Vasfüggöny Amerika felett

(Hazánkért, 2004. június)

Téved az, aki szerint a ‘bolsevizmus’ a volt cári Oroszországban gyökeret vert állami és gazdasági életforma, amely akaratát az egész világra rá akarja kényszeríteni. A bolsevizmus nem orosz életforma, nem pánszláv veszedelem, hanem az egész világ leigázását célzó óriási terv kiinduló pontja, amelyhez az oroszoknak csak annyi közük van, hogy e világhódító elgondolás eszközei, a szerte a világban szétszórtan élő összeesküvők fedőszervei és áldozatai lettek.

A bolsevizmus nem korlátozódik az oroszokra, nem államformája, világnézete sem az angolnak, sem a németnek, sem a magyarnak, hanem egy világuralomra törő kis csoport rendszere. A bolsevizmus nem keleti veszedelem, hanem sokkal inkább nyugati, mert igazi vezetőit Nyugaton kell keresni, helyesebben a világ minden részében szétszórtan. Minden olyan állítás, amely szerint a bolsevizmus keleti veszedelem, Oroszország nagyhatalmi törekvéseinek kiteljesedése, csak történelmi csalás, amely el akarja terelni a világ figyelmét az igazi tettesekről.

Vasfüggöny Amerika felett

(Részlet John Beaty, Iron Curtain Over Amerika című,

az ötvenes években megjelent könyvéből, magyar fordításban)

Az Universal Jewish Encyclopedia szerint a zsidóknak Oroszországgal kapcsolatos álláspontját a Karl (Modechai) Marxról szóló ismertetés tartalmazza. E forrás szerint „a zsidóság elismeri 6 millió zsidó hazájának, a Szovjetuniónak tapasztalatait, mint tanúbizonyságot a marxista nézetről, ami a nemzeti és faji egyenlőséget illeti.”

Az Encyclopedia továbbá rámutat arra a feltűnő tényre, hogy

„az egyetlen országban, amely hivatalosan vallja a marxista tanokat, az antiszemitizmust törvényen kívül helyezték, feléledését pedig a szociális és gazdasági egyenlőtlenség megszüntetésével lehetetlenné tették.”

Alexander Bittelman, The Jewish People Face the Postwar World (A zsidó nép szembenéz a háború utáni világgal) című könyvében egyértelműen fejezi ki a zsidó nép háláját a Szovjetunió iránt:

„Ha nem lett volna Vörös Hadsereg, ma már nem lennének zsidók sem Európában, sem Palesztinában, sem Afrikában, az Egyesült Államokban pedig napjaik meg lennének számlálva. A Szovjetunió megmentette a zsidó népet. Ezért sohase felejtse el az amerikai zsidóság azt a történelmi adósságot, amellyel a zsidó nép tartozik megváltójának, a Szovjetuniónak.”

Bittelman azonban nem minden amerikai zsidó nevében szól, különösen, ha a reakciós és nem-demokratikus erőkről beszél. Az ötvenes években, Amerikában letelepedett zsidókkal kapcsolatban figyelemreméltó körülmény a Zionist Handbook szerint az, hogy „e zsidóság 68-70 százalékának rokonai vannak a Szovjetunióban és Lengyelországban.”

Bittelmannak a Szovjetunióról vallott nézete összhangban áll a kanadai Királyi Bizottságnak (Royal Commission) azzal a megállapításával, miszerint „a Szovjetunió kihasználja a zsidók kommunizmus iránti szimpátiáját”:

„Jellemző, hogy az orosz követségről származó több okmány feljegyzései ügynökökkel vagy ügynökjelöltekkel kapcsolatban kiemelik, hogy zsidókról illetve zsidó nőkről van szó, amiből arra következtethetünk, hogy az orosz ötödik hadoszlop vezetői e ténynek különös jelentőséget tulajdonítanak.”

Tekintettel a Universal Jewish Encylopedia (az első oldalán az ’authoritativ’ jelző olvasható) fent idézett kijelentésére valamint a Kanadai Királyi Bizottság megállapításaira – nem említve más tényeket és tanúvallomásokat – nem meglepő, hogy bizonyos Kelet-Európából származó vagy onnan befolyásolt amerikai zsidók atom-, vagy más haditikokat juttattak a Szovjetuniónak. Az író nézete szerint azonban a valóban bűnösök azok a született amerikaiak, akik saját bűnös terveik véghezvitelére olyan állásokba juttatták a szovjetbarát személyeket, ahol azoknak alkalmuk volt eltulajdonítani az atomháborúra vonatkozó amerikai titkokat. Ezt a bűnt éppen borzalmas következményei miatt nem szabad elnéznie a sokszor becsapott és félrevezetett amerikai népnek.

Amerika bolsevizálása és a cionisták

A politikai cionizmust kitűnően megvilágítja Douglas Reed, Somewhere South of Suez című könyvében. Megemlíti a cionista nacionalizmus publikálását illető „titkos tilalmat”, mely nacionalizmus „már gyökerében rokon a szovjet kommunizmussal”, majd azt állítja, hogy a „cionista nacionalisták már elég hatalmasok és erősek ahhoz, hogy a maradék Nyugat nagy birodalmának kormányait kormányozzák”. Továbbá, hogy „az amerikai elnökök, az angol miniszterelnökök és kollégáik úgy hajlongnak a cionizmus előtt, mintha szentséget imádnának.”

A megsemmisített cári Oroszországban a kazárok a kommunisták segítségével erősítették meg hatalmukat tisztogatások sorozatával, amelyeknek során sokmillió orosz vesztette életét lassú borzalmak közepette, vagy száműzetésben, a kényszermunkatáborokban.

Amilyen könnyen sikerült a kommunistáknak könyörtelen terrorral legyűrni az orosz népet, éppolyan könnyen sikerült beültetni ügynökeiket a nyugat-európai országokba, Kanadába és az Egyesült Államokba.

Az elképzelés, miszerint a „kapitalista demokráciák” (Anglia és USA) félelmetes akadályai a kommunizmus terjeszkedésének és ezért meg kell semmisíteni, gyakran nyert megerősítést szovjet vezetők beszédeiben, különösen Sztálinnak a 18. Pártkongresszuson (1939. március) mondott beszédében. E kijelentést Sztálin a háború kitörése előtt tette, közel három évvel az amerikaiak hadbalépése előtt. A beszédet nem is rejtették véka alá, hanem világgá kürtölték, tehát Washingtonban a honatyák jól tudták: Sztálin a beszédében a kapitalista demokráciák megsemmisítésére utalt.

Ismerve gyűlölet-propagandájukat, és azt, hogy ekkorra Sztálin már 8 millió ukránt éheztetett halálra, a Nyugat mégis a Szovjetuniót választotta dicsőséges szövetségesének! E tényt ügyesen elhallgatják, de azt sokszor emlegetik, hogy Hitler szövetséget kötött Sztálinnal.

Amerikában a kommunista beszivárgás fő okai: (1) a laza és felületes bevándorlási törvények, és (2) az USA területén lakó idegenekkel szemben hiányzott a hatásos politika még akkor is, ha tevékenységük a kormány megdöntésére irányult. 1950-ben, az országban illegálisan tartózkodó milliók közül több százezret elfogtak, majd újra szabadonengedtek, mert a kitoloncoltatásukhoz nem volt elég bizonyíték. Tehát maradtak.

Az emigrációs hullám, amely Amerika partjait 1919 és 1924 között érte el, hozta a legtöbb kommunista érzelmű egyént. E rövid idő alatt 3 millió idegen vándorolt be, nagy részük Kelet-Európából, akik ellenségesen viselkedtek az amerikai társadalommal és politikai rendszerrel szemben és valóságos ügynökei voltak az új szovjet birodalomnak.

Közöttük felettébb gyanús volt Sydney Hillman, aki félretette rabbinátusi tanulmányait és nemzetközi arányú politikai tevékenységbe kezdett. Huszonkét évvel előbb Lenin arra utasította az amerikai kommunistákat, hogy „beszéljék meg a dolgokat Sidneyvel”, amikor is Hillman az Orosz-Amerikai Ipari Rt. Elnöke volt, míg 22 évvel később ugyanezt az utasítást lehetett hallani F. D. Roosevelt elnöktől. [Walter Trohan, a washingtoni Times Herald, 1944. okt.29]

Tagadhatatlan, hogy az új bevándorlóknak még nagyobb hányada már azzal az elhatározással lépett Amerika földjére, hogy nem olvad be a nyugati keresztény kultúrába, hanem inkább érdekeinek megfelelően megváltoztatja azt, s hogy céljait politikai úton, ha kell erőszakkal is, de megvalósítja.

Az Amerikába újonnan bevándoroltak nagy része nem találta rokonszenvesnek a többségi köztársasági pártot. Mivel a demokrata pártnak szüksége volt új tagokra (tömegre?), a baloldali jövevények valamennyien a demokrata pártba tömörültek.

Woodrow Wilsont, 1912-ben a demokraták választották meg elnöknek. Az új bevándoroltak első sikere volt, hogy F. D. Roosevelt (az USA elnöke 1933-tól 1945-ig) - nem egészen kilenc hónappal a hivatalba lépése után elismerte a szovjet kormányt. E jelentőségteljes eseményről William La Varre az American Legion c. folyóiratban (1951. augusztus) úgy emlékezett meg, mint Moszkva ünnepnapjáról az amerikai történelemben. Leírja, hogy ezt a különleges diplomáciai sakkhúzást a sunyin mosolygó Litvinov (Wallach-Finkeltstein) valamint Henry Morgenthau és Dean Acheson -- Felix Frankfurter pártfogoltjai! -- rendezték. A négy személy közül hárman ugyanahhoz a családhoz tartoztak, a negyedik, Dean Acheson pedig Brandeis bíró jobbkeze volt, mielőtt elhíresült, mint “Frankfurter-fiú.”

A legfőbb Frankfurter-fiúval Felix Wittner foglalkozik az American Mercury c. folyóirat. 1952. áprilisi számában:

“Acheson rossz szolgálatai, amelyeket a szabadság ügyének tett, már 19 évvel ezelőtt elkezdődtek, amikor Sztálin fizetett amerikai jogtanácsosainak egyike lett, még mielőtt az Egyesült Államok elismerte volna a Szovjetuniót.

F. D. Roosevelt, eltelve új hivatalának hatalmával, az értelmiségiekként és liberálisokként fellépő marxisták és a saját talpnyaló bürokráciájában ügyködő radikálisok biztatására aláírta a nevét a Kreml szerződésére. A Kongresszus jóváhagyása nélkül valóságos szerződést kötött a Szovjetunióval, feljogosítva azt arra, hogy kommunista követségeket és konzulátusokat állítson fel az Egyesült Államok területén, teljes diplomáciai jogokkal és immunitással Sztálin bolsevista ügynökei részére...”

[Nem véletlen, hogy az ENSZ épülete -- a szovjet trójai faló -- Amerikában épült és nem pedig Moszkvában! - tj]

Roosevelt a marxisták szálláscsinálója

Nemcsak a kelet-európai származású, újonnan Amerikába érkezett baloldaliak jutottak be nagy számban a kormány stratégiailag fontos hivatalaiba, hanem amerikai születésű kommunista párttagok is befészkelték magukat az elnök környezetébe. F.D. Roosevelt az amerikai kommunistákat állandó előnyökben, gondoskodásban részesítette, ami megnyilvánult abban is, hogy következetesen elvetette a kommunisták megfékezésére előterjesztett javaslatokat.

Martin Dies volt képviselő, az Amerika-ellenes tevékenységet kivizsgáló képviselőházi bizottság volt elnöke előadásokban tanúsította, hogy Roosevelt többször a Fehér Házba hívta és azt mondta neki -- célzást téve nagy előnyökre, amelyekkel ez járna számára, -- hogy ‘hagyja abba a kommunisták zaklatását.’ Martin Dies előtt Roosevelt legfőbb érve mindig az volt, hogy “szükségünk van ezekre a szavazatokra!”

Ez azonban még nem volt minden. A második világháború kitörése után úgynevezett “menekülteket” közvetlenül érkezésük után fontos kormány állásokba helyeztek, meg sem várták az állampolgárság elnyeréséhez kiszabott kötelező időszakot és anélkül, hogy kivizsgálták volna az okokat, amelyek miatt Európát elhagyták. Ezt a beszüremkedést egy kormányrendelet tette lehetővé, amely kimondta, hogy “az alkalmazás nem tagadható meg sem faji, sem vallási, sem nemzetiségi okokból.”

Minthogy kivizsgálás lehetetlen volt azokon a távoli és ellenséges területeken, amelyekről ezek a menekültek jöttek, és minthogy voltak közöttük olyanok, akik rokonszenveztek a Szovjetunióval, ez a kormányrendelet potenciális, sok esetben pedig ténylegesen halálos csapás volt az Egyesült Államok biztonságára.

Az újonnan létesített atomközpontokban a biztonsági óvintézkedések ellenőrzését nem a szakavatott FBI-ra, hanem magukra az atomkutatókra bízták! Amerikai atomtitkokhoz hozzáférhetett például az ünnepelt idegen, a brit állampolgárságú (de nem brit születésű!) Klaus Fuchs is.

A Reader’s Digest 1942. szeptemberi számában megjelent The Facts About Jews in Washington (Tények a washingtoni zsidókról) c. cikk szerint 1942-ben feltűnően sok zsidó volt kormányhivatalokban s olyan kormányállásokban, amelyeknek hatásköre pénz-, munka-, és igazságszolgáltatási ügyekre terjedt ki. E helyzet abból adódott, hogy “nemzsidó kormánytisztviselők, akik az elnök utasítása alapján jártak el, különböző osztályokat igyekeztek rábírni arra, hogy több zsidót alkalmazzanak...”

Abban az időben a kelet-európai vagy velük rokonszármazású illetve világnézetű személyek befolyása akkor érte el tetőpontját, amikor Milton Katz lett az Egyesült Államok európai politikájának irányítója (1951 közepéig). Ugyanakkor, amikor Anna Rosenberg hatáskörébe tartozott az USA hadseregének, tengerészetének és légierejének embertartaléka, amikor Manly Fleischmann volt a haditermelési hivatal igazgatója, Nathan P. Feisinger pedig a bérszabályozó hivatal elnöke. [New York Times, 1951.08.30]

Truman elnök 1948. októberében bizottságot küldött a fegyveres erők vallási és erkölcsi jólétére és jellemvezetésére, s annak elnökéül Frank L. Weil new yorki ügyvédet, a Zsidó Nemzeti Jóléti Kamara elnökét nevezte ki. [New York Times, 1948.10.28]

Figyelemre méltó a kazár vagy hasonló hátterű személyek kiemelkedő szerepe Nagy-Britannia kisebbségi szocialista kormányában és a francia politikai életben, kezdve Léon Blumtól. Köztük van még Emmanuel Shinwell és Jules Moch is, akik nemrégen a hadügyi tárcát viselték országaikban. Az “újpolgárok” közül első helyen kell megemlíteni a bécsi születésű Félix Frankfurtert, a Harvard Egyetem “felvilágosodási” jelképét. Miután elhagyta tanári állását az egyetem jogi karán, dr. Frankfurter az Egyesült Államok legfelsőbb bírósági posztját foglalta el, és Roosevelt elnök legfőbb tanácsadója lett jogi és más ügyekben. Frankfurter bíró nemcsak tanácsadásaival érvényesítette a befolyását, hanem azzal is, hogy előmozdította kedvezményezett egyéneknek fontos állásokba való kinevezését.

A Roosevelt-kormányban nagy hatalma volt az oroszországi születésű Isador Lubinnak, aki később az USA ENSZ-kiküldöttje lett. Leo Pasvolsky sokáig hatalmi tényező volt a külügyminisztériumban -- többek között elnöke volt a háború utáni program kidolgozására kiküldött bizottságnak, a hatáskörébe tartoztak a nemzetközi szervezetek és biztonsági ügyek (1945-1946).

Roosevelthez közel állt még Samuel Rosenman, akiről azt mondják, hogy mint különleges tanácsadó ő írta az elnök számos beszédét; Henry Morgenthau pénzügyminiszter, (a hírhedt Morgenthau-terv szellemi szerzője) és Herbert Lehman, az UNRRA vezérigazgatója (1943-1946), amely segély szervezet pénztartalékának nagy részét -- ezt a pénzalapot főleg az USA szolgáltatta az amerikai nép adópénzéből! -- olyan államoknak szánta, amelyek a jaltai és potsdami értekezlet eredményeként kerültek szovjet iga alá.

A szerkesztõ utógondolata

Lényegében nem változott semmi: félévszázad telt el azóta, és újabb, de azonos világnézetű és érdekű egyének kerültek arra a színpadra, ahol az emberiség rovására szünet nélkül, zavartalanul gyakorolhatták a hatalmukat. Miért nem hiszek a hidegháború meséjében? Azért, mert a holló soha nem vájja ki a fiókája szemeit! John Beaty ötvenes években kiadott könyve ma is módfelett időszerű, amint láthatjuk az alábbi jelentésből!

Az MSZP-s’ honleány’ kommunista jelképekért harcol?

Sztálin a magyar főváros díszpolgára marad! Valakiknek tehát létkérdés a Sztálin-korszak visszaállítása, és hogy honnan fúj a szél, ma már nem is titok! Az alábbi cikket Herczog Edit (MSZP) képviselőnő írta:

“Országgyűlési képviselőként javaslatot nyújtottam be arról, hogy töröljük a BTK 269. §-ában felsorolt tiltott jelképek közül a vörös csillagot és a sarlókalapácsot. Politikai és közéleti személyiségekkel, értelmiségiekkel együtt magam is aláírtam az ezzel kapcsolatos tiltakozást, amit – mint közismert – egy rendőri előállítás váltott ki. Úgy vélem azonban, hogy nem elégedhetek meg ezzel: nekem 385 képviselőtársaimmal együtt az a munkám, hogy törvényeket hozzak, és ha egy korábbi törvényt helytelennek vélek, kezdeményezzem a módosítását. Ezért kapom a fizetésemet, ahogy más azért, mert buszt vezet, gyógyít, utat vagy házat épít...”

[Bizony, egy társadalomban a termelőmunka a legfontosabb! -tj]

“A vörös csillag, a közhiedelemmel ellentétben, nem tiltott jelkép, ahogy a hozzá kapcsolódó eszme, mozgalom, párt sem. A tilalom csak annak közszemlére tételére vonatkozik, mondván: alkalmas közbotrány okozására [..]...a horogkereszthez kapcsolódó tilalom alapja nem az 1993-ban módosított 1978. évi IV. trv. (BTK) 269.§, hanem az 1947-ben aláírt Párizsi Békeszerződés, amely tiltja Magyarországon fasiszta jellegű szervezet létrehozását. Munkásszervezet, de messzebb megyek, kommunista szervezet létrehozását sem nemzetközi szerződés, sem a Magyar Köztársaság alkotmánya nem tiltja, ha az nem tör a demokratikus államrend megdöntésére.[...]”

[Népszabadság, 2004.04.26]

Másfelől azt is megtudjuk, hogy

“Herczog Edit, Havas Szonja és Gurmai Zita MSZP-s képviselők T/9856. számon előterjesztett törvényjavaslata nem eltörölni, csupán módosítani kívánja ezt a passzust: a honanyák a sarlókalapács és az ötágú vörös csillag dekriminalizációjáért szálltak síkra.” De a szél megintcsak Moszkva felől fújdogál...

Vajon miért olyan fontos a kommunizmus bukása után visszahozni a gyűlölte jelképeket? Azért, mert elkezdődött a visszarendeződés? Mialatt Oroszországban egykori politikai foglyok a Sztálin-idők borzalmaira emlékeztetnek, Vlagyimir Putin jelenlegi elnök, — a szovjet KGB egykori vezére – vissza akarja állítani a dicsőséges szovjet idők jelképeit, a szovjet himnuszt új szöveggel, és a vörös csillagot.

1954-ben, Kazaksztán Kengir nevű fogolytáborába haderőket küldött a már negyven nap óta tartó lázadás leverésére. Egyik volt túlélő fogoly szerint legalább 600 ember pusztult el és még ennél is többen sebesültek meg, nagy részük politikai fogoly volt. A hivatalos jelentés csupán néhány tucat áldozatról számol be. Míg a túlélők emlékeztetnek, az új orosz társadalom hallani sem akar azokról az időkről. Pedig ha tudnák, hogy a népek millióit megnyomorító, kínzó és gyilkos egykori terroruralom lassan, de biztosan, mint valami áldozatra leselkedő vipera, szinte észrevétlenül csúszik vissza a hatalomba.

nyitólap