Mi lesz veled, Hazánkért?

(Hazánkért, 2004. augusztus )

Emlékszünk-e még a régi, háború utáni időkre, amikor számkivetettségünk szellemi nagyjai éjszakákat nappalokká téve küzdöttek a nemzeti sajtó fenntartásáért? Nekik köszönhetjük, hogy a magyar múlt szomorú eseményeit papírra vetették és a jövő nemzedékének megőrizték, különben honnan tudnánk meg, hogy az elmúlt félévszázadban valóban mi is történt hazánkban?

Tőlük tudtuk meg, mi történt a humánus Nyugat önjelölt pribékjei által a népidemokrácia kínzókamráiba és bitófáira visszatoloncolt magyarokkal! Tőlük tudtuk meg, hogy a két gyászkeresztény Tildy Zoltán, Varga Béla, a Roosevelt elnöknek tanácsokat sugalló Habsburg Ottó főherceg, a kommunista népügyész Sulyok Dezső és a megszámlálhatatlan tagságú, betelepedett sereg miként vette át a nemzeti emigráció vezetését! Ők voltak azok, akik Washingtonban rátelepedtek a kongresszusi képviselőkre és a magyarság nevében szóltak, intézkedtek! Az utókor számára, a legnehezebb körülmények között, mindezt szükséges volt megírni, a tengernyi történelemhamisító könyv és kiadvány ellensúlyozására. Mi, a fiatalabb nemzedék, az igazi magyar érdekeket külföldön képviselő íróinknak, költőinknek és művészeinknek áldozatos munkájukért örök hálával tartozunk.

Hatalmas propaganda-gépezettel álltak szembe: az Amerikában szerkesztett, gyűlöletből élő és legízléstelenebb Göndör-Krausz féle szennylap mellett a számos amerikai-kommunista folyóirattal, amelyekben nem a magyarság sorsa volt a fő téma!

Miért nincs igazi magyar sajtóközpont?

Azért nincs, mert NEM LEHET! Akik eddig is önzetlenül dolgoztak, azokon nem múlott ennek lehetősége! De amikor a közösségünket képviselő “keresztény” egyházak a vasárnapi mise után elkergetik lapjaink terjesztőit a helyszínről, és “nemzeti” egyesületeink, szervezeteink elhatárolódnak a “szélsőséges” szerkesztőktől, akkor magyar sajtóközpontra nagyon nehéz gondolni.

Igazi magyar érdekeket képviselő sajtóközpont, -- főleg pénzhiány, szervezettség és közöny miatt, -- sohasem valósulhatott meg, mert az íróink munkásságát árgus szemekkel figyelő jóakaróink mindenhová beültették a bomlasztó ügynököket.

A háború végén, jóakaróink a hatalomátvételükhöz átváltottak a gyorsabb sebességre. Ez tapasztalható volt a szabadkőművesekkel és másvallásúakkal teleültetett „judeo-keresztény” Vatikántól kezdve az összes egyházig, (lásd: a megalkuvó békepapság!) egyesületig és szervezetig, amelyek beolvadtak a már akkor is tapasztalható újvilágrendbe. Ugye, tisztán látjuk, hogy miért NEM LEHET magyar sajtóközpont!?

Az ötvenes években nem volt Internet és az elhallgatott hírek is csak magánlevelezések, rövid üzenetek útján szűrődtek át a vasfüggönyön a szerkesztőségekbe. Nehéz idők voltak, amikor íróink a napi munkájuk mellett éjszakánként a lapok összeállításán dolgoztak, sokszor a saját pénzükből fedezve az írógépszalagot, papírt, a nyomda költségeit, a lapok postázásához szükséges bélyeget, borítékot, telefon- és villanyszámlákat stb... egészen az utolsó ceruzáig.

Ezek a szükségletek ma is fennállnak, s ha az egy- vagy legfeljebb kétszemélyes szerkesztőség nem tudja tovább vállalni, a saját zsebéből rendezni a fizetnivalókat, akkor a lap megszűnik! Egyesek feltennék a kérdést, hogy akkor fel kell emelni a lap árát és az előfizetéseket. Magyarországon, ahol manapság 30-40 százalékos áremelkedések vannak, külön még újságot vásárolni, meggondolandó dolog.

Széthullott a kötött kéve?

A háború óta több mint félévszázad, két egész emberöltő eltelt. Magyarország felszabadulásáért küzdő külföldi sajtónk emberfeletti munkáját mind a mai napig, lelkes és megalkuvást megvető magyarok folytatják... egyre kevesebben. A régi gárda, az olvasók táborával együtt lassan a hadak útjára tért. Újságot még soha senki nem tudott fenntartani kizárólag az előfizetők díjából! Egy folyóirat életéhez feltétlenül szükséges nemcsak a pénzalap, hanem a hirdetők száma, nem is beszélve a magyarság igazi érdekeit képviselő és a lap szellemiségével azonosuló központi szervezet állandó támogatásáról.

Tíz éves rádióműsor-szerkesztői tapasztalataim bizonyítják, hogy magyar sorsot és érdeket képviselő egyének nem sokáig folytathatják az áldozatos munkát! Ugyanis, ha a lapban, rádióműsorban hirdető üzletembereknek nem tetszik a szellem, akkor más szerkesztőségekhez fordulnak.

Nemcsak Magyarországon, de gyakorlatilag világszerte is, már legalább 100 éve nem létezik igazán szabad hivatalos sajtó, mert a fent felsorolt nehézségek miatt a független folyóirat idő előtt kihal.

Jelen lapunk, a Hazánkért, rögös úton haladó elődök nyomait követve jutott a mai helyzetbe.

Az Új Hídfő akkori szerkesztőjének, Dunai Ákosnak, 1989. októberében bekövetkezett németországi halála után a szerkesztést e sorok írója vette át. Nem tagadom, nehéz volt hirtelen szellemi óriásaink nyomába lépni, kényszerből, mert nemzeti egyesületeink és szervezeteink nem gondoskodtak utánpótlásról. Másfelől, akkorra már érezhető volt a beépített ügynökök által a magyarságon végzett tervszerű agymosás. A lap 1995 tavaszán kapta az új 24. ÓRA nevet és 2000. februárjában lett Hazánkért. Lapunk ötödik évfolyamában újra döntő kérdésekkel kell foglalkoznunk: (1) mennyire szükséges még ez a folyóirat, (2) miből tartjuk fenn?

Meg kell említenünk, hogy a kilencvenes években egyik legnagyobb támogatónk és segítőnk az azóta elhunyt Tax László volt. Nélküle nem tudtuk volna elérni, hogy az akkor még húszezernyi példányszámú sokszorosított lapunk olvasóinkhoz eljusson. Nagy segítség volt a nagyszámú előfizető tábor, akiktől sohasem kellett kérni az előfizetés megújítását, és a költségek fedezésére küldött adományokat. Ők tudták jól, hogy Magyarország nemcsak a szerkesztőségé, hanem 15 millió magyaré, már akiket a papírra vetett igazsággal megpróbáltunk elérni.

Nem utolsó sorban, ki kell emelnünk jelenlegi hazai munkatársunk nélkülözhetetlen és önfeláldozó munkáját, aki idős kora ellenére a táskájában, vonaton és nem luxusautón viszi szét a lapot a terjesztőkhöz. Az évek során számtalan hazai honfitársunk jelentkezett, akik segítséget ajánlottak fel a lapterjesztéshez. Szalmaláng volt az egész! Ugye, amiben nincs pénzfantázia, illetve nem jövedelmez, csak szerény virág a Haza oltárára, azzal nem érdemes foglalkozni.

Az elmúlt húsz esztendő alatt, a magyarság érdekeit és igazságát hirdető munkámat sok magyar testvérünk támogatta, akiknek ezúton szeretnék hálás köszönetet mondani. De az idő nem áll meg: sokan már eltávoztak az élők sorából vagy az idős korral járó békés megnyugvás napjaiban már nem kívánnak többé olvasni a bonyodalmas világeseményekről. A Hazánkért olvasói tábora kétségbeejtően lecsökkent, ez nem utolsó sorban köszönhető internetes honlapunknak, ahonnan a világ bármely táján, bárki válogathat a mintegy kétszáz cikkben, azokat díjmentesen letöltheti, sőt sokszorosítva továbbíthatja barátainak, ismerőseinek. Míg a nyomtatott havilaphoz van évi előfizetés, az internetes honlap ingyenes, nincs belépődíj, mármint a havi 30 ezernyi látogatónknak, de nem a szerkesztőnek, aki a saját zsebéből fizeti a honlap bérlési költségeit.

Honlapunk sikeres és népszerű, havonta több mint harmincezer látogatója van, főleg Magyarországról (a látogatók 65 százaléka!), de vannak Izraelből is! (Vajon milyen okból?)

A fővárosi Országos Széchenyi Könyvtár mikrofilmezi a honlapunkat, és ott is megtalálhatók a Hazánkért oldalai, vagy népszerű Internetes-kávézókban. Ezúttal felkérjük hazai Olvasóinkat, hogy térjenek át az internetes olvasásra, mert 2004. decemberével, a terjesztési nehézségek miatt a nyomtatott Hazánkért havilap otthon megszűnik. Kedves Olvasóink megértését kérjük e számunkra fájdalmas és szomorú lépéshez, de az adott körülmények között más megoldást nem látunk. +++ Tóth Judit

nyitólap