mindenre kitérő beszélgetését közölte a hazai választások előtt a Magyar Nemzet Online, 2002. március 29-én. (részlet)

“[...]A magyar kormány mostmár megengedhetné magának azt, hogy szimbolikus bocsánatot kérjen például a románoktól azokért a románok ellen elkövetett bűnökért, amelyek az elmúlt párszáz évben megtörténtek. […!?] Nem azért, hogy cserébe a románok is bocsánatot kérjenek a magyaroktól. Arra Romániának magától kell rájönnie. Ennél talán még fontosabb, hogy a magyarok tudomásul vegyék: szlovák szempontból nézve Magyarország létezése állandó jelleggel bíró probléma, s mindig mindent másképp fognak értelmezni, mint a magyarok....

Ahhoz, hogy létre lehessen hozni valamiféle magyar–szlovák párbeszédet, a magyar félnek el kellene ismernie: voltak olyan történelmi események, amelyek a magyarokat nem, de a szlovákokat súlyosan érintették. 1918 előtt nagyon sok szlovák igen sikeresen asszimilálódott és vált magyarrá. [Igen, asszimilálódtak a saját önszántukból!-TJ] Márpedig ez szlovák szempontból olyan óriási vérveszteség, amit nem lehet pótolni. Ezért mondom azt: jó lenne, ha hosszútávon mindkét fél szembe tudna nézni a másik fájdalmaival. Ez senkinek sem könnyű, de a szlovákok addig nem fogják elismerni a magyar kisebbséget a szlovákiai társadalom szerves részeként, amíg Magyarország be nem ismeri, hogy a történelemben különféle károkat okozott a szlovákoknak. [...!?] Ez is összefügg valahogyan a Benes-dekrétumokkal.[...]”

A tótok a csehek segítségével az első világháború után nyíltan is megindították a magyar lakosság elszlávosítását és az ellenállók kiüldözését vagy megsemmisítését. Először a magyar életlehetőségeket csökkentették törvényes és törvénytelen eszközökkel. A csehek segítségével elvett magyar földtulajdonokat és vállalatokat a csehek és szlovákok között osztották ki. Azzal egyidőben megindult a harc a magyar nyelv és kultúra ellen is. Mire a második világháború elérkezett, a felvidéki – 1910-ben még 1,100,000-nyi magyar lakosság lélekszáma 700 ezerre apadt. Azóta pedig az is egyre fogy a tervszerű elnyomás és üldözés folytán.

A szlovák vérveszteségről csak annyit, hogy Trianon után a Benes-féle ’cseh felszabadítás’ dicsőségének tudható be, hogy az Amerikába vándorolt 700 ezer főnyi szlovák, e „megváltás” idején, nem ment haza Szlovákiába, hanem még sok tízezerrel meggyarapodott! - Schöpflin úr, Ön talán ezt is a magyarok számlájára írja?

A pánszláv-ügynökség

Aki jártas a történelemben, az azonnal látja, hogy Schöpflin tanár úr, a T.G. Masaryk, Eduard Benes és R.W. Seton-Watson, Palacky, Jászi-Jakubovics Oszkár féle magyar-gyűlölő pánszláv irányvonalat képviseli.

Az első világháború idején az angol kormány Propaganda Minisztériumot hozott létre, amelynek élére a magyarfaló Henry Wickham Steed újságíró és Robert William Seton-Watson brit történész került. Tevékenykedésüket nagyban segítette az akkori prágai egyetem professzora Tomas G. Masaryk, majd pár évvel később E. Benes is, akiknek megrögzött életcéljuk volt a független Csehszlovák Köztársaság megvalósítása.

A cseh marxista szabadkőműves Masaryk és Benes angol pártfogói R. W. Seton-Watson és H. W. Steed 1915-ben megszerezték a King’s College szlávisztikai tanszékét.

Benes a Demokrácia ma és holnap című könyvében írja:

„A kommunizmus nagy hasonlatosságot mutat filozófiájában és erkölcsében a demokráciához. A kommunizmus küzd az emberek egyéni és nemzeti egyenlőségéért, mint a demokrácia is. Humanista tendenciájú, egyetemes, intellektuális és racionális. Békés is, nemzetközi és a népszövetség követője. Ebből a szemszögből tekintve, erkölcsi és filozófiai alapja ugyanaz, mint a demokráciáé. A világ forradalmasításának tervét feladta a tartós békéért hozott fáradozásaival.”

Nem hagyható figyelmen kívüli a tény, hogy Masaryk és Benes legfőbb pártfogója a szabadkőművesség volt, sőt az sem kétséges, hogy mindketten szolgálatra berendelt hárompontos testvérek voltak. Benes meg is jegyzi:

“A szabadkőműves körökbe való bejutást lehetővé tették bizonyos honfitársak és páholyok szerb tagjai.”

(Köztük Spalaikovics, a Szerbia ügyeit intéző egyik háborús méregkeverő, és Tomitch a vakolók tanítótestületének tagja.) Egyes hazai történészek meg is kérdőjelezik:

Figyelemre méltó Eduard Benes politikai pályája, hiszen a történelem fordulatai következtében -- érdekes módon -- kétszer is emigrációba kényszerült (1915-1918 és 1939-1945 között), és mindkét emigrációja végén győztesként térhetett haza! Miféle láthatatlan hatalom segítette ezt a szökött cseh származású osztrák alattvalót (ez volt Benes hivatásos státusa 1915-ben) hogy a háborúban győztesnek számító új állam, Csehszlovákia külügyminisztereként Versailles fényes termeiben tevékenyen részt vehetett térségünk sorsának alakításában?

A Páholyok és a világháború

1917 elején a köztudat elől jobbára elfedett óriási jelentőségű eseményre került sor Párizsban, ahol az ott székelő Grand Orient de France (Franciaország Nagy Keletje) szabadkőműves páholy világkongresszust hívott egybe, ahol nem sajátosan szabadkőművesi kérdésekről vitatkoztak, hanem a háború befejezésének körülményeiről és megtervezett világbékéről. Ez a nemzetközi értekezlet a legaprólékosabban dolgozta ki a békeszerződéseket az egyes államok határait, a győzteseknek jutott koncokat s a Népszövetség tervezetét.

A Temps nevű párizsi világlap, amely egyben a francia külügyminisztérium sugalmazott lapja is, közölte ennek a szabadkőműves összejövetelnek a határozatait, amelyeknek a Magyarországra vonatkozó része csaknem betűről-betűre került be a trianoni békeszerződésbe.

A Temps közlése szerint a nemzetközi szabadkőművesség ezen az összejövetelen rajzolta meg a háború utáni Európa térképét, s Magyarországra vonatkozólag az alábbiakban intézkedett.

Megállapította a háború utáni Magyarország határait, éspedig a román határt kivéve, egészen úgy, mint az a trianoni palotában reánk kényszeríttetett. Szerintük a Romániával szomszédos határ többet hagyott meg a magyaroknak, mint amit a békeszerződés tartalmaz, s a Csucsa-Nagybánya mentén elterülő vonal képezte volna Magyarország határát, tehát körülbelül az a vidék, ahol a székely önkéntesek a Károlyi-kormány idején sokáig védekező állásban voltak.

Josef Kohler német büntető jogász ‘Der Prozess die Attentater von Sarajevo’ című művében így tudósít:

„A Le Grand Orient francia szabadkőműves páholy szorgalmazta az átkos szerb agitációt. Tudjuk, hogy a főegyesületnek, amelyben a bomlasztó erők gyülekeztek, a Narodna Ochrana”-nak nemcsak a tagsága volt szabadkőműves, hanem a vezetői is azok voltak. Ki ne emlékezne arra az aljas munkára, amellyel rólunk a hazugságok tengerét hömpölyögtették az egész világra. Nem volt állam, amelynek sajtóját a borzalmas hazugságok állandóan ne foglalkoztatták volna! Egyetlen céljuk volt: a művelt emberiség megvetését ellenünk kihívni…”

Nemzeti hőslegendák

Minden országnak olyan eszközökkel kell magát fenntartania, amilyenekkel megalapították. Nagy-Romániát, Csehszlovákiát és Jugoszláviát propagandával és hazugságokkal hozták létre, de annak ellenére, hogy a két utóbbi összetákolt műállam már szétbomlott, a hazugságokat továbbra is védelmezik.

Tagadhatatlan, hogy Erdély 1572-ig Magyarország része volt, ezután 1711-ig fejedelemség, majd az 1867-es Kiegyezésig közvetlen kormányzó alatt álló nagyfejedelemség, a Kiegyezés után pedig a trianoni békéig ismét Magyarország szerves része.

A románoknál az erdélyi kérdést a nemzeti népmesére alapozott, pópák által is terjesztett ‘dákó-román folytonossági elmélet’ tartja életben:

„a románok leszármazottai azoknak a római gyarmatosoknak, akiket a rómaiak Erdélybe telepítettek be, miután Trajanus császár Kr.u. 106-ban az akkori Dáciát meghódította. A románok a római gyarmatosok leszármazottai voltak, de országukat és szabadságukat a magyarok honfoglalása tönkretette. A magyarok elnyomták és megfosztották őket földjeiktől.”

A történetírók szerint, amikor a különféle népcsoportok támadásai következtében Dácia megvédése reménytelenné vált, Aurelianus császár Dácia lakosságát áttelepíttette a Balkánra, Moesia tartományba. Ez 271-ben történt, majd teljes csend 1224-ig, amikor a románok – lásd: vlachok vagy oláhok — először tűnnek fel Erdélyben, - hiteles oklevelek szerint.

A román írók többsége nem akar lemondani a nemzeti legendáról. E buzgóság erőre kapott főleg az első világháború propaganda-irodalmában, amelynek az élén az oláh Nicolae Jorga állt.

A szláv egység

„A régi Magyarországon Szlovákia önálló politikai egység volt saját közigazgatással, katonai és pénzügyi hatóságokkal” – írja Ziar Marian, szlovák történész. [The Tradition of the Slovak State, Slovakia, II. 1. szám]

A magyarok a Duna-medencében egyáltalán nem bontották meg a ’szláv egységet’, mert ez az egység – a szláv népcsaládnak fajokra való bomlása óta – sohasem volt meg. Történelmi tény, hogy sem a török hódoltság koráig, sem pedig a török hódoltság korában Szlovákiáról, mint önálló közigazgatási, gazdasági vagy kulturális egységről nem tudunk. Hasonlóképpen nem létezett öncélú szlovák államgondolat sem.

A Szvatopluk-monda

A szlovákok propagandistái minden eszközzel úgy szeretnék beállítani az 1918 előtti magyar uralmat, mintha Felső-Magyarország szlovák népének azon idő alatt csak a könny, a vér, a siralom és a pusztulás jutott, amit Trianon szüntetett meg. Viszont a szerencsétlen magyar őslakosság választhatott az elcsehesedés, a legvadabb üldözés és mártírság vagy a kivándorlás között.

Sokan, főleg szláv történészek, még ma is azt hirdetik, hogy

“a Kárpát-medencét a honfoglaláskor teljes egészében szláv népek lakták, akiket a magyarok kipusztítottak. A frankok támadásait túlélő, visszamaradt avarok nyelvükben és életmódjukban elszlávosodtak. Szvatopluk morva birodalmába a honfoglaló magyarok betolakodtak, és elrabolták a földjét.”

Ma már tudjuk, hogy ez képzelet szülte szláv álom csupán. Az avar-magyar (faji) azonosság bizonyítását az ásatási leletek alapján, az 1963-ban megtartott budapesti nemzetközi régészeti konferencián fogadták el. A kárpát-medencei avar kultúra határa egybeesik az árpád-kori magyar nyelv és kultúra határával. A történelem mai állása szerint bizonyított tény, hogy a késői avarok magyarok voltak.

A Szvatopluk-monda a konferencia szlovák képviselőiben nagymértékben növelte azt a hitet, hogy a honfoglaláskor “nagy szláv birodalom” volt hazánk észak-nyugati részén. Erre hivatkoznak most is, miként ez volt a bizonyító adat, amelyre közismerten E. Benes hivatkozott a trianoni béke szerkesztésében is. Erre hivatkoznak területi követeléseik hangoztatásában.

A Felvidék történelme a VII. századtól (670-től) -- és nem a IX. századtól (896-tól) -- egészen 1918-ig, Csehszlovákia megszületéséig azonos volt. A Trianon óta eltelt évtizedek tehát az 1,200 évhez viszonyítva porszem csupán, jelentéktelen átmeneti jelenség a történelemben.

Álmaiban a másfélmilliónyi nép arra gondolt, hogy Szvatopluk birodalmának utóda lehet, miközben arról megfeledkezett, hogy Szvatopluknak semmi köze sem volt a tótsághoz, mert hiszen ő morva birodalmat akart létesíteni.

A szlovákok előjogaikra való hivatkozásukat az emigrációban élő dr. Durcsanski Ferdinandnak, a rövid életű Slovensko állam volt belügyminiszterének Biela Kniha ‘történelmi-politikai’ munkájára építik. Durcsanski 954 oldalas könyvében azt bizonyítgatja, hogy “a négymilliós őslakó szlovákságnak joga volt és ma is joga van az önálló állam megalapításához.” Csakhogy ebben a négymillióban benne vannak a Kárpátokon belül élő lengyelek, a szepességi cipszerek, a mánták, a Sáros megyei rutének, nem beszélve a Kárpátalján élő ruszinokról, akik semmiképpen sem számíthatók szlovákoknak.

Ismert tény, hogy amikor Árpád fejedelem magyarjai megjelentek a Kárpát-medencében, morva birodalom már nem létezett. Szvatopluk, a morvák fejedelme 879-től 894-ig uralkodott, Árpád hon(vissza)foglalása 896-ban történt.

Mire a magyarok 896 és 900 között befejezték a hon(vissza)foglalást, a Morva Birodalom már töredékeiben sem létezett. A fejedelem nélkül maradt morva nép szétszóródott és alkotta a szlovének mellett a másik szláv eredetű néptöredéket, amelyet a honfoglaló magyarok bejövetelük idején a Felvidéken találtak.

Hosszú idők múltával a hajdan ellenséges két szláv néptöredéket, a magyar koronának köszönhetően épségben megmaradt szlovéneket és morvákat, „szlovákoknak” nevezték el. A szlovák nép tehát nem eredeti nép, hanem a szlovén és a morva nép töredékeiből keletkezett, amelyek évszázados különbséggel menekültek a népvándorlás harciasabb népei elől és kísérelték meg különböző időkben az országalapítást, - siker nélkül.

Egyes nyugati politikusok és diplomaták Trianonban “ezeréves igazságtalanságról” mertek beszélni. Valójában éppen ez az ezeréves múlt igazolja legékesebben Magyarországot, régi és új szomszédaival szemben is, amelyek igen kevés eredményt értek el ezen a téren. Példaként említjük, hogy a nyugati államok bűnös beleegyezésével űzték ki 1945-ben Csehszlovákiából a szudétanémetek millióit és a magyarok tízezreit a “szlovák” Felvidékről.

Az igazság az, hogy Magyarország kisebbségei az 1914-18-as háború előtt lelkesedés és ellenkezés nélkül elfogadták a magyar uralmat, zsarnokságot nem éreztek mindaddig, amíg a cseh propaganditsák “fel nem világosították” őket.

Aldo Dami írja:

“Ha Magyarország erőszakos beolvasztó politikát akart volna folytatni kisebbségeivel szemben – ez volt mellesleg a francia királyok politikája – erre évszázadokon keresztül bőségesen lett volna ideje és alkalma. Magyarországot 1920-ban megbüntették azért, mert elhanyagolta az egyesítést és hagyta nemzetiségeit saját területén szabadon fejlődni. Ha valóban elnyomta volna őket, akkor ma nem lennének trianoni határok. A nemzetiségek elnyomása a régi Magyarországon csak mese.”

Az első világháború alatt külföldön óriási hangulatkeltés folyt a szlovák történelem keretében a magyarok ellen. Azzal vádolták a magyarokat, hogy ők ezer éven át elnyomták a szlovák népet, hogy elnyomták a szlovák nyelvet.

A rendelkezések egyetlen pontját sem tartják tiszteletben!

Mivel a béketárgyalások alatt felmerülő néprajzi kérdéseket nem tudták megoldani, a “Kisebbségi Szerződéseket” 1920-ban aláíratták az utódállamokkal. Ezen államok kötelezték magukat arra, hogy a területükön élő kisebbségek nemzetiségét, nyelvét, javait tiszteletben fogják tartani és a békeszerződés végrehajtását a Népszövetség felügyelete alá helyezik. Ünnepélyesen tett fogadalmaikat azonban nemcsak, hogy nem tartották be (de a mai napig sem!), hanem éppen ellenkezőleg; a Duna-medence népei között sohasem volt a történelem folyamán annyi üldöztetés és megaláztatás, mint a békét követő években.

Egymást követték a kisebbségek polgári, kulturális, vallási jogai valamint magántulajdona ellen elkövetett visszaélések, kiutasítások, kegyetlenkedések. Az utódállamok tervszerűen és hidegvérrel hágták át a kisebbségi szerződéseket. Céljuk, hogy kiirtsák vagy gyorsan beolvasszák a Nyugat által felelőtlenül és embertelenül hozzájuk dobott magyarokat.

A magyarok még származási elemeiben sem nyomták el a szlovák népet vagy nyelvet, hiszen Magyarországon a törvényhozás nyelve még a XIX. század közepén is a latin volt és Kossuth Lajos is ezt a nyelvet használta az országgyűléseken. A bíróságok is latin nyelven hozták ítéleteiket, a közigazgatás nyelve is latin volt, s Magyarországon minden iskolázott ember latinul beszélt. Csak az 1844. évi VI. törvénycikkely tette a latin helyébe a magyart, mint az ország hivatalos nyelvét, ami a németesítő Bach-korszak után csak az 1867-es Kiegyezés után honosodott meg Magyarországon.

Ha a nemzetiségeknek 1918 előtti követeléseit áttekintjük, nem találkozunk a háború utáni kisebbségi politikának, kisebbségvédelemnek még a gondolatával sem. Akkoriban a nemzetiség nem azt követelte, hogy helyzetét kisebbségvédelmi rendelkezésekkel javítsák, hanem azt, hogy az államterületeket úgy alakítsák át, hogy számára olyan élettér nyíljék, amelyen állami szuverenitással rendezkedhessék be.

A háború után a nemzetiségi kisebbségek robbantó erők voltak, amelyek már nem türelmet, mozgási szabadságot követeltek maguknak, hanem uralkodást! Közép-Európa népei a XIX. század második felében érkeztek meg a nemzetiség öntudatosulásának azon fokára, amikor a történetileg kifejlett nemzetállamokat utánozva, a kisebbségvédelem gondolataitól távol, önálló hatalmat követeltek bizonyos területeken, amelyek lehettek vegyes nemzetiségűek, de amelyeket valamely okból, történeti, érzelmi vagy egyszerűen hatalmi alapon magukénak tartottak.

A századvég legnagyobb tekintélyű nemzetiségi szakembereinek egyike a német Ludwig Gumplowicz szabályként állapítja meg, hogy vannak kifejlődött nemzetek, amelyeknek nyelvük és irodalmuk magas fokon áll, történeti múltjuk állami önállást biztosít nekik, s ezeknek a nemzeteknek joguk van államukat továbbra is úgy berendezni, hogy az abban élő más népek nyelvére és fejlődésére csakis a saját állami érdekeik szempontjából legyenek tekintettel. Az uralkodó nemzet engedjen szabad mozgást a többi néptörzsnek, de csak addig, ameddig az ő saját szellemi fejlődési fokának megfelelő jogkört túl nem lépik.

Oláh rablások Magyarországon, 1919-ben

Ezért is kérjünk bocsánatot? - A román csapatok azzal az ürüggyel vonultak be Magyarországra, hogy a kommunistákat segítik leverni, miközben fosztogatni kezdtek. Túlkapásaik felülmúlták a bolsevikek rablásait is. A románok által elkobzott különféle javak (gépek, állatállomány, pénztárak stb.) értékét tíz hónapos megszállásuk idején több mint 3 milliárd 150 millió aranyfrankra becsülték. H. H. Brandholz amerikai tábornok, a budapesti Négyhatalmi katonai küldöttség megbízottja, emlékiratiban beszámolt a román alakulatok magyarországi fosztogatásairól. [An undiplomatic Diary, New York, 1933]

*

Annak ellenére, hogy Schöpflin professzor úr minden alkalmat megragad a történelmi tények felidézésére, nem várhatjuk el tőle azt, hogy az eddig leírtakat ismerje, hiszen saját bevallása szerint az ő szakterülete nem a történelem, hanem a politika-elmélet. Érdekes tőle az a kijelentés is, hogy

“... engem nem a múltban elszenvedett sérelmek érdekelnek, hanem az utódállamokban élő magyar közösségek jövője.”

Ugye, ha a magyaroknak a múltban elszenvedett sérelmeik vannak, akkor nyeljék csak le a békát! Ugyanakkor, a szlovákok múltban elszenvedett állítólagos sérelmeiért bocsánatkérés jár? A tanárúr így magyarázza:

“1867 után a szlovákok kisebbségi jogait erősen korlátozta a magyar állam azzal a céllal, hogy ezáltal egy etnikailag egységes magyar lakosságot tudjon létrehozni. Ez jó részben sikerült is, és így a szlovákoknak egy része a mai napig is fél a magyar államtól, félelmét a szlovákiai magyarokon bosszulja meg. Szintén 1867 után az erdélyi románok közösségi jogait nem tartotta tiszteletben Budapest, ugyanazzal a későbbi következményekkel, mint Szlovákiában. Egy olyan szélsőséges nacionalista, mint Funar nem a semmiből ered, hanem a történelem egy sajátos ez esetben román-központú olvasatát követve teremt egy kellemetlen, egyébként nem egy román számára is kínos magyarellenes politikát. Effajta hozzáállásokat szerelne le a kibékülési kezdeményezés.”

*

Tévedés! A mindenkori magyar kormány bocsánatkérése csupán azt szolgálná, hogy a 20. században „háborús bűnösnek, idegengyűlölőnek, fasisztának és kisebbségeket elnyomóknak” bélyegzett magyar népet térdrekényszerítve megalázzák. Az már egészen más lapra tartozik, hogy a 20. században az erdélyi magyarság erőszakos beolvasztását, tervszerű pusztítását éppen az a románság illetve csehszlovákság követte el, amelytől “a magyar atrocitásokért” a budapesti kormánynak kellene -- a magyarság nevében és helyett! -- bocsánatot kérnie, legalábbis Schöpflin úr szerint.

Micsoda sátáni gondolat! Mivel a „bűnös, a bocsánatkéréssel bevallja a bűnét”, újabb határrevízióról, netán a trianoni gyászbéke igazságtalanságainak megsemmisítéséről szó sem lehet. Úgy látszik, területrabló szomszédaink újabb sikerélményének érdekében tevékenykedik Londonban Schöpflin György.

Ha a londoni egyetem szlávisztika tanszékének tanára szláv illetve román érdekeket képvisel, ez az ő magánügye. Az viszont módfelett szomorú, sőt szégyen, hogy a magát magyarnak valló politológus -- nem történész, de azért a véleményét a történelembe burkolva -- egyértelműen a magyarságot megalázó propagandával és történelmi ferdítésekkel eteti az amúgyis agymosott külföldi ifjúságot. Talán üdvösebb lenne mindannyiunkra nézve, ha a tanár úr megmaradna a szlávjai mellett és nem “képviselné” a magyar ügyeket, nem intené rendre a magyarságot!

Mivel jövőnkről és biztonságunkról van szó, határa van mindennek: a magyar lovagiasságnak és a türelemnek, e kettőre történelmünk során már sokszor ráfizettünk. A sok szenvedés után mi magyarok is fogékonyak lettünk a realitások iránt és mérlegeljük annak a Magyarországon és a világon szétszórt 15 millió magyarnak a sorsát, akiket az ellenségeink életben hagytak. Ha Schöpflin úr úgy aggódik a magyarság sorsáért, itt találna magának bőven tennivalót. +++

Tóth Judit

-------------

Források

Yves de Daruvár: A feldarabolt Magyarország

Hóman Bálint & Szekfű Gyula: Magyar Történet

Nyugati Magyarság, Kanada 1953

Kostya Sándor: A Felvidék

Tokay László: Mérlegen

Magyar Nemzet Online, 2002.03.29.

nyitólap