Hazánkért, 2004. november

Az egyenjogúsítás után

Méhely Lajos

Budapest, 1934 karácsonyán

v

V. Ferdinánd király uralkodása idejében Nyugatról kiinduló liberális eszmék áramlottak Magyarországra, amelyek hatása alatt Metternich Kelemen herceg, aki korlátlan önkénnyel kormányozta a Habsburg Birodalom népeit, kénytelen volt eltűrni, hogy az 1838-40. évi országgyűlés liberális vezérfiai több korszerű reformot emeljenek törvénnyé.

Ebben a légkörben Pest vármegye is megbízta országgyűlési követeit, hogy az alsó tábla tárgyalásain a zsidóság polgárosításának törvénybe iktatását javasolják, ezt azonban az 1848-ban összeült első magyar népképviseleti országgyűlés még nem tartotta időszerűnek s csak a Bach-korszak letűntével indult el az országos mozgalom, amely az 1867. évi Emancipációs Törvénnyel minden polgári pályát megnyitott a zsidó előtt.

Így szól a történettudomány – mondhatnók hivatalos – magyarázata, amellyel azonban a szabadkőműves újságok a zsidó emancipáció érdemét, kizárólag Montefiore Mózesnek, a párizsi szabadkőműves páholy kiküldöttjének tulajdonítják, aki az akkori magyar kormányférfiaknál (Deák Ferencnél, dr. Eötvös Józsefnél, s az ugyancsak szabadkőműves gróf Andrássy Gyulánál), Hirschler Ignác és Wahrmann Móricz szabadkőműves testvérek támogatásával kényszerítette ki a zsidók egyenjogúsítását kimondó törvény tervezetét.

Hogy e magyarázatnak melyike helyes, az kevésbé fontos, de a magyarság szempontjából annál fontosabb maga a tény, hogy a zsidók polgárosításával a nemzet gerincét alkotó birtokos nemesség létalapjai rendültek meg, ami az egész magyar nemzet sorsát végzetes útra terelte.

Nem tagadható, hogy a zsidóság akkori helyzete a tiszta humanitás szempontjából javításra szorult, azonban ennek a módja merőben elhibázott, megfontolatlan s elhamarkodott, valóságos sötétbeugrás volt. Ősrégi, vérré vált intézményeket nem szabad átmenet nélkül, hirtelen megváltoztatni, mert ez ellentétes a természetben uralkodó fokozatos fejlődés elvével s csakis katasztrófához vezethet. Éppen azért, ha már a zsidóság emancipációját nem lehetett elkerülni, legalább bizonyos ellensúlyozó biztosítékokról, megszorításokról és kiegyenlítésekről kellett volna gondoskodni.

Nekünk is meg kellett volna szívlelnünk azokat az aranyszabályokat, amelyeket H. S. Chamberlain, a nagy angol szociológus ajánlott egyik barátjának, aki azt kérdezte tőle: ‘javasolná-e, hogy az ő kis nemzete megadja a zsidóknak a teljes polgári és politikai egyenjogúságot?’ Chamberlain így felelt:

„Gyerekség lenne Önöknek ugyanazt ajánlani, ami Angolországban bevált, mert ne feledjék, hogy Angolország királyi családja 900 éve ül a trónon, törvényhozása is hasonlóan régi gyökerű s hagyományai lebírhatatlan erősek.”

Az angol nemzet csak 1723-ban engedett a zsidóknak földbirtokot szerezni, tehát csak akkor, amikor fennállásának félezer éve alatt a föld birtoklása már teljesen megszilárdult.

Angolországban 367 évig nem volt zsidó s ezalatt fejlődött ki a nemzet irodalma, művészete, jogrendje és a birodalom hatalma, amelyet a mai negyed százaléknyi zsidóság már nem tud megingatni s ha kicsiny nemzetek is az angol példát akarnák követni, akkor előbb 3-400 esztendőre ki kellene űzniük zsidaikat, hogy azután minden veszedelem nélkül visszafogadhassák őket.

A nagynevű író végül ebben foglalja össze tanácsait:

„Részesítsétek a zsidókat mindabban a védelemben, amely az ország valamennyi lakosának kijár, engedjétek őket oda minden foglalkozáshoz, de ne adjatok nekik politikai jogokat, s tartsátok őket távol a földbirtoktól.”

Nálunk teljesen hasonló meggyőződésnek adott kifejezést gróf Károlyi István, aki az 1848. évi országgyűlésen látnoki erővel hirdette, hogy ‘ha a zsidókat emancipálják, akkor holnap már az övék lesz minden falu, holnapután minden város, évtizedek múlva Zsidóország lesz Magyarország s az arisztokrácia és a nemesség sarjai fogják zsidó uraik utódait szolgálni, átkozván apáikat, akiknek szabadelvűsége juttatta ide őket.’

Fővárosunk elzsidósodásán keresztül e megjövendölt Zsidóország réme kopogtat ajtónkon s ezt minden, faját és nemzetét szerető magyar embernek látni kell.

A történelmi tények és adatok döbbenetesen rávilágítanak arra, hogy a magyarországi zsidóság nem egészen hetven év alatt miként vette birtokába a megélhetés valamennyi lehetőségét, miként ostromolta meg nemzeti létünk fellegvárait s miként sajátította ki múltunk dicsőségét és jövendőnk minden reményét.

v

A zsidókat egyenjogúsították, elérték a céljukat: Magyarország már az övék! De mikor egyenjogúsítják a magyar népet -- a saját hazájában?

nyitólap