Jaj nekik, ha egyszer írni kezdik a második világháború történetét…”

 /Maurice Bardeche/

 

A befejezetlen háború

 

 

(Hazánkért, 2002. november)

 

Napjainkban ugyanaz a láthatatlan, de hatalmas erő irányítja az emberiség sorsát, mint korábban a két világháború idején. Mert mi történt a nagy demokratikus világmentésben? A Nobel-díjas Churchill mondta, hogy “ha Németország mégegyszer nagyon erős lesz, le kell rombolni.” Ugyanakkor a több mint százmillió emberáldozatért felelős Gulág Birodalmat nem nagyon igyekeztek lerombolni.

Sztálin közreműködésével a szövetségesek a háborúból győztesekként kerültek ki, de a békét nem nyerték meg, mert az európai népeknek nem valósították meg a megígért békét, az emberiességet, a jogot! Mi tagadás, a titkos hatalomnak megérte: a dicső szovjet imperializmusnak ezüsttálcán szolgálták fel a népek millióit.

Csak elvakult gyűlölet állíthatja azt, hogy 1944 őszén a honvédő küzdelem náci-kiszolgálás volt. Kérdezzük: a magyar föld, a városok, a magyar nők becsületének védelme náci-kiszolgálás? Azok szerint, akik eleve németgyűlölők voltak, át kellett volna állnunk a szovjet mellé, hogy megállítsuk a további pusztítást, vérontást. Mondják ezt azok, akik ma állítólag a legnagyobb antibolsevisták! Szerintük a legbecsületesebb dolog az lett volna, ha akkor a vörös hordát beengedjük nemcsak hazánkba, de a lehető legmesszebb Európa szívébe is. [Lehetséges az, hogy ezidőre elfelejtették volna az 1919-es időket? A 133 napos Kun Béla-terrort? S hogy 25 év elteltével már a nemzet jövőjét akarták a vörösök által biztosíttatni? - tj] Kik voltak azok, akik ezt a becsületes dolgot végezték volna?

OOO

Neves történészünk dr. Padányi Viktor szerint, egy ember egy időben két különböző jogi rendszerhez nem igazodhat, különösen, ha a két normarendszer ellentétben van egymással. Ha a természetjog, vagy nemzetközi jog egy emberre, aki szuverén állam polgára, mást ír elő, mint amit az állam előír, nem vitás, hogy az a polgár az állama normarendszeréhez köteles igazodni. Magyarország szövetségi kötelme következtében puszta formalitásból hadat üzent az Egyesült Államoknak Európa kellős közepéből. Az Egyesült Államok hadereje ellen azonban sem földön, sem vízen, sem levegőben egyetlen magyar katonai kötelék nem harcolt. AZ USA légiereje ezzel szemben borzalmas rombolásokat végzett magyar területen, és asszonyok, gyermekek tízezreit ölte meg. /1/

Bárdossy miniszterelnök még londoni diplomáciai működése óta őszinte angolbarát volt, de a Szovjetunióval felmerült háborúban semmiféle biztosítékot nem talált arra, hogy Németországgal való szabotáló együttműködés esetében Anglia hálából meg tudná védeni Magyarországot a bolsevizmustól. Ezért a bolsevizmus ellen Németországnak átmeneti és teljes erővel való támogatását nemzeti érdeknek tekintette. /2/

A politika döntött a magyar sors felett

A negyvenes évek elején sokan hitték, hogy Magyarország sorsát, — akárcsak az első világháború idején — nem a fegyverek, hanem a politika fogja eldönteni. Akkori politikusok úgy vélték, hogy a német haderő összeomlása idő kérdése csupán, s egyre sürgetőbb azzal foglalkozni: ’mi lesz Közép-Európában Hitler bukása után?’ Az akkor Londonban tartózkodó lengyel kormány aggodalommal kísérte az oroszok szereplését a szövetségesek oldalán, és azon fáradozott, hogy nagyhatalmi súllyal bíró közép-európai összefogást hozzon létre. A szövetségesek magyar részről valamilyen ellenállási csoportot képzeltek el politikai képviseletre, ami majd a tervezett összefogásban Magyarország részvételét biztosítja.

Ezalatt az angol hivatalos körökben és főleg az USA-ban azt remélték, hogy befolyásukra Moszkva talán majd megbarátkozik. De mivel ezt egymagukban nehezen érnék el, azt tanácsolták a közép-európai államok londoni képviselőinek, hogy az orosz idegenkedés megváltoztatása végett, minél több baráti megnyilvánulással mutassák ki készségüket, s hogy jószomszédi viszonyban akarnak élni az oroszokkal.

A különböző tudósítóközpontokból (Genf, Bern, és Ankara) befutott üzeneteket Budapesten a miniszterelnökség és a külügyminisztérium illetékesei megtárgyalták és hozzájárultak ahhoz, hogy a kormány tudtával Bajcsy-Zsilinszky Endre magára vállalja az ellenálló szerepet. Ennek következtében a kisgazdapárt vezére megszervezte a nem katonai, hanem politikai ellenállást, hogy kifejezze:

’a magyar népnek a németek melletti kitartás kényszerhelyzetéből való kiszabadulási akaratát.’

 

A magyarság ezzel az ellenzéki magatartásával tanúságot tesz az angol és amerikai közvélemény előtt arról, hogy a magyar nép nem helyesli a németek melletti küzdelem folytatását. Ugyanakkor, a Horthy-kormány részéről Bajcsy-Zsilinszky semmiféle garanciát nem kapott azon eshetőségre, ha akciója miatt a németek majd erőszakos úton járnának el vele szemben.

Romániában és Bulgáriában ugyanez volt a helyzet: Mihály király és Antonescu tudtával Maniu és Flueras, a paraszt, illetve a szocialista párt vezére vállalta a politikai ellenállás megszervezését. A vázolt politikai ellenállásoknak csak egy céljuk volt: ’hangsúlyozni a világ felé, hogy sem a magyar, sem a román, sem a bulgár nép nem jószántából harcol a németek oldalán.’ Szabotázs, vagy más hasonló feladatuk, mint pl. a kormány erőszakos megbuktatása kezdetben nem volt, nem is lehetett, hiszen a kormány hozzájárulásával jöttek létre.

A helyzet azonban 1943. szeptemberében gyökeresen megváltozott, amikor a szövetségesek végleg elejtették a balkáni partraszállás tervét, s nem volt tovább szükségük a Duna-térségre. Ezután a magyarokat, románokat és bulgárokat az erőszakos ellenállásra ösztönözték, követelve az „átállást”, hogy ezzel a németek erejének egy részét lekössék és gyengítsék.

A Bajcsy-Zsilinszkyvel állandó kapcsolatot tartó lengyel politikus, Zawadowski Sigismund, (később libanoni lengyel nagykövet,) 1941. július 9-én Londonból kapott hivatalos levelet, amelynek tartalma szerint:

’a magyar ügy legnagyobb hátránya az, hogy a kormányzó nem mond le, s nem adja át a helyét valamelyik szélsőjobb vezetőnek. Horthy hatalmon maradása miatt a németországi magyar munkások és az orosz fronton harcoló magyarok kérdése a magyar nép bűnlistájára kerül. Ha a kormányzó Londonban lenne, az angol lapok azt írnák, hogy a nácik erőszakkal deportálják a magyarokat Németországba rabszolgamunkára. Az angol-amerikai polgár könnyezne a németeknél dolgozó magyar rabszolgák szomorú sorsa felett.’

 

Az angol kormány, amely nagy reményeket várt az angolbarát Kállay-kormánytól, közben rájött: Kállay ahelyett, hogy csökkentette volna a németek kiszolgálását, inkább fokozta azt. Ezért, 1942. augusztusában London és Washington Kállayt, mint számbavehető (hasznos?) politikust végérvényesen kizárta. A kizárást több durva hangú üzenet előzte meg, amelyek a lisszaboni, ankarai és stockholmi magyar követek és ügynökök útján jutottak el Kállayhoz. Angol titkosszolgálati úton megfenyegették Kállayt, hogy amennyiben tovább folytatja Berlin fokozott mértékű kiszolgálását, Magyarországot hadieszközökkel fogják büntetni. S hogy figyelmeztetésüknek súlyt adjanak, pár nappal az előzetes értesítés után, 1942. szeptember 4-én légitámadást intéztek Budapest ellen. Ez volt angol-amerikai részről az első magyarellenes hadicselekmény.

A másik lépés diplomáciai jelentőségű volt. Másnap, szeptember 5-én az angol alsóházban kijelentették, hogy ’az angol kormány nem ismeri el a bécsi döntés következtében történt területgyarapodásainkat, s hogy a háború után Magyarország határait az 1920-as, trianoni határokra kell zsugorítani.’

’Egyelőre – mondta Kowalewski, a lengyel kormány belügyminisztériumának londoni megbízottja – a balkáni partraszállás sikere érdekében London elfogadta azt az elvet, hogy

’Magyarország maradjon a közép-európai népek biztonsági szigete, tehát ott ne legyen erőszakos ellenállás’. Ezt az elvet azonban adott pillanatban megváltoztathatják, s ezért az „ellenállást” olyan erővé kell fejleszteni, amelynek nyomása alatt Magyarország esetleg felcserélheti partnereit. Jelenleg London súlyt fektet arra, hogy Magyarország hívja vissza a Németországba küldött munkásokat, tehát Bajcsy-Zsilinszky csoportja hangosan követelje ezt a parlamentben. Ha Kállay enged a nyomásnak, a lengyel kormány Londonban hivatkozhat a sugalmazás teljesítésére, s annak alapján megindíthatja a [t.i. bűnös!?-tj] magyarok rehabilitálását célzó akcióit.’

 

A románok is hasonló helyzetben vannak, ők is megkapták a sugalmazást, hogy hívják vissza a román munkásokat Németországból. Bukarestben Maniu és Flueras fogják a Bajcsy-Zsilinszky szerepét játszani. Állandó nyomás alatt tartják majd Antonescut, hogy a sugalmazás teljesítésével előkészítse a kapunyitást London felé. Ugyanis, Erdélyt azt fogja megkapni, aki több szolgálatot tesz a németek elleni harcban.’ [Piaci kofák alkudozási tárgyává tették Erdélyt, amelynek a sorsa forgott kockán, a mocskos háborús politikából kifolyólag!-tj]

1941-től egészen a Horthy-rendszer bukásáig két egymással ellentétes üzenetsor ment Budapestre. A lisszaboni, stockholmi és genf-berni vonalakon majdnem szószerint azonos üzeneteket adtak át nekünk a túloldal megbízottai. Ezzel szemben az Ankara-Kairó vonal következetesen a fentiekkel ellentéteseket továbbított Budapestre. Míg az első csoportba tartozó üzenetek mérsékelt hangúak, velünk szembeni megértést tanúsítóak voltak, az ankaraiak goromba fenyegetőzéseket, végre nem hajtható követeléseket tartalmaztak. A két üzenetsorozat közti ellentét onnan származott, hogy amíg a stockholmi, lisszaboni és svájci vonalak főként politikai vonalak voltak, s általában angol és lengyel irányítókkal működtek, addig Ankara katonai vonalon mozgott, ahol elképzelhetetlen befolyással bírtak a csehektől irányított közép-európai „demokraták”. Míg a lengyelek azon fáradoztak, hogy olyan Magyarország kerüljön ki a háborúból, amely erőt és tekintélyt képviselhet a tervezett közép-európai federációban, addig az Ankara-Kairó titkosszolgálati térbe összecsődült cseh, román és a vörös gróf Károlyi Mihályt követő magyar „demokraták” a magyarság teljes összeomlásán, kiirtásán dolgoztak. Még Sztálin lázítói sem folytattak olyan durva hangulatkeltést, mint amilyet Benes, Maniu, Gafencu „kisantant-demokrata” csoportja intézett az egész magyar nemzet ellen, az ankarai titkosszolgálat által az erdélyi havasokban felállított *Dezrobirea Nationala* és *Vlaicu* név alatt működő titkos rádióállomásokon keresztül.

De még ezzel sem elégedtek meg. A lisszaboni, stockholmi és svájci lengyel irányítókat is azzal vádolták, hogy ’a náciknak tesznek szolgálatot, amikor nem szerveznek erőszakos ellenállást a magyar jobboldaliak soraiban, hogy Szálasit, vagy Imrédyt juttassák hatalomra.’ S ha tudjuk, hogy e „demokrata” csoportnak legalább 75%-a zsidókból állt, (értsd: cionistákból -tj) nyugodtan elhihetjük a Bibliának, hogy ‘a zsidóság az Isten választott népe’. /3/

Mivel a román és finn kiugrás Horthyt utánzásra késztette, a kórházban fekvő Sztójay Döme helyébe Lakatos Gézát nevezte ki miniszterelnöknek (1944. augusztus 29 – október15). Lakatosnak és a Horthyval szinte állandóan együtt tanácskozó régi politikusoknak – gr. Bethlen István, gr. Károlyi Gyula, gr. Esterházy Móric – az volt a hiú reménye, hogy a háborúból való kiugrás és a Németország elleni hadüzenet ellenében Sztálin őket majd az ország élén fogja hagyni s már csak az volt a kérdésük, hogy mivel lehet Sztálin kegyeit megnyerni. A kormányzó ekkor összeíratta a legismertebb 1200 antibolsevista vezetőt, s a névjegyzéket átadta Bakai-Batanovics altábornagynak azzal a paranccsal, hogy tartóztassa le őket, mert a szovjetnek ki kell szolgáltatni, hogy Sztálin bizalmát megnyerhessék. A német biztonsági szolgálat által október 13-án letartóztatott Bakainál megtalált címjegyzék szerint azonban nem lehetett a letartóztatásokat végrehajtani, mert a rendőrség, csendőrség, honvédség egyetlen tagja sem volt ezen hazaáruló törvénytelenségre kapható. /4/

Mélymagyarok és szálláscsinálók

A magyar ellenállási mozgalom a kommunistáktól kezdve egészen az ún. mélymagyar mozgalomig sok más furcsa elemet foglalt magában. A vezetők úgy látták, hogy Németország elvesztette a háborút, tehát nyitva az érvényesülési pálya mindazok előtt, akik megbirkózva lelkiismeretükkel németellenes politikát folytattak. Megalakították a földalatti „Szovjetunió barátai” nevű társaságot, amelyben mindazok benne voltak, akik az 1939es választásokon egyetlen mandátumot sem kaptak. Ez a felszabadító társaság – ahogyan magukat nevezték! – elfelejtette, hogy a háború utolsó részében már nem polgári, hanem háborús törvények szerint mérik a cselekedeteket.

1944. március 19-én az országot megszálló német szervek őrizetbe vették Zsilinszkyt, de pár hét múlva szabadlábra helyezték. Senki sem gátolta szabad mozgásában, sem őt, sem társait. És ekkor, szabadságuk teljes birtokában követték el nemcsak a legnagyobb baklövést, hanem a legnagyobb bűnt is a nemzet – az oroszok ellen fegyverben álló nemzet ellen.

Zsilinszky, Kiss János, Nagy Jenő és Tartsay Vilmos katonai programot dolgozott ki. A magyar honvédség részéről a kommunista párthoz való összeköttetést Pálffy Österreicher vállalta, aki biztosította Zsilinszkyéket, hogy tízezer magyar katonát bocsát rendelkezésükre – ha arra sor kerül. (Pálffy Österreicher Györgyöt, a katonai ÁVÓ volt parancsnokát, pár év múlva Rákosiék kivégezték!) Az előbb említett katonai terv kiviteléhez szükséges muníciót Makkay Miklós, a fűzfői Nitrogén-gyár vezérigazgatója adta volna.

A terv szerint ennek a tízezer embernek kellett volna biztosítani a folyosót, amelyen át a Budapestet védelmező magyar és német csapatok között a szovjet hadsereg benyomul a főváros szívébe és átkaroló mozdulattal a védőcsapatokat támadta volna meg. Az akciót részleteiben is megbeszélték Malinovszki szovjet marsall Budapesten tartózkodó ügynökeivel. 1944. november 19-én Bajcsy-Zsilinszky aláírásával levelet fogalmaztak Molotov szovjet külügyminiszterhez és Malinovszkihoz, a 11. ukrán hadsereg vezetőjéhez. A hírhedt levélben egyértelműen felajánlja Magyarországot a szovjeteknek.

A katonai szektor mögött már régen ott állottak Rákosi vezetésével a magyarországi moszkoviták, akik bizonyára gúnyosan mosolyogtak, amikor később a Bajcsy-Zsilinszky által aláírt levél kezükhöz jutott. [Egyesek szerint a levél nem jutott el a címzettekhez, ám más kortársak állítják, hogy a levelet a két szovjet kiválóság valóban megkapta.-tj]

A levélben említett bizottságnak november 23-án kellett volna Moszkvába repülnie, de a magyar nyomozó hatóságok október 19-én pontot tettek az ügy végére. Az előbb említetteken kívül letartóztatták Almásy Pál tábornokot, Révay Kálmán századost, Garay László postaigazgatót, aki a székesfehérvári rádióállomást az ellenálló mozgalom rendelkezésére bocsátotta és végül Szalay Sándor nyomdászt. [Természetesen ők sem vettek részt “izmusokban”, csak éppen az idegen szovjet megszállóknak egyengették az utat a magyar hazába!-tj]

Az ügy annak rendje és módja szerint magyar katonai hadbíróság elé került, és az ítélet értelmében annak vezetőit Bajcsy-Zsilinszkyvel együtt kivégezték. Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Varga Béla és a többiek csak a „felszabadulás” után kerültek felszínre. Hogy a kommunisták később a hatalom birtokában mennyire értékelték az előbb ismertetett levél kidolgozóit az bizonyítja, hogy Almásy Pál tábornokot 1947ben életfogytiglani fegyházra ítélték társaival egyetemben. A mór megtette a kötelességét, s még csak kezet sem fogtak vele.  /5/

Zsilinszky: szabadsághős, vagy hazaáruló

Írásommal nincs szándékom az évtizedek óta tartó agymosás miatt megosztott magyarság közül bárkit is meggyőzni. Hiszen azok, akik hazugságokra, szerecsenmosásra, hibás memóriára alapozott forrásokból merítették ismereteiket, ezután is kitarthatnak kancsal meggyőződésük mellett, sőt valószínűleg így szemlélik a napi politikát is. Bennük talán fel se merül a kétely: ami történt, nem történt véletlenül, s hogy a színfalak mögött titkos kezek irányították az eseményeket. Viszont az igazság keresése arra késztet, hogy különböző szemszögből vizsgáljuk meg az eseményeket.

A napokban a következő sorok jelentek meg a hazai Új Idők hasábjain: 

„(…) Bajcsy-Zsilinszky Endre soha életében nem szolgált idegen ország érdekében, nem kémkedett, nem jelentett és nem árult hazát sem az úgynevezett „nácik”-nak és kommunistáknak. /…/ Amikor politikai ellenfelei a szerencsétlen Áchim-halálesettel kapcsolatban igyekeztek nevét és becsületét befeketíteni, és azt is megtudta, hogy kik álltak a támadások mögött, önkénytelenül is védekezésbe ment át. /…/ mint parlamenti képviselő arról volt híres, hogy egyetlen „izmus” szolgálatában sem tevékenykedett. /…/”  /forrás: ÚJ IDŐK/, 2002. szept.15./

 

A korábban “rossz úton haladó”, de még idejében “megtért” Zsilinszky életrajza gyakorlatilag minden 1945 utáni kommunista tankönyvben megtalálható. Érdekes, hogy életrajzokat milyen ügyesen lehet fogalmazni! Lehet valakit hazugságokkal bemocskolni – ahogy azt az utolsó törvényes magyar kormány tagjaival teszik még ma is! -- vagy kihagyni adatokat, tényeket, a gyűrődéseket kisimítani, s oly’ széppé tenni az életrajzot, amilyen a valóságban soha nem volt.

Nos, az Interneten találtam az egyik hazai, 1972 óta ‘Bajcsy-Zsilinszky’ nevet viselő kommunista iskola honlapját, amelyen többek között ezt írják a tarpai kurucról:

“(...)Személyes ellentétbe került a Magyarországi Független Szocialista parasztpárt vezetőjével, Áchim Andrással. A politikai és családi ellentétekre ifj. Zsilinszky Endre és Zsilinszky Gábor tettek pontot, 1911. máj. 14-én.(..)” /6/

[Azt már nem illik odaírni, hogy revolverrel tettek pontot a politikai/családi ellentétekre, mert hogy is nézne ki, hogy magyar iskola gyilkos nevét viseli?  TJ]

Tovább ezeket olvassuk:

“Az első világháborút nagy ügynek tekintette, és számos hőstettet hajt végre, így Pancsova legendás védelmét is négy huszárral. A háború végén csatlakozik a MOVE nevű jobboldali szervezethez, és innen egyenes út vezet Bécsbe, az Antibolsevista Comitéhez, majd Szegedre Horthy Miklós környezetéhez. A fehérterrorban személyesen nem vett részt, de nacionalista-fajvédő alapon helyeselte a “szegedi gondolatot”, az irredentizmust, és így megalapítója lett Gömbös Gyulával és Eckhardt Tiborral a Fajvédő Pártnak 1923ban. A derecskei mandátumot könnyen nyerte el, és a SZÓZAT c. lap szerkesztőségét.(..) Megszerkeszti a Kisgazdapárt háborúellenes és demokratikus újjászervezését óhajtó programját és kijelenti, hogy fegyverrel is kész szembeszállni a német megszállókkal. Hitler 1944. márc. 19én katonailag megszállta az országot. Egyedül Bajcsy-Zsilinszky Endre fogott fegyvert a gestapós pribékekre. Elhurcolták, megkínozták, de megtörni nem tudták.” /u.o./

[Magyar nőket és leánygyermekeket meggyalázó szovjet felszabadítókra nem fogott fegyvert! De miért maradt ki az, hogy a zsidóság érdekeit és szellemét képviselő Az EST, a Pesti Napló és a Magyarország lapok cikkírója is volt! – tj]

OOO

Most nézzük meg a kortárs Fiala Ferenc mit ír Bajcsy-Zsilinszkyről, — vagy ami a fenti életrajzból kimaradt:

“Bajcsy Zsilinszky Endre a háború elvesztése után, mint a magyarság nagy mártírja került be a magyar Panteonba. Nevéről utcát neveztek el, és követendő példaként állították az ifjúság elé. Egyéni sorsa valóban tragikus, de ha közéleti pályafutását nézzük ennek a bővérű, zilált lelkű embernek, akkor történelmi szemmel vizsgálva az eseményeket, mondhatjuk, hogy útja nem vezethetett máshova, csak oda, ahová vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre eljutott – az erőszakos halálig. A sopronkőhidai fegyház udvarán ért véget ennek a tehetséges, lobbanékony természetű és kordában nem tartható embernek az élete.

A kormányzó fegyverszünetet kérő proklamációjának napján, 1944. október 15-én a magyarországi illegális Kommunista Párt sztrájkra és szabotázs akciókra szólította fel az országot és a Vörös Hadsereg ellen küzdő katonaságot „Nyílt levél a Nemzethez” című röpiratában. A már régebben megalakult Ellenálló Mozgalom vezetőiként a Kommunista Párt jóváhagyásával Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Nagy Ferencet, Antal Józsefet és ifj. Tildy Zoltánt jelölték. A zászló azonban Zsilinszky volt, mert neve nemcsak a bal, de a jobboldali tömegek előtt is ismert volt, bár pályafutásának változatos fordulatai a politikusan gondolkodó embereket távoltartották attól, hogy komoly politikai biztosítékot lássanak személyében.

Az első világháború után Gömbös Gyula mellől indult el politikai pályafutása. Főszerkesztője volt a szigorúan fajvédelmi SZÓZAT c. reggeli napilapnak és belső munkatársa a sokszor ízléstelen NÉP-nek. Hónapokat töltött Berlinben és onnan küldött írásaiban éles kritikát gyakorolt nemcsak az európai zsidóság, hanem a marxizmus és a weimari Németország politikája felett is. Egymás után jelentek meg türelmetlen hangú röpiratai is. Gömbös Gyulával, Eckhardt Tiborral együtt ők jelentették az akkori Magyarország szélsőjobboldalát. Aztán hirtelen egy időre eltűnt a közéletből, valami belső átalakuláson ment át, illetve homlokegyenest megváltoztatta addigi politikai felfogását. A volt fajvédő tarpai kuruc, az egykori antiszemita, Miklós Andor lapkonszernjének lett a vezércikkírója. Írásai Az Est, a Pesti Napló és a Magyarország nevű lapokban jelentek meg, amelyek a zsidó nagypolgárság szócsövei voltak. Múltbeli hitvallásából csak az ellenzékiséget tartotta meg, de ez az ellenzékiség már nem Bethlen István reakciós vonalvezetése, hanem Gömbös Gyula megfontolt és mérsékelt nacionalizmusa ellen irányult.

A baloldal gyanús tisztelettel hódolt a „megtért” Zsilinszky előtt, aki mint megsértett kuruc vezér, mint a XX. század politikai harcainak új ’Ocskay brigadérosa’ mindjobban eltolódott nemcsak a bal, hanem a szélsőbaloldal felé – egészen a kommunistákkal való kézszorításig. (Ocskay László brigadéros jó kuruc vitéz volt, de a trencséni csatavesztés után átpártolt a labancokhoz.TJ) Politikájához hozzátartozott nagyfokú németgyűlölete is. A budapesti Lipótváros és kapcsolt részei nemcsak tömjénezték, de zászlóként tűzték ki személyét és pálfordulását. Faltörő kos lett és vezércikkszólamaival takaróztak azok, akiknek végeredményben csak a magyarországi nagytőke egyeduralmának megtartása volt a céljuk.

1911. május 14-én a két fiatalkorú Zsilinszky-fivér heves vita közben agyonlőtte lakásán a magyar parasztság legkomolyabb politikai letéteményesét és vezérét Áchim Andrást. Sem a tárgyaláson, sem később nem derült ki, melyik Zsilinszky fiú adta le a halálos lövést. A gyilkosság árnyéka végigkísérte Zsilinszky Endrét egész politikai pályafutásán. /7/

 

Koós Kálmán történész így ír Bajcsy-Zsilinszkyről:

Magyarországon a háború alatt a belső ellenállás nem volt más, mint a kommunistáknak a szovjet érdekében végzett terrorakciója, gyakran az ellenállás dicsőségével fedezett és törvényesített gyilkosságok és rablások. Eleinte még csak álmodoztak angol győzelemről és megszállásról, de amikor nyilvánvaló lett, hogy ezek az álmok füstbementek, akkor nyíltan a Szovjet mellé állottak. Ezt cselekedte Bajcsy-Zsilinszky Endre is, az ellenállók vezére, aki a maga fanatizmusával odasodródott, ahová a sötét baloldal irányította. Az egykori kommunista kollaboránsok hiába akarnak nemzeti vértanút faragni belőle, és emlékét dicsőséggel beiktatni a történelembe. Aki a nemzeti végveszedelem idején fel akarta ajánlani együttműködését a Vörös Hadseregnek, aki az ellenségnek hadititkokat akart elárulni, az nem más, mint áruló! /8/  

*

A háború után a harcok folytatása mellett kitartó magyar államférfiakat, katonai vezetőket és egyéb személyeket „háborús bűnösség” címén, mint hazaárulókat kivégezték, azért, mert “esztelen és hiábavaló pusztítást, vérontást okoztak Magyarországnak.” Igen! Éppúgy, mint az ’56-os októberi népfelkelés „esztelen bűnöseit és hazaárulóit.”

A legyőzött államok törvénytisztelő, kötelesség teljesítő, hűséges menekült polgárait tervszerűen éhezni, elpusztulni hagyták, mert a győztesek szervei – az UNRA, az IPRO, a DP-Bizottságok, a C.I.C.-k az M.P.-k az I.N.S.-ek – bűnözőknek kijáró gyanakvással kezelték őket. A győztes nemzetek furcsa etikája ezen államok állampolgárai közül csak az árulókat, katonaszökevényeket, zsidókat, kémeket, szabotőröket, a tulajdon nemzetükkel, s annak antibolsevista küzdelmével szembeni „ellenállási mozgalom” tagjait és hasonló kategóriákat tekintette megbízható, derék elemeknek, akikre nem vonatkozik a „háborús bűnösség” vádja. /9/

Horthy kormányzó (le)szereplése

Horthy volt az egyetlen, aki Magyarországot időszerű és határozott, de költséges lépéssel kihúzhatta volna a németek kötelékéből. De miután az angolok cserbenhagyták, és az orosz hadsereg már az ország közepében állt, 1944. október közepén meglehetősen naív kiáltványt bocsátott ki, amelynek édeskevés esélye volt a kívánt eredmény elérésére:

„Ma már minden józanul gondolkodó előtt kétségtelen, hogy a Német Birodalom ezt a háborút elvesztette. A hazájuk sorsáért felelős kormányzatok le kell, hogy vonják ennek következményeit, mert amint ezt a nagy államférfi, Bismarck mondotta: egy nép sem áldozhatja fel magát a szövetséghűség oltárán. [...?] Történelmi felelősségem tudatában meg kell, hogy tegyek minden lépést abban az irányban, hogy a további felesleges vérontást elkerüljük. [...?] Olyan nép, amely egy már elveszett háborúban szolgalelkűséggel idegen érdekek védelmében utóvédharcok színterévé engedné tenni apáitól örökölt földjét, elvesztené a világ közvéleménye előtt megbecsülését.

Elhatároztam, hogy a magyar nemzet becsületét megőrzöm a volt szövetségessel szemben is, amidőn az a kilátásba helyezett megfelelő katonai segítség helyett a magyar nemzetet a legnagyobb kincsétől, szabadságától, függetlenségétől akarja végleg megfosztani. [...?] Ezért közöltem a Német Birodalom itteni képviselőjével, hogy ellenfeleinkkel előzetes fegyverszünetet kötünk, s velük szemben minden ellenségeskedést beszüntetünk. Bízva igazságérzetükben, velük egyetértésben kívánom a nemzet jövő életének folytonosságát és békés céljai megvalósítását biztosítani.” -  /idézet Horthy Miklós 1944. okt. 15-i kiáltványából; minden kommunista tankönyvben megtalálható!/

 

[Háború volt a javából! Józanésszel nem lehet elképzelni, hogy a németek ilyen ájtatos kijelentést, amely védelmi vonaluk közepén oly hatalmas rést nyitott volna, minden további nélkül elfogadjanak. Túlságosan elkésett és nem megfelelő az adott helyzetben.- tj] 

 

Churchill, aki csak a felelősséget szerette volna magáról lerázni, azt írja emlékirataiban, hogy ’ha Németország szövetségesei tovább kitartottak volna, akkor elkerülhették volna a szovjet megszállást, mert a nyugatiak partraszállást terveztek a Balkánon és szívósabb ellenállás esetén az angolszászok hamarabb érték volna el őket, mint a szovjet hadsereg.’ Ez olyan Churchill-bölcsesség, amely megérdemelné a Nobel-díj második felét! Csakhogy ezek a Churchill-mosakodások akkor váltak üres szavakká, amikor a Jaltai Konferencia adatai nyilvánosságra kerültek.

Szétbombázták vasútvonalainkat, felgyújtották benzintartályainkat, szétlőtték utánpótlást szállító szerelvényeinket, rombadöntötték városainkat, hadiüzemeinket, lakótelepeinket. Röpcédulák százezreivel uszították a lakosságot az ellenállásra, de azért ’csak tartsatok ki, mert jövünk!’ Ehhez a pusztításhoz vegyük még hozzá azt az óriási hadianyag segítséget, amit a másik nagy demokrata vezér Roosevelt adott a szovjetnek 11 milliárd dollár értékben: több mint tizenháromezer repülőgépet, több mint négyszázezer katonai tehergépkocsit, négy és félmillió tonna élelmiszert, és ruházatot, 3 millió tonna benzint… stb. Az utókor történetírása nem a veszteség után ítéli meg a fegyveres küzdelem vezetőit, hanem a szándék és a jelentőség szerint. A jelentőséget pedig az áldozatban látja. Ha nem így lenne, akkor el kellene ítélnünk Rákóczinak, Kossuthnak az emlékét, akik feleslegesen vitték elbukott háborúba a nemzetet.

Egyszóval, ’a piszok nácik meg az őket kiszolgáló Szálasi-banda’ voltak felelősök „az esztelen háború folytatásáért, a hidak felrobbantásáért, a főváros szétrombolásáért, a sok halottért, de főleg a zsidóság elpusztításáért”, és nem pedig a nemzet ellenségét minden oldalról támogató demokratikus Nyugat! Mert ugye, ha már korábban tárt karokkal és virágcsokrokkal vártuk volna a baráti szovjet hordát, sokkal több magyar nőt és kislányt megerőszakoltak volna, sokkal nagyobb pusztítást végezhettek volna az országban. /10/

Egyik történészünk a minap megkérdezte:

  „Mivel lett jobb hazánk sorsa, mert volt egy Szálasi és nyilasbanda? Azok nem harcoltak a fronton, csupán az erőszakosan összeszedett fiatalokat dobták a vágóhídra. Szálasi is elmenekült, mint a szűkölő kutya Nyugat felé!”

S hogy a kérdésre kérdéssel válaszoljunk: Mivel lett volna jobb hazánk sorsa, ha a kommunistává vedlett korábbi „fajvédő” Zsilinszky és hazaáruló partizánbandája tízezer magyar katonával folyosót biztosít a bevonuló vörös hordának? Akkor ezen elvek szerint helyes volt az, hogy Kádárék kivégeztek több mint ötezer embert, 150 fiatalnak megvárta a felnőtt korát, majd azután küldte őket a halálba,  ők is folytatni merték a reménytelen harcot? Sőt, az ’56 őszén Nyugatra szökött 200 ezernyi magyar is – beleértve tisztelt történészünket és e sorok íróját — „szűkölő kutya módjára” hagyta cserben a hazát, ahelyett, hogy a Pesti Srácokkal együtt odaállt volna a tankok elébe? Horthy kormányzó úr vajon nem menekülte el Nyugatra „szűkölő kutya módjára”?

De akkor ugyanúgy el kellene ítélnünk az ’56os szabadságharcosokat is, akik életükkel fizettek az “esztelen” harcokban és ugyanannyi, ha nem kevesebb, esélyük volt a szovjet hordával szemben, mint a harcok folytatása mellett kitartó magyaroknak 1944ben! Nagy Imre 1956. november 4-én bemondta a rádión:

„Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van! Ezt közlöm az ország és a világ közvéleményével!”

 

Ugyanezt az üzenetet 1944-ben bemondhatta volna Szálasi Ferenc is. Vagy nem? Ha Szálasi Ferenc hungarista teszi ugyanezt, akkor ‘fasiszta hazaáruló’.  Az egykoron Hruscsov-parancsokat teljesítő Nagy Imrét ma ünneplik, mint a ‘nemzet hős forradalmi mártírját’, érdemrendet állítanak a nevével, ‘mert szembenézett a szovjettel’. Szálasi Ferenc IS szembenézett a szovjettel, de az ő nevét még említeni sem szabad! És érdekes, hogy mindkettőjüket ugyanaz a gyilkos banda végezte ki.

Az Eurokommunizmus

Hányszor hallottuk már, hogy ‘a kommunisták között is vannak tisztességes emberek.’ Lehet, hogy ebben van némi igazság. Ellenben érthetetlen az, hogy ezek a ‘tisztességes’ emberek, ha valóban azok, hogyan képesek élni a 20. század legnagyobb emberiséget és kultúrát pusztító rabszolga rendszerének követelményeivel?

Hazai marxista író írja:

“(...) A Petőfi Kör vezetősége, az egyetemisták küldötteivel együtt úgy látta, hogy a feszültséget egyedül Nagy Imre miniszterelnökké való kinevezése csökkentheti...” [11]

“Nagy Imre kormányelnöksége idején 12 nap leforgása alatt a magyar demokratikus kommunisták csaknem utolsó betűig végrehajtották azt a programot, amit ma a nyugati demokratikus kommunisták eurokommunizmusnak hívnak. Amit a magyar kommunisták csináltak, azt annak idején nemzeti kommunizmusnak nevezték. [...] Az oroszok abban a reményben engedték vissza Nagyot a magyar kormányba, hogy segítségével megmenthetik magyarországi uralmukat az összeomlástól. De Nagy Imre kommunista miniszterelnök nem a szovjet-orosz reményeket váltotta be, hanem mai nyelven szólva, az eurokommunizmust segítette pillanatnyi diadalhoz. Nagy Imrét az oroszok október 24-én állították a budapesti kormány élére. [...]” [11]

“Eurokommunizmus” alatt az átalakított (reform) kommunizmusnak azt a formáját értjük, amit 1989 óta “emberarcú kommunizmusnak” emlegetnek.

A Magyarországon kiadott reform-kommunista szellemiségű könyv magyarázata egyértelmű: /a/ az oroszok állították a kormány élére Nagy Imrét, /b/ akinek a célja, a hazánkban 1989 óta tapasztalt eurokommunizmus megalapozása volt, azaz a kommunizmus átmentése a nemzetközi Pénzhatalom és nagytőke javára. És ehhez 11 évvel korábban hozzájárultak a Bajcsy-Zsilinszky féle szálláscsináló hazaárulók is. +++      

Tóth Judit

                                           

--------------------

1. Dr. Padányi Viktor, A Nagy Tragédia, Hídfő Kiadása, Jegyzetek, 288. oldal.

2. Málnási, A Magyar Nemzet Őszinte Története, 202. oldal.

3. Északi Fény, 98-99, 100-101, 121. oldal.

4. Málnási, A Magyar Nemzet Őszinte Története, 207.old. Hídfő Kiadása, USA

5. Fiala Ferenc Zavaros Évek, 150-154. oldal, Hídfő, USA 1987.

6. Forrás: <http://www.bajcsi-ujf.sulinet.hu/szak/szak/bajcsyhtml.html>

7. Fiala Ferenc: Zavaros Évek, 150-151. oldal.

8. Koós Kálmán: Voltunk, Vagyunk, Leszünk, 258. oldal.

9. Dr. Padányi Viktor, A Nagy Tragédia, Hídfő Kiadása, 1977, 229.old.

10.  Koós Kálmán: Voltunk, vagyunk, leszünk, /259-261. oldal.

11. Tóbiás Áron: In memoriam Nagy Imre, Bp. 1989. Szabad Tér kiadó

       - /175. old. & 507-508. old./

 

 

 

nyitólap