|
(Hazánkért, 2003. június) “Becstelenné válik
az,
aki nem tiltakozik!”
„Egy nemzet
nincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy ha
aláírt – késsel a torkán – egy végzetes békeszerződést. Becstelenné
válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretételéhez maga is hozzájárulását
adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás…” [Théophile Delcassé, francia külügyminiszter,
1905-ben] * Kovács László (MSZP) külügyminiszter a “Megbékélés Napja” elnevezésű ünnepségen vett részt május 11-én, Dorogon, amelyet immár tizedszer rendeznek meg a második világháború európai befejezése emlékére, a korábbi győzelem napja helyett. A politikus hangsúlyozta: „A történelem
nem arra való, hogy keseregjünk rajta vagy dicsekedjünk vele, de főként nem
arra, hogy felhánytorgassuk a más országoknak, népeknek a nekünk okozott
sérelmeket, vagy lenézés, gyűlöletforrása legyen. A történelem arra való,
hogy levonjuk az eseményekből a tanulságokat, például azt, hogy soha többé ne
ismétlődhessenek meg a világháborús borzalmak, a kitelepítések, amelyeknek
ártatlan emberek milliói estek áldozatul, és amelyek következtében városokat,
falvakat romboltak le földig.”[1] A budapesti neo-kommunista külügyminiszter nemhogy nem tiltakozik a trianoni gyászbéke 83 éve tartó igazságtalanságai ellen, hanem már réges-régen lemondott ő arról a Hazáról, és annak népéről, ahová soha nem tartozott! Kovács elvtárs, vajon hol volt, amikor ártatlan magyarokat telepítettek ki otthonukból, vittek akasztófára, kínoztak halálra Péter-Auspitz Gábor véres pincéiben? Ön úgy gondolja, hogy a magyarok már eleget keseregtek a veszteségeiken, vakargatták a sebeiket, most nekünk javasolja a megbékélést!? Első pillanatra azt hinné valaki, hogy ahhoz a bizonyos elit-népséghez intézte szavait, amely nemcsak naponta kesereg, de az emberiséggel is keseregtet a történelmén, sőt hetedíziglen még a történelmet aprópénzre váltva dollár milliárdokat is követel “háborús bűnös” népektől! A magyar népnek nem adatott meg sem a történelmen való kesergés, sem pedig a dicsekvés! A világháborús borzalmak mindaddig megismétlődnek, amíg ugyanazon feltételek és körülmények továbbra is léteznek! A tanulságot pedig éppen azok nem hajlandóak levonni a történelemből, akik ma úgy gondolják, hogy egyetlen más nép nem szenvedett annyit, mint ők. Égbekiáltó igazságtalanságAz 1910-es népszámlálás alapján Magyarország lakossága 18,264,583 lélek volt. A trianoni békeparancs során Magyarország elvesztette lakosságának 63,5 százalékát és a megcsonkított országnak csak 7,615,117 állampolgára maradt, népszavazás nélkül több mint négymillió magyar került idegen uralom alá! Elvettek minden arany-, ezüst, réz-, vas és sóbányát, elvették a szénbányák 80 százalékát, az erdők 90 százalékát, az ország egyetlen kikötőjét. Elvették állatállományunkat, vasúti mozdonyainkat, tengeri hajóinkat. A megszállók kirabolták a megmaradt országot, leszerelték gyáraink gépeit. A békeszerzők kötelezték a megcsonkított és kirabolt ország lerongyolt népét, hogy 20 évi egyenlő részletekben, az esedékes kamatokkal együtt, fizessen jóvátétel címen 100 millió dollárt az utódállamoknak.
A magyar nép az első világháború után Európa bolsevizálásának megakadályozása jutalmául a trianoni országszabdalást kapta. A második világháborúban s főleg annak utolsó félévében Európa szovjet lerohanásának megakadályozásáért 1947. február 10-én, a Párizsi Békeszerződés újból trianoni gúzsba zsugorította össze. De amíg az első Trianonra európai politikai és tudományos felkészültségű magyar hazafiak mentek a haza mentésének megkísérlésére, addig a második párizsi tárgyalásra már szovjet-zsoldba lépett politikai szélhámosok kormányának olyan megbízottjai mentek, akiknek egyrésze szovjet állampolgár volt és csak később lett kettős állampolgár. A párizsi békeszerződés hatálytalanította a két bécsi döntőbírósági ítéletet, megtiltotta a revíziós hangulatkeltést. A 11. § azt a nyílt hazugságot tartalmazza, hogy ’a Csehszlovákiának és Jugoszláviának ítélt
egyes területeket Magyarország 1848-1919 között bitorolta’. A 42. § alapján a magyar ál-parlament a ratifikálást megtagadhatta volna, de még a 11. § nyílt történelmi hazugságát sem cáfolta meg. Az 1947. szeptember 15-én hatályba lépett békeszerződés 22. § alapján a szovjet csapatainak 90 nap alatt ki kellett volna vonulni. Tíz évvel később még az ENSZ nevű Sóhivatal felszólítására sem volt hajlandó kivonni megszálló csapatait Magyarországról. A legalja csőcselékből államférfiakká előléptetett gyarmathivatalnoki kar 1945. április 4-e óta mindent elkövet a magyar nemzeti öntudat kiölésére, a magyarság integráló szerepének és a Kárpát-medence történelmi hagyományörökségének kiirtására, az ifjúságnak lelki trianonizálására. Ezért a magyarság egy részénél tapasztalható közömbösségnek, a Kárpát-medence történelmi hagyományöröksége iránti érzéketlenségnek nem ők az okai, hanem azok, akik gyarmatosítási érdekekből őket így nevelték s azok, akik a gyarmatosítóknak ebben előbb segédkeztek s ál-emigráns szerepvállalásuk után, a szabad államokban csak frazeológiai módosítással folytatják nemzetietlenítő, nemzet-áruló és hazaáruló tevékenységüket. A budapesti gyarmathivatalnokok a külföldre menekült magyarokat “fasiszta-nyilas söpredéknek, szökevényeknek, ellenforradalmi huligánoknak” nevezték, mindaddig, amíg Kádár János be nem vezette hírhedt gulyáskommunizmusát, és a fasisztákból egyszerre dollárokkal hazalátogató, „idegenbe szakadt hazánkfiai” nem lettek. Csak az 1947-48-as ál-emigránsokat, szovjet kollaboránsokat, a Sztálin-díjas, Kossuth-díjas kommunista írókból lett emigránsokat nem gyalázzák, akiket a nemzeti emigráció teljes megosztására küldtek közénk. Ahogy a szovjet gyarmattá tett hazában Trianon igazságtalanságainak kiejtése büntetendő cselekmény lett, úgy a szabad államokban élő magyarságban is vannak magyar családneveket viselő emberek és magyar névvel fejlécelt újságok, akik, és amelyek azért kaptak, vagy még kapnak mindig különböző összegű havi zsoldot, hogy Trianonról hallgassanak. Egyetlen nemzet sem maradhat fent az önvédelem elhatározott szándéka nélkül. Ha valamely nemzetben nincs meg a védekezésre való komoly nemzeti elhatározás, az a nemzet elveszett! (Főleg, amikor még az állítólag demokratikusan megválasztott politikusai is arra intik, hogy ne keseregjen a történelem fölött!) A
békeszerződéseket beteg politikusok és
hazug tanácsadóik intézték! * Sir Harold Nicolson (1888-1968)
Angol író, történész, 1909-ben lép be az angol külügyminisztériumba, ahol nemzetközi ügyekben -- beleértve az 1919-es Párizsi Békekonferenciát -- húsz évig képviseli Angliát. 1935 és 1945 között az angol alsóház egyik képviselője; 1953-ban avatták lovaggá. “Magyarországot illetően érzéseim nem voltak tárgyilagosak. Bevallom, hogy undort éreztem, és érzek még ma is, ama turán-törzs iránt. Akárcsak rokonaik a törökök, nagyon sok mindent elpusztítottak, ugyanakkor nem alkottak semmit. Buda Pest csalárd város, minden ősi jelleg nélkül. Elérkezett a felszabadítás és a megtorlás órája.”[2] [Talán soha nem derül ki, hogy a köztudottan
nemi elferdültségben szenvedő Nicolson és a leszbikus felesége miért
undorodott a magyaroktól Azt viszont tudjuk, hogy még jóval a háború előtt
magyar-ellenes tanácsadók egész hada nyüzsgött a külföldi politikusok és
újságírók körül! - tj] T. Woodrow Wilson (1856-1924) [3]
W. Wilson, amerikai elnök volt 1913-1921 között; 1917. április 6-án az Egyesült Államok belép a háborúba. Az Antant-hatalmak győzelme után, 1919. január 18-án nyitották meg Párizsban a békekonferenciát, ahová az elnök magával vitte a híres 14 pontját. A Magyarországra és a Monarchiára vonatkozó 10-ik pontban, 1918-ban még nincs szó hazánk feldarabolásáról, de mire megnyílik a békekonferencia, Clémençeau győz, és Wilson, bár megpróbál ellenkezni, végül mégis engedelmeskedik. Idegei az összeroppanás jeleit mutatják, gyakran elkezd ok nélkül zokogni, viselkedése a teljes szellemi zűrzavar tüneteit mutatja. Emlékezetkiesések miatt nem tudja folytatni megkezdett mondatait. Többször felugrik, átadja a szót helyettesének, House ezredesnek, elhagyja a tanácskozótermet, majd amikor órák múlva visszatér, pontosan az ellenkezőjét mondja annak, amit a helyettese addig elmondott. Wilson, ‘Alvarez-betegségben’ szenvedett. Walter Clement Alvarez írta le elsőnek a róla elnevezett tünetsort. A betegséget szinte észrevétlen verőértágulat-összeomlások vezetik be. Az összeomlásokat “kis agyvérzéseknek” is nevezik, eredményük fekete pontok formájában jelentkező, nagyon apró agyrész-elhalások, amelyek hirtelen apró, de valóságos rohamok okozói. Az agy bármely része veszélybe kerülhet. Aszerint, hogy hol jelentkeznek az agyrész-elhalások, zavarodnak meg az áldozat különböző fizikai, szellemi működései, válnak használhatatlanná érzékszervei. A beteg agya nem kap elég oxigént, ami időszakos agyrészegséget és érgörcsöket okoz. Szeszélyessé, gonoszkodóvá, írása olvashatatlanná válik. A béketárgyalások közepette, 1919. április 3-án súlyos bélzavarok lépnek fel Wilsonnál, bal arcfele és bal lába reszketni kezd. Viselkedése alaptalan, és azzal vádolja francia vendéglátóit, hogy meg akarják mérgezni. Hazautazik Washingtonba. Ekkor Clémençeau kezébe kerül a konferencia teljes irányítása. A francia miniszterelnök gyűlölte a magyarokat. Lehet, hogy azért, mert magyar nőt vett el feleségül? Vagy, mert a román nyelv közelebb áll a franciához, mint a magyar? Vagy, mert tűzzel-vassal a tévesen értelmezett francia érdekeket képviselte? Ki tudja? Tény, hogy Clémençeau dühödt bosszújában tönkretette Európát! Franklin D. Roosevelt (1882-1945)
Roosevelt -- aki 1932-ben lett az USA elnöke,-- Churchill és Sztálin 1945. február 11-én írta alá a hírhedt Jaltai Egyezményt. Roosevelt, akárcsak Wilson szintén Alvarez-kórban szenvedett, a súlyos tünetek már 1943-ban jelentkeztek nála: szellemi zavarodottsága egészen nyilvánvalóvá vált. Az orvosok szerint Roosevelt utolsó idejének téves döntéseit súlyos betegsége okozta. A vérnyomása 300/170-et mutatott! Szellemi zavarodottságának egyik lényeges jellemzője volt, hogy rosszul ítélte meg tárgyalófeleit, különösen Sztálint, akit csodált, és azt hitte, Sztálin is szereti őt! Gyakran kijelentette, hogy Sztálinban, teljes mértékben megbízik: “A világ felosztása nagyon
egyszerű. A Távol-Kelet Csang Kaisek-é, aki segítségünkkel Kína ura lesz. A
Pacifikum? Az Egyesült Államoké. Afrika? Angliáé, főleg az Indiába vezető út
miatt. Európa? A Szovjetunióé. Remélem, Sztálin nem lesz túl kemény, amikor
oda bevonul. Jobban megértem maga vele, mint az idealista Churchillel.
Sztálin ugyanolyan realista, mint én, tehát a kettőnk közti megegyezés nagyon
is reális lehetőség.” Sztálin győztesen mosolygott, mert észrevette, hogy Roosevelt már nem is figyelt az előadókra, s még azt se hallotta, mit súg neki Churchill. Február 11-én véglegesítik a konferencia szövegét. Roosevelttel alig lehet bírni, ideges, nyugtalan, nem törődik a szövegekkel, és az európai népek végzetes sorsához aláírásával járul hozzá. Zárógondolat
Kedves Olvasóm, bizonyára láttál már kétségbeesetten repdeső,
hangosan tiltakozó madarakat, amelyeknek valamilyen ragadózó állat elrabolta
a fészkét, belőle kilopta az olyan nagyon féltett fiókákat? Nos, amikor legközelebb valamelyik budapesti nemzetidegen honatya a magyar népet azzal utasítja rendre, hogy a történelem nem arra való, hogy keseregjünk rajta, akkor majd gondolj a fészkét vesztett kis madárra. +++ Tóth Judit -------------- 1. forrás: Magyar Távirati Iroda, 2003.05.11. 2. H. Nicolson, Peacemaking, 1919. New York, 1965. 3. Forrás: Új Idők, 1989.05.15./részletek |
