A függetlenség hőse

„Rákóczi Franciscus In Nomine Gentium Incipit Arma”

(Hazánkért, 2004. március)

† Dr. Baráth Tibor (Kanada)

A Habsburg-monarchiába illesztett Magyarországnak, a kiegyezés idejétől (1867) az összeomlásig (1918) az volt a legjellemzőbb vonása, hogy nem volt állami függetlenségének teljes birtokában. Annak lényeges részeit az idegennek megmaradt uralkodó gyakorolta, aki az ország érdekei fölé idegen érdekeket helyezett a külügy, a hadügy, a gazdasági élet és nem utolsó sorban a szellemi élet terén.

A magyarság ezidőben leghőbb sóvárgással az állami élet teljének megszerzésén csüggött és e függetlenség teljes megszerzését tartotta legfontosabb feladatának.

II. Rákóczi Ferenc

(1676 – 1735)

Ebben a jelenben és ebben a jövő elképzelésben, amit az akkori korszellem, a szabadelvű irányzat csak erősített, érthető, hogy Rákóczi nagy szabadságharcának bonyolult szövedékéből leginkább azok a mozzanatok ragadták meg figyelmét, amelyek a nemzet jelen és jövő törekvéseivel legszorosabban összefüggtek. Ezért a kiegyezés-korabeli magyarság lelki szemei előtt Rákóczi küzdelmének értelme és lényege úgy tűnt fel, mint elsősorban a politikai függetlenség visszaszerzéséért folytatott megalkuvás nélküli küzdelem, és a fejedelem maga ennek a küzdelemnek hőseként jelent meg. Ez a szemlélet hosszú ideig kizárólagosan uralkodott a magyar szívekben, s magának követelte az egész Rákóczit.

A fejedelem érzés- és gondolatvilágában a függetlenségre való törekvés kétségtelenül egyike a legszembeszökőbb vonásoknak. Harci zászlóira, pénzeire a „Szabadság” szót íratta fel, erről beszéltetett az általa kiadott első magyar hetilapban és ezt mondták az általa sugalmazott francia nyelvű egykori írások is. Megrendítő Vallomásaiban a fejedelem maga is azt írta:

„Nem vezérelt bosszúvágy, nem a korona, avagy a fejedelemségre törekvő nagyravágyás, sem uralkodói ösztön, hanem egyedül a szabadság szeretete és a vágy, hazámat felmenteni az idegen járom alól. Célja minden tettemnek egyedül ama hiú dicsőség volt, eleget tenni hazám iránti kötelességemnek.”

E mély zengésű igéket a szabadságról és hazáról a kiegyezés korabeli nemzedék sokszor és sokat idézte és könnyű megérteni azok többszörös visszhangját a korabeli magyar lelkekben. Ezekben az igékben valóban minden eleme benne volt az újabb és újabb stilisztikai formákban kifejezett magyar függetlenségi vágynak.

Hogy ez az állami függetlenséget kifejező Rákóczi-portré olyan mélyen belevésődött a magyar köztudatba, nem utolsó sorban egy híres-neves magyar történetíró Thaly Kálmán munkásságának tulajdonítható, aki egész életét a fejedelem glóriájának megszövésére szentelte és fáradhatatlan buzgalommal kutatta fel az idevágó levéltári okmányokat. E mélyenjáró Rákóczi-kultuszra utalva írta az 1935-ös Rákóczi-ünnepek alkalmával Ravasz László püspök:

„Rákóczi volt az, akiben az egyszerű embertől a legmagasabbig azonnal világossá vált a magyarnak ama ősi és örök igénye, hogy önmagáé legyen, hogy maga rendelkezzék maga felett. A nemzeti öncélúság és az emberi méltóság nagy szenvedélyét, amelynek Rákóczi rabjául esett, ő zendítette meg a legtisztábban és a legerőteljesebben. Az utolsó pillanatban az életvágynak, a nemzeti méltóságnak, az önállóságnak ösztöne Őbenne teljesült meg.”

A kiegyezési korszak végén kísérlet történt arra, hogy ezt a Rákóczi-képet összetörjék a magyar szívekben s a történeti hős ízléstelen lealázásával előkészítsék az utat egy Habsburg-szempontú kép, a „lázadó Rákóczi” kialakítására. Erre a munkára Szekfű Gyula vállalkozott, aki akkor a bécsi udvari és állami levéltárnak szolgálatában állott és legutóbb a budapesti kommunista kormány moszkvai követe lett. A kísérletet a magyar közvélemény felháborodással utasította vissza, a munkát tudománytalannak tartotta, Szekfűt pedig nemzetgyalázónak bélyegezte. Ez volt a karrierista Szekfű Gyula első kísérlete, hogy a hagyomány otromba felrúgásával egy rendszert szolgáljon ki.

v

Az állami függetlenség Rákóczi-portréja tehát épségben hagyományozódott át a trianoni Magyarországra is és élénken élt a két háború között. A rendszer egyik ismert ideológusa, Korniss Gyula professzor állapította meg 1935-ben:

„Rákóczi személyisége és a nemzeti szabadság ügye a magyarság történelmi tudatában két század óta egyet jelent. Rákóczi egész szellemi és erkölcsi mivoltának, lelkialkata valamennyi lényeges tulajdonságának egy közös kútfeje van: hivatástudata. Lelke mélyén meg van győződve történeti küldetéséről: érzi, hogy az ő életének különös missziója van a magyar nemzet sorsának irányításában. E küldetés tartalma politikai eszmény: az 1526-ban elveszett független államiság visszaszerzése a nemzet számára.”

A teljes nemzeti gondolat jelképe

Az első világháború és a velejáró országcsonkítás után, amikor a függetlenség váratlanul az ölünkbe hullott, amikor tehát a jelen és jövő problémái megváltoztak, a múltból örökölt Rákóczi-kép mellé a szellemtörténeti kutatások nyomán egy újabb portré lépett: Rákóczi-szemléletünk kibővült, kiegyensúlyozódott és elmélyült, hogy „egész igazságunk, egész hazánk szabadságának soha el nem homályosuló jelképévé” legyen. Ezen a képen Rákóczi a szellemi és anyagi élet minden terén függetlenül kibontakozó magyarság vezéreként, mint a „korszerű magyar szintézis” hőse jelent meg, aki nemcsak az elérendő nemzeti célt tűzi ki, hanem saját példájával elöljárva, az ahhoz elvezető utat is megmutatja.

A cél, amit Rákóczi kijelölt, a magyarság önértékűségét hangsúlyozza, azt, hogy saját magunkért vagyunk e világon. A magyarság olyan életminőség, amely az életnek célja és értelme. Ez a Rákóczi-fogalom első tényezője. Magyarnak lenni tehát nem kiváltság, se nem büntetés, hanem „sors és lét”, amit vállalnunk kell.

Az út pedig, amelyen járnunk kell, hogy eljussunk az öncélú magyarság érdekeinek sikeres ápolásához, Rákóczi megfogalmazásában „hirdeti a nagy magyar egységet”: politikai, társadalmi és vallási téren egyaránt. Hóman Bálint kultuszminiszter és történetíró fogalmazásában Rákóczi ezt a következőleg példázza:

„A 17. században nagy küzdelem idejét élte a nemzet. Amellett, hogy idegen hatalom, a török ékelődött az országba, két nagy irányzat küzdött egymással. Mindegyik élén jó hazafiak, de éles politikai ellentétben álló férfiak állottak. Az egyik oldalon Esterházy Miklós és Pázmány Péter, a másik oldalon Bethlen Gábor és I. Rákóczi György… Ennek a korszaknak elmúltával egy nyugalmasabb kor következett, amelyet a közhatalom a magyar jogok elkobzására kívánt felhasználni. És ekkor a nemzet egységes táborba egyesült ezekkel a hatalmi törekvésekkel szemben és ennek a tábornak élére az a férfiú állott, aki anyai ágon a Zrínyiektől származott, Zrínyi Pétertől, aki testvérével, a költő Zrínyi Miklóssal együtt Pázmány Péter gyámfia, apai ágon pedig Rákóczi György unokája volt. Őmaga személyében egyesítette a két magyar tábor hagyományait, és személyében képviselte a nemzeti egység gondolatát”. (Rákóczi, mint a politikai egység megszemélyesítője).

Rákóczi Ferenc nagybirtokos, akinek szabadságharca a szegényeknek, a zempléni, beregi és ungi jobbágyoknak felkelésével kezdődött, mint parasztvezér jött az országba és rövidesen mellette állott az egész magyar társadalom, fel a legmagasabb rétegekig.

Rákóczi vésette kardjaira a sokatmondó hét betűt:

F-R-I-N-G-I-A!

„Rákóczi Franciscus In Nomine Gentium Incipit Arma,”

vagyis „Rákóczi Ferenc népek érdekében ragadott fegyvert.” A gondolatot Vallomásaiban írt szavak is aláhúzzák:

„Az isteni gondviselés elküldött a puszta hazába, hogy fegyverre és szabadságra hívó szózat legyek. És a szózatot meghallotta az ország minden népe.”

Rákóczi a dunavölgyi népek gondviselő vezére volt, aki országokat áttekintő képességével európai érdekű harcossá lett és mint ilyen, kora legnemesebb alakjai közé emelkedett.

A Nagy Úr, a szegény népek vezetője volt, a népért, az emberi szabadságért fogott fegyvert. Egyetlen pillanatig sem habozott, amikor arról volt szó, hogy egymilliónyi hold birtokát feláldozza. Ezzel adta példáját annak, hogy mi a vezér. Rákóczival a magyarság megmutatta, hogy amikor a Duna-medencében a vezetés az ő kezében volt, mindenkor az ország egyetemes érdekei szerint, a népekkel egyetértésben tudott cselekedni, a magyar uralom tehát nem támaszkodott a nyers erő alkalmazására.

Vallomásaiban találjuk ezt a gyönyörű lelkirajzot:

„Mindennél jobban indított az, hogy Isten akaratát teljesítsem, mert Te látod Uram, hogy sem fejedelemségre nem vágyakoztam, sem a háborút, a bosszúállást nem kívántam, sem a veszélyektől nem irtóztam. Közömbös volt a személyemre az, hogy mely úton járok, csak azon járjak, melyet Uram Istenem Te tűztél ki nékem.”

A száműzöttek vezércsillaga

Magunkról, száműzöttekről szólva, a mi múltunk, jelenünk és jövőnk olyan élesen elkülönülő korszakokat jelent, aminőt kevés nemzet élt át. A múltból nekünk magyarságtudatunkon és hivatásérzésünkön kívül egyebünk nem hagyományozódott át a jelenre. Nekünk nincs már állami függetlenségünk és szabadságunk, még csonka hazánk sincs már! Megszakadtak kapcsolataink fajtánk élő törzsével és hazai oltárainkat oltárainkat is meggyalázták. Ami után mi ebből a bánatos jelenből sóvárgunk, ahogy mi a jövőt elképzeljük, arról nekünk csak a magyar történet szelleme muzsikál szívünkben.

Eltűnődve a fejedelem egyéniségén, úgy érezzük, hogy nekünk, akik századok múlva újra éljük az ő keserves Eltűnődve a fejedelem egyéniségén, úgy érezzük, hogy nekünk, akik századok múlva újra éljük az ő keserves sorsának utolsó fordulóját, egy-két vonással gazdagítanunk kell arcát. Nekünk lényeges mozzanat, amire eddig szükségszerűen kevés hangsúly esett, hogy a fejedelem a nemzeti gondolat mellett, amiért megelőzőleg fegyverrel harcolt, a számkivetésben is szívósan kitartott mindhalálig. Nem adta fel elveit semmiféle előnyért, vagyonért, hanem hősiesen tűrt és szenvedett a nemzet jogaiért. E hűségen kívül számkivetettségében is jellemzője maradt vezéri tulajdonsága és személyes varázsa, amely megóvta emigrációját az eszmei széttöredezéstől. És végül még egy vonás: a fejedelem számkivetettségében az otthon elbukott nemzet nagy szószólója lett. Nemcsak személyes kapcsolatai során szerzett annak lelkes híveket és barátokat, — az egykorú francia emlékirodalom bőven tanúskodik erről, -- hanem maga is írt, és sugalmazására az akkor virágzó hollandiai nyomdákban könyvek jelentek meg nemzete sorsáról. Ez a nemzeti gondolathoz hűséges, ahhoz a számkivetésben is ragaszkodó, kardja helyett immár tollát forgató, de mindhalálig vezérlő fejedelem minden idők magyar nemzeti emigrációjának legmegkapóbb, örökké élő alakja.

Hogy a magyar szabadságharc vezére ilyen kivételes erkölcsi nagysággá emelkedett előttünk, a késői utókor előtt, annak Rákóczi személyes varázsán kívül magyarázatát adhatja az is, hogy kibontakozását roppant nagy történeti erők segítették elő, amelyek félelmetesen állandóak a magyar történelem folyásában, ... napjainkig.

Rákóczi ezekkel az erőkkel szemben tanúsított állásfoglalását annyira a magyarság lelkéből vett szavakkal és tettekkel fejezte ki, hogy értékskáláján nemcsak nemzeti múltunkat mérhetjük fel, hanem az minden korszakban iránytű gyanánt szolgálhat, amíg csak él magyar a Kárpátok ölén.

¨ nyitólap