|
 Hazánkért, 2004. decemberA másik Amerika
Részlet Marschalkó Lajos, A Vörös Vihar c. könyvéből Amerika előszobájában, az Ellis Island-i óriási csarnokban egy gyapjashajú, csontkeretes fiatalember végigmér bennünket. Szamuelli Tibor nézhette, vagy Péter Auspitz Gábor méregetheti ezzel a zöld szemmel a prédát. Mr.
William Flyegelmann a többi hasonló Flyegelmannokkal, a Katz Dáviddal, a
Danielsohnnal együtt inspektor. Most ő határozza meg, hogy kinek van
joga arra, hogy - “Harcoltál, küzdöttél. Jutalmul most megkapod érte a kitüntetést.” A
joviális öreg rendőrőrmester nyakadba teszi a táblát. Rajta egy
hosszú szám. Aztán Jupiter lámpa, reflektor. Otthon szegény Szinnyey Merse
Miklós fényképezte így a betörőket, mielőtt elesett - War criminal! Háborús bűnös! Az asszony is, a magyar honvéd is, akit később hoznak a hajókról, a litván harcos, az ankarai német sofőr, a miskolci Baross-szövetségi tag, az öreg kaunasi posta-főigazgató, akinek az orvos receptre írja fel a szabadságot, hogy meg ne haljon a Szabadságszobor árnyékában. Az udvariasság határtalan. Lakkozott körmű rendőrnők - nylontáskába rejtett piciny Browninggal - kísérik az étterembe a háborús bűnöst. - Kósert parancsol, vagy rendeset? Választhat. Ez itt a kóser dining room. Stílszerűség
kedvéért a tréflit választjuk. Egyébként központi fűtés, DP-koszt után amerikai étkezés, tengerre néző szoba.
Ablakán rács, ez egy kissé megtöri a Szabadságszobor fáklyafényét, amely ötszáz
méterről pontosan idevilágít. Szemben a Közben
odakint elszabadul a sajtópokol. Az ember csak most tudja meg, hogy mi Kint már masíroznak a Jewish War Veteránok, az Anti-Defamation League hősei, s közben, a látogatóteremben kedves, jóemberek hajolnak az ember füléhez. Körülbelül úgy, mint otthon, ahol Sztálin szuronyai villognak. - Mi nem tehetünk semmit. Roosevelt óta ők az urak Amerikában. Már, mint a Flyegelmannok. Mert ez is Amerika. A honvédszabótól azt kérdezik: miért nem ment orosz hadifogságba? A litván harcostól, hogy miért nem harcolt Amerika oldalán. Az észt miniszteri tanácsostól, hogy miért menekült a mi ellenségeinkhez, a németekhez? Aztán, mikor hat hónap múlva a bürokrácia kegyesen engedélyezi a kihallgatást, a rácsok mögött még egyszer megjelenik az elsüllyedt Atlantisz sötét árnyéka. Mintha csak most ébredne fel Rip van Winkle. Egyszerre itt van mindaz, ami mérgezett, rombolt, elárult, mocsárba vitt, megfojtott. Az amerikai lobogó árnyékában magyarok „vallanak” a magyar ellen. Peyer Károly, Pfeiffer Zoltán, Erőss János és Sombor-Schweinitzer József, Beregi Oszkár, a megrokkant Oszi. Ma ők a „Magyar Nemzeti Bizottmány”. Ma ők az „Amerikai Kormány” tanúi. A kísérőzenét Rákosi unokaöccse által megszervezett kommunisták szolgáltatják. Bolsevikiek tüntetnek a bevándorlási hivatal előtt. Este, Walter Winchell üvölti a mikrofonba: ‘Out with him!’... Ki vele! Ki mindenkivel, aki a kommunisták ellen harcolt. Vagy adjon egy nyilatkozatot Herbert H. Lehmann szenátornak, hogy mindent megbánt. Mindent visszavon. Akkor lehet edénymosogató. Hiszen
a vád, ami marad, valóban szörnyű. Az amerikai repülők 1944.
április 16-án telibe találták a budapesti Az ő nevükben vallja Peyer Károly, hogy a „Horthy rendszer fasiszta diktatúra volt, amelynek során százezreket öltek még, köztük több száz amerikai repülőt” s amely alatt hét és fél millió pengős vagyont keresett egy Peyer Károly nevű szakszervezeti vezér. Az amerikai zászlót meglebegteti a hudsoni szél. De talán nem is hudsoni szél ez. Otthonról jön - a vörös vihar! Véres szél, keserű orkán. Hozza az anyák sóhaját, a parasztok átkait, a proletárok verejtékét, az anyák könnyét. A tolmács nem fordítja, hisz nem is hallja, amint újra Gömbös Gyula hangja mondja: - Mi mindent csak félig csináltunk! Nem fojtottuk meg a vörös hidrát, nem tömtük be a Conti utca, Dob utca, Erzsébetvárosi Kaszinó Aeolus barlangjait, a Peyerek torkát, futni hagytuk a Kéri Pálokat. Mi mindent csak félig csináltunk. És
most a A hudsoni szél és a doni burána ma még ugyanaz a vörös vihar. Odaát, ha megmondod az igazat, elvisz az ÁVH. Itt, ha hazudnak rólad, nem tudod cáfolni, ha nincs tízezer dollárod a bírói költségre. Ott a terror dirigálja a sajtót. Itt a pénz. Televízió, rádió, sajtó végeredményben ugyanabban a kézben van, mint túl a vasfüggönyön. És mindkét sajtó azt mondja a Tömegnek: ne láss! Mi szépen bekötjük a szemeidet: szocializmus, demokrácia, úttörők, vagy baseball-mérkőzés, szovjet film, vagy Hollywood. Mi gondoskodunk a szórakoztatásodról, hogy ne legyen alkalmad meglátni ugyanazt a világhatalmat, amely a Kreml és a Wall Street falai között ül. Szabadság? Igen! Hiszen Washington keresztény utódjáról meg lehet írni a Daily Newsben, hogy ő a „little stupid Harry”, de próbálj egy hangos szót kiejteni a Lehmannok, a Morgenthauk ellen, vagy a Kaganovicsok ellen. Odaát akasztófa. Itt éhhalál, kiűzés, egzisztencia-megvonás vár rád. Testvériség! De vajon csakugyan testvére a néger, aki hamarabb volt őslakó, mint a bevándorlók túlnyomó többsége? Egyenlőség! De próbálj meghívó nélkül bemenni Sea Gaten, ahol morgenthauista milliomosok luxusvilláit őrzi az ír rendőr. “For christians only!” - mondja az egyik klub tilalmi táblája. „Keresztényeknek tilos a bemenet!” - hirdeti a Jewish Club szerény felirata. A vörös vihar itt is ugyanazt a nótát fújja, mint túl a vasfüggönyön. A sajtó azt mondja: ne láss! De az elviselhetetlen, hogy mi, akik onnan Keletről jövünk, mégis csak látunk. Hiszen ebben az egyetlen Bábelben három és fél millióan élnek azok közül, akik Oroszország gettóiból hozták a világuralmi fanatizmust, akik Szamuelli terrorcsapatának tagjai voltak, akik ott nyüzsögtek, mikor kiirtották a cári családot, és akik a pénzt adták Trockij hatalomátvételéhez. A New York Times büszkén írja, hogy egyedül New York-ban kétmillió kétszázezren beszélnek jiddisül. És a vörös viharnak ők voltak az elindítói, ők a hangadói mióta világ a világ. Egy gigászi Terézváros és monstruózus Király utca ez, kaftánok nélkül és rókaprémes kalapok nélkül, de lehetetlen szabadulni attól az érzéstől, hogy mint a lodzi, varsói, budapesti sikátorokból, egyszer innen is előlépnek ugyanazok az arcok: a Jagodák, a Kun Bélák, a Kaganovicsok, a Szamuelliek. Hiszen megszázszorozódott arányok között ugyanaz a progresszív szellemű zsurnalizmus, ugyanaz a merkantilizmus, ugyanaz a gátlásnélküli kizsákmányolás uralkodik, amely mindenütt elindította a vörös buránát. A luxuriőzen berendezett klubokban ugyanazok az arcélek rajzolódnak ki, amelyek összehajoltak a cárok, a Tiszák, a Stürghkök meggyilkolására, vagy amelyek a Kreml falai között uralkodnak szent Oroszországon. Néha még személy szerint is ugyanazok. Bábel falai között az öreg Kéri Pál hörgi átkait minden ellen, ami „reakciós”. A kommunista pártok, fedőszervezetek élén újra csak ők hirdetik a világkirályság progresszívebb formáját: a bolseviki rendszert. Amerikát sem fogja megmenteni a bolsevizmustól a magas életszínvonal, ha Amerika nem tudja megmenteni magát tőlük: a föld savaitól. Amerika
erős és hatalmas. De vajon nem volt-e nagy a Római Birodalom, a
portugál, a spanyol világbirodalom? Nem volt-e félelmetes hatalom a cárok
birodalma? S vajon ki látott jobban: Roosevelt, aki hatvannégy tanácsadóját
közülük választotta, vagy Tizenhét
hónap után, mikor szabadon járunk a felhőkarcoló Bábel-palotáinak
aljában, mégis megtaláljuk a picinyke zöldellő oázist. Amerika régi
magyarjait. A lapjaikat idegenek írják, a pénztárcájukat végigfosztotta Ahogy a Rosenfieldek kontrollján, az IRO Dob utcai jenkijein keresztül idementették a hontalanokat, ahogy segítették őket, ahogy a hónuk alá nyúltak, az maga a magyarságnak, az összetartásnak egyik legnagyobb csodája. Pedig őket, amikor jöttek, nem várta senki. Rajtuk nem segített senki, csak a két dolgos kezük. S őket nem is Rákosi űzte el, hanem a keserű magyar szegénység. Még a nagybirtok árnyékából jöttek, vagy sokan még azokkal a kivándorló hajókkal, amelyek az Eszlári Per után igen megteltek magyarokkal. Még sincs bennük harag, megbántottság a régi hazával szemben. Pedig ők még nem látták, nem ismerték a Zöld kereszt, a társadalombiztosítás, az ONCSA, a munkásnyugdíj Magyarországát, amely akkor kezdett kicsírázni, mielőtt ránk tört a vörös vihar. És azt a Magyarországot hozták el, amelyet otthagytak. Úgy hozták el, ahogy akkor volt és úgy őrizték meg amilyennek ők látták. A garázsban már új Cadillac áll, de a falon még ott vannak a régi Kossuth képek, a vitrinekben valamelyik Iparos Dalkör zászlószalagjai, a könyvasztalon a revíziós album, vagy az ezeréves Magyarországról valami nagyon szép és drága díszkiadvány. Ahol összejönnek, a Verhovay Egylet vacsoráján, vagy máshol, még a régi irredenta nóták sírnak, a régi pártás, pruszlikos, piros csizmás primadonna ropja a csárdást. A szívekben, az emlékekben és a lelkek mélyén él az old country, amely éppúgy elveszett nekünk, mint az ő számukra is. És hogy mi az amerikai szív, az amerikai magyar-barátság, hűség, kemény jellem, azt csak én tudom, aki most búcsút intek egy szép régi brooklyni ház minden lakójának és gondolatban megsímogatom még a Blackie kutya bozontos, buksifejét. Odaát senkiben se csalódtam! S talán ez a legtöbb, amit a bujdosó vándor elmondhat Amerika magyarjairól. A másik kérdés, vajon nem fognak-e csalódni azok, akik onnan várnak mindent: életet, szabadságot is? Az erősek, a pionírok, a harcos kemény nagyszerű magyarok, akik még mindig vannak vagy hatszázezren, egy napon elmennek és eltűnnek, mint ahogy egyszer mi is el fogunk tűnni idegen sírhantok, vagy otthoni temetők akácai alá. Lesz-e aki úgy tud kiáltani az ó-countryért, ahogy ők kiáltottak 1938 szeptemberében? Jók lesznek-e erre a DP-k, akiket most nem érdekel más, csak az első autó és elfelejtik sorstársaikat, akik ott maradtak a bajor padlásszobában, a kietlen lágerekben? Elválik egyszer. Pedig ennek a magyarságnak nincs más reménysége, mint Amerika. S ha egy sokat csalódott tollforgató mondja el, talán kétszeresen igaz ez. A másik Amerika! Amely most küzd azért, hogy betömje a vörös viharzók száját, a Jewish War Veteránok és az Anti-Defamation League őrjöngő derviseinek jerikói trombitáit. Ott volt a másik Amerika, amikor az Ellis Island-i szabadság után, végre valóban szabadon, láthattuk MacArthurt, az öreg sast, aki hét millió ember ujjongása közt úgy vonult végig az East River Drywon, mint valamikor a római hadvezérek. Nem heroldok jártak előtte, hanem filmriporterek, nem aranykorona volt a fején, hanem egyszerű, lapos, amerikai tábori sapka, nem „heilt” kiáltottak az öreg kikötőpatkányok, hanem csak úgy könnyedén, amerikaiasan odaszóltak a rakpartról: - Helló Mac! Helló, öreg sas! Hát csakugyan megjöttél? Hiszen Téged és titeket vár a világ. Az amerikai munkás, a német munkás és talán ott. Ott valahol messze a vasfüggöny mögött Gál Imre uram. - Helló Mac! Eljött-e már az idő? A becsületeseké, a hűeké, a rettenthetetlen katonáké és az egyszerű dolgozók napja? Kinyúlnak-e egyszer a kezek az East River Drywon is? („Drywon”: ezalatt valószínűleg „Drive-on” – „Autóúton” értelmezendő -tj) Vagy Morgenthau hatágú csillaga fog világítani továbbra is a Manhattan felett? Ez a világ jövője és ez Magyarország holnapjának kérdése is. Leszünk, vagy nem leszünk? És mert lenni kell és harcolni kell, amíg van remény, most búcsúzzunk szépen, öreg brooklyni ház. Apa az apám helyett, testvér a testvér helyett. Barát és hős! Magyar és amerikai. Számomra te maradsz mindig és örökké az álmok országa: - Amerika! State
Islandról már indul a szürke A connecticuti gyerek Rooseveltről beszél: -„You are crazy!” És nekünk most azért kell Európába jönni, mondja hangosan, demokratikusan. Európa! Különös világ. Itt taposta valamikor a Via Appia kövét Péter és Pál apostolok lába. A Monte Casinoi bencések innen hordták szét valamikor az írás, földmívelés tudományát, itt írták a chorálokat és festették a Mária-képeket. Michelangelo, Kepler, Shakespeare, Goethe, Beethoven, Petőfi Sándor. Európa a lélek földrésze! A szellem országa! Európában hazátlanul is ott a mi hazánk! A
júniusi hajnalban a szürke A német Wachtmeister kéri az útlevelet. Nézi mellemen az amerikai „kitüntetést”, a fényképen látható számsoros táblácskát. - Ne féljen semmit! - mosolyog - Itt jól fogja érezni magát. És ebben a pillanatban valahol a Weser-csatorna partján csilingelni kezd a hajnali harang. Különös. Amerikában húsz hónapon át nem hallottam harangszót. Hazajöttem.
És itthon maradok. |
