(Hazánkért, 2000. június )

Akiket a vasfüggöny mögött felejtettek

Az elfelejtett katonák

Egykori amerikai hadifoglyok hosszú évek óta állítják, hogy a hideg-háború idején kommunisták elrabolt amerikai és európai katonákat gyűjtő táborokba zártak, akiket a saját kormányaik magukra hagytak.

Ernie L. Fletcher amerikai állampolgár mindössze 19 éves volt, amikor katonai szolgálatot teljesített, és a kelet-német Stasi (titkosrendőrség) 1959-ben, Berlinben elrabolta. Fletcherről, aki több mint 22 évet töltött a kelet-német (Bautzen) kommunista börtönben, az amerikai kormány és saját alakulata egyszerűen “elfelejtkezett.” Amikor kiszabadult ezt mondta:

“Sokáig hihetetlennek tűnt, de ma már előttem bebizonyosodott, hogy az amerikai kormány és szolgálatot teljesítő alakulatom készakarva felejtett el engem.”

Néhány hónappal, miután Fletchert a kommunisták elrabolták és megkínozták, 1959. augusztusában Potsdamba vitték, ahol két “amerikai tábornok” várta, akik megkérdezték tőle, hogy “vissza akar-e térni az USA-ba”. Fletcher gyanította, hogy az egész csak Stasi-csapda, - érezte, hogy a két “amerikai” minden bizonnyal kelet-német Stasi-ügynök. Ezt később az amerikai katonai hatóságoknak a tudomására adta két kiszabadult angol katona: “Fletcher bizony nem tévedett.”

Fletcher egyike volt annak a 150 NATO-katonának, — közöttük 35 amerikai, a többi angol, kanadai és francia származású — akiket a kelet-németek és szovjetek elraboltak. Fletcher elmeséli, hogy Bautzenban mintegy 100-150 nyugati katona volt a Stasi fogolytáborában. A kelet-németek és szovjetek egy mérföldnyire onnan egy régi, második világháborús gyűjtőtábort működtettek, amit úgy hívtak, hogy “Sárga nyomorúság”, mert a foglyok nagy része májgyulladásban szenvedett. (Ez a ragályos betegség főleg szennyezett környezetben pusztít.)

Fletcher szerint több mint 80 ezer keletnémet polgári személyt — értelmiségieket, írókat, orvosokat, tanárokat — tartottak fogva abban a haláltáborban, akiktől a kommunisták féltek, s “nevelhetetleneknek”, azaz az állam ellenségeinek tekintették őket.

A többi katona sorsát a mai napig teljes homály takarja, az amerikai hadsereg és a különböző kormányok még ma is titokban tartják.

Fletchert és társait először azzal vádolták, hogy a Nyugatnak kémkednek, majd hosszú hónapokig vallatták, és rá próbálták venni, hogy nekik kémkedjenek, és akkor elkerülhetik, hogy a bíróság előtt kelljen bevallaniuk bűneiket: “a Nyugatnak kémkedtek kommunista állam ellen.” Mivel ezt megtagadták, több évtizedes börtönre ítélték őket.

Hogy a nyomokat eltüntessék, a kelet-német és szovjet hatóságok kijelentették, hogy Fletcher és többtucat katona társa Keletre menekült és “menedékjogot” kért a kommunista államtól. Az amerikaiak mindezt elhitték, sőt úgy könyvelték el, hogy a katonák közönséges szökevények, akik ott akarnak maradni, és kiszolgáltatták őket a kommunistáknak.

1975-ben az Egyesült Államok elismerte a kommunista kelet-német államot és követséget nyitott Berlinben. Fletcher ekkor újból megpróbált szabadulni a kommunisták karmaiból, de hamarosan rájött, hogy az amerikai kormány “örökre gyűlölt katonaszökevénynek és kommunistákkal együttműködő árulónak, kémnek” bélyegezte meg.

Mivel az állandó megfigyelés alatt álló Fletcher felkereste az amerikai követséget, a kommunista hatóságok német származású feleségével együtt visszahurcolták a börtönbe, és kegyetlenül megkínozták.

Fletcher végül 1981. november 17-én szabadult és kínzásoktól legyengült illetve sérült állapotban visszatérhetett az Egyesült Államokba, ahol az orvosok megállapították, hogy “kitűnő egészségnek örvend, és semmiféle orvosi kezelésre nincs szüksége.” Az amerikaiak nem akarták elhinni Fletcher ártatlanságát, és hadbíróság elé állították.

Magyar szemmel

A kérdésre, hogy a Nyugat a háború után miért hagyta magára a saját állampolgárait, miért szolgáltatott ki Sztálinnak, Rákosinak több ezer hazafit, a válasz ugyanaz. Ernie L. Fletcher sorsa a második világháború befejeztével a Nyugat szövetségesének a dicsőséges szovjetnek kiszolgáltatott és magára hagyatott több százmillió közép-kelet-európai nép sorsára hasonlít.

Amikor Sztálin meghalt 1953-ban, a Szovjetunióban 11 millió titkos ügynök vigyázott arra a rendszerre, amely az évszázad eleje óta több tízmillió embert gyilkolt meg, zárt haláltáborokba, elmegyógyintézetekbe, miközben hirdette, hogy “nálunk a legfőbb érték az ember”. Minden munkahelyi brigádban, katonai alakulatnál és egyetemi csoportban volt besúgójuk.

1956-ban a Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusa után a titkos ügynökök számát valamivel csökkentették, de az egész hálózatot nem számolták fel, bőven jutott belőlük Nyugatra is, főleg az Egyesült Államokba, ahol tervszerűen végezték felforgató munkájukat.

Hruscsov vezetése alatt megkezdődött a sztálintalanítás és Moszkva mindent elkövetett, hogy a nyugati közvéleménnyel elhitesse: a csatlós államok örömmel elfogadják a kommunizmust, csak legyen “nemzeti” kommunizmus, és főleg Moszkvától látszólag “független”. Moszkva -- részben -- ennek érdekében tervezte meg az ‘56-os magyar szabadságharc kirobbantását, amihez az 1945 óta elnyomott magyarság erejére, forradalmi hangulatára volt szükség. [T.i. politikai céljaikhoz mindig az elégedetlen tömeg erejét használják fel.] Moszkva csupán a rend néhányórás megzavarását tervezte, és nem számolt azzal, hogy a magyarság halált megvető bátorsággal száll szembe a vörös hordával.

A Moszkva által kitalált...

...“nacionalista kommunizmus”, (a Szovjetunió látszólagos legyengítése!) a világ megtévesztésére irányult, s a Kreml egyik fontos eszköze volt a fortélyos propagandához. A nyolcvanas évek végén a “kommunizmus teljes bukását” próbálták elhitetni a közvéleménnyel, - ami azóta remélhetőleg megváltozott a tömegek közvéleményében.

Eisenhower, aki része volt ennek a gépezetnek, dicsőítette Tito politikáját, azért mert nem avatkozott bele egy másik nemzet belügyeibe. Ugyanakkor Tito 1956. november 15-én a Szovjetuniót dicsérte, amiért Magyarország belügyeibe beavatkozott, s mondta:

“... védenünk és támogatnunk kell Kádár János kormányát.” (1)

1956. októberében a magyarság néhány napra, a szovjet kolosszussal szembeszállva, kiharcolta magának a szabadságot, az ország függetlenségének az elismerését és védelmét kérte a világpolitika uraitól. Még az eseményekkel sodródó, az idejekorán reform-kommunista Nagy Imre-kormány is — a szabadságharcosok nyomására — megkísérelte a Varsói Szerződésből való kilépést.

Az amerikai kormány élén 1953-tól 1961-ig az USA európai “felszabadító hadseregének” egykori főparancsnoka,-- az Oxford Encyclopedia szerint a “keményvonalas antikommunista”-- Dwight David Eisenhower állt. Eisenhower ezt az álszent üzenetet küldte a rabnemzeteknek, 1952. augusztusában:

“Az amerikai lelkiismeret mindaddig nem nyugodhat, amíg ezek a rabnemzetek vissza nem nyerték a saját sorsuk irányítását. Sohasem tagadjuk meg segítségünket ama népek bilincsbe vert országának, amely embertársainak a felszabadítására törekszik.”

Ezt a védelmet elsőnek éppen a “demokratikus” Nyugat, nevezetesen az USA “keményvonalas antikommunista” elnöke Eisenhower tagadta meg, aki 1956 őszén titkos távirati üzenetet küldött Belgrádba Titónak, megnyugtatva a moszkovitákat:

“... az USA kormánya nem nézné szívesen egy szovjetellenes népfelkelés győzelmét a Szovjetunió közvetlen szomszédságában.”(2)

Eisenhower nem látta értelmét amerikai részről a magyar szabadságharcba való beavatkozásnak, mert el akarta kerülni azt a látszatot, hogy új kormányok esetleg katonai szövetségesekké válhatnak a Szovjetunióval szemben. Ezért Moszkvát megnyugtatta, hogy “Washington Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből nem tekinti úgy, mint a magyarok NATO-tagságának első lépését.”

Ez volt abban az időben az Atlanti Közösség (NATO) hadászatilag kellőképpen felkészült, legerősebb tagjának a hivatalos állásfoglalása. [Senkise kérdezze többé, hogy hol volt a NATO 1956 őszén, és a mai napig miért nem történt meg a megígért (!) számonkérés!]

Lázítás az éteren?

A Szabad Európa Rádió 28 adója — a CIA oltalma alatt és vezetésével — a vasfüggöny mögé sugárzott kihívó adásaiban elítélte a sátáni kommunizmust és dicsérte a nyugati szabadságot. De amikor eljött az idő, hogy a fellázadtak mellé álljanak, a segítség elmaradt.

“Az érzésem, hogy hosszú éveken át lázítgattuk a magyarokat, és most, amikor bajban vannak hátat fordítunk nekik.” - mondta Eisenhower.

Micsoda vallomás! És ebben teljesen igaza volt, mert az Egyesült Államok kormánya Moszkvába küldött langyos “üzeneteken” kívül nem tett semmit a magyar szabadságharc mellett.

Eisenhower elnök 1956 őszén inkább az újraválasztásával foglalatoskodott, mint a magyar szabadságharccal, ami hirtelen elterelte Washingtonban a figyelmet a Közép-Keletről. Budapest utcáin folyt a vér és a világ közvéleménye azt várta, hogy a nagy Amerika a szabadságharcosok védelmére siet.

McCarthy tisztán látta a veszélyt

Joseph McCarthy szenátor, - akit évtizedekig kozmoliberális körökben azzal gúnyoltak, hogy “minden bokorban kommunistát lát”, - az ‘50-es években valóságos hadjáratot folytatott a kommunisták ellen. És megértük, hogy ma már tárgyilagosan foglalkoznak a témával: Londonban a Daily Telegraph 1995. áprilisában “McCarthy mégis helyes úton járt” címmel a Yale Egyetem kiadásában megjelent “Az amerikai kommunisták titkos világa” című könyvet ismerteti.

Két amerikai történész John Earl Hayes és Harvey Klehr moszkvai archívumokban végzett kutatások során 150 millió titkos irat között böngészgetve, könyvet megtöltő bizonyítékokra bukkant. [Kíváncsiak lennénk, hogy ez a két történész miként juthatott be a moszkvai archívumokba titkos iratokat böngészni. -TJ] Ezek alapján tagadhatatlan, hogy a háború utáni években az Egyesült Államok egész szerkezetét behálózó kémszervezet létezett, amit NKVD-s tisztek irányítottak a helyszínen.

A kiemelt példák között szerepel az atomtitkokat szovjet kézre játszó Morris Cohen és felesége Lona. Cohenék eltűntek New Yorkból, de Peter és Helen Kröger néven Londonban bukkantak fel s azonnal munkához láttak. A haditengerészet kémelhárítói 1961-ban fogták el őket, 1976-ban kémcsere akció útján Moszkvába kerültek, ahol az elözvegyült Morris Cohen ma is szovjet titkosszolgálati nyugdíjból él.

A könyv egyebek közt leleplezi John Reed vértanúvá avatott és megfilmesített újságírót, aki 1919-ben alapította meg az amerikai Kommunista Pártot, a Moszkvából kapott másfélmillió dollár segítségével! Azt is megtudjuk, hogy Armand Hammer (egykor az USA-ban az elnöki székre áhítozó Al Gore elnökhelyettes “szeretett nagybácsija és oktatója”) már a ‘20-as években, a Szovjetunióban furcsán szerzett dollármilliók tisztáramosásával foglalkozott.

Edmond Stevens és Alger Hiss fő kormányképviselő nevei tűnnek ki azok közül, akikkel kapcsolatban bebizonyosodott, hogy McCarthy gyanúsításai nem voltak alaptalanok a szerecsenmosdatók hazugságaival szemben. +++

————————————

1. “The US pushes National Communism”,

National Review, 1957.06.01.

2. Berzy József: “Európa felszabadítása”, 1966. (214. old.)

nyitólap