|
A kétlelkű ország sorsa
1944 - 1945
(Hazánkért,
2004. február) A debreceni “ellenkormány”, az Ideiglenes Nemzeti kormány hazaárulóinak egyike, Vörös János vezérkari főnök, 1946. február 21-én a Szálasi-per tárgyalása során a népbíróság előtt kijelentette, hogy “... fivérei 1944. október 15-e után a harcoló csapatoknál maradtak szolgálatban azzal a megbízatással, hogy fontos katonai hadmozdulatokról így tájékoztathassák bátyjukat, aki ezeket a jelentéseket azonnal a szovjethez továbbította, hogy így tegye lehetővé a magyar csapatok mielőbbi megsemmisítését és a nácik kiűzését az országból.” v 1945. február 13-án végképp szovjet kézre került a magyar főváros. A Pécs irányából előrenyomuló szovjet csapatok február végén már elfoglalták a Balaton környékét, Veszprémet és rövid pihenő után megindultak a még szabad városok, s azon túl, Bécs ellen. A német-magyar hadvezetőség még egy utolsó ellentámadást indított ezekben a napokban. Pár napra sikerült visszafoglalni az ősi koronázó várost, Székesfehérvárt, de amikor az új német páncélos hadosztályok benzinhiány miatt bennrekedtek a Sárrét ingoványaiba, már mindenki tudta, hogy minden elveszett és a vörös hordát lehetetlen megállítani, de megadásra senki sem gondolt... A kőszegi kadetiskola nagy tanácstermében megtartott utolsó minisztertanácsokon a katonai szakértők őszinte szavakkal vázolták a hadi helyzetet, de egyetlen tagja sem volt a minisztertanácsnak, aki bárkit is vádolt volna. Mindegyikük tudta, hogy nemcsak a kormány és a német szövetséges, de a magyar nép is meghozott minden áldozatot, hogy megvédje az országot az ötágú vörös csillag hódítása ellen. Mindenki érezte, hogy a sors irányítása kicsúszott kezeik közül... A sorsnak ez a kegyetlen döntése mégsem csüggeteg embereket, hanem olyan férfiakat érintett, akik az utolsó pillanatig tudták mi a kötelességük és mindent elkövettek, hogy tisztán és becsületesen kerüljenek a történelem ítélőszéke elé. v Muhi és Mohács nemzete az utolsó pillanatban felmagasodott újra a véres, lőporfüstös európai horizont fölé. A suttogóból lovag lett, az átvészelőből pedig hősi halott. A marosvásárhelyi, pécsi, soproni katonaiskolások, a 16-18 éves fiúk megszöktek intézeteikből, és fegyveres szolgálattételre jelentkeztek. Az apák, mint Dálnoki Miklós Béla, letették a fegyvert, míg a fiúk ott harcoltak Budapest védői között. Ott véreztek el a rettentő ötven napos harcban. Régi jó Budapest, mennyire morogtál, ha nem volt finom az espressó kávé és a főúr nem tudott Brittanica-szivart adni! Régi jó Budapest, hol vagy? A romok felett nem a Zerkovitz-sláger szárnyal már. Hősök éneklik a partizánlelkű Európa és új, jobb évszázadok felé: - “Pajtás, előre még öt perc az élet!” Mily csodálatos rapszódiája ez a halálnak, élniakarásnak, a bukásnak, megtisztulásnak. A névtelen hősök eposza ez. Budapesté! Magyarországé! Majd lesznek, akik azt mondják, hogy Budapestet fel kellett volna adni, mennyi magyar életet lehetett volna megkímélni. Mohács után Európa csak hallgatott. A megmentett Nyugat most az arcunkba köpdös. Csak a Vár, a hidak, ... szétlőtt házak romjai alól mered ki egy csontkéz. Csak néma tettek ordítják: -
Európa ébredj! +++ ¨ Marschalkó Lajos könyveiből
és régi folyóiratokból összeállította: Tóth Judit |