|
 Hazánkért
Online, 2005. február
|
|||||||||||||||||
|
|
|
Magyar honvédek 1944-1945 telén |
1944 nyarán a szovjet erők már közvetlen a magyar határok, a Kárpátok közelében nyomultak előre. A Horthy-kormányzat hivatalosan a németek oldalán állt. A felsőbb vezetőréteg egyrésze -- a fennálló szövetségi kapcsolatok félretolásával -- abban a hamis reményben, hogy majd ‘a Nyugattól segítséget kap a bolsevizmus ellen’, titokban a nyugati erőkkel keresett kapcsolatokat. S ahogy Németországban, úgy Magyarországon is egyre erősebbé vált a szakadás abban a felfogásban, hogy a végveszélyben milyen politikát kell folytatni.
Hiába figyelmeztetett Európa szellemi elitjének egészséges politikai ösztönnel rendelkező része, hogy a bolsevizmussal nem lehet egyezkedni, s hogy a Nyugattól semmi segítség nem várható, egyre erősödött a hangzatos „békés együttélés” gondolata.
Így következett be Magyarországon 1944. október 15-e, amikor – ma már elismerten – hatalmi és személyi okokból az akkori, korábban még bolsevista-ellenes magyar vezető körök bejelentették, hogy ’feladják a harcot a Szovjetunió ellen, sőt átállnak annak oldalára.’
A magyar történelemben ez az egyedülálló árulási kísérlet azonban néhány óra alatt összekovácsolta a hazáját féltő magyarságot, és az ország felháborodása elsodorta a szovjetnek behódolni akaró kormányzatot, az államfővel együtt, és a magyarság sorsát a nemzeti erők különböző politikai pártjainak tagjaiból alakított koalíciós-kormány kezébe tette le.
A törvényesen megválasztott magyar parlament az ország vezetését Szálasi Ferencre bízta és megindult a magyarság élet-halál harca a bolsevizmus ellen.
1945. januárjában, sem titkos fegyverek bevetése, sem pedig valami remélt fordulat nem történt meg, ami azt jelentette, hogy egész Európa rövidesen a bolsevizmus igája alá kerül.
A nagy visszavonulás a sztálingrádi térségben elmaradt, és a fővárosba beszorult jelentős német haderő is lassan felmorzsolódott. Ezalatt a szovjet csapatok részére óriási mértékben, szakadatlanul folytak az amerikai fegyver- és élelmiszer szállítmányok, amelyek elősegítették a sikeresen előretörő szovjet erők győzelmeit.
A nyugati légierők kíméletlen bombázásai következtében egyre jobban akadozó német termelés kölcsönhatására erősen mutatkozott a katonai felmorzsolódás a tengelyhatalmak ütőképességében.
Az Európát a bolsevizmussal szemben védelmező katonai erők egyre gyorsuló felmorzsolása mindinkább világossá vált. Az olaszországi események, majd később Románia átállása a bolsevizmus oldalára nyilvánvalóan mutatták, hogy a keresztény Európa végveszélybe került.
|
|
|
’Királytigris’ a Budai Várban |
|
|
|
Német katonai járművek az Erzsébet körúton, 1945 |
A Jaltai Egyezmények [1945. február] után nyilvánvalóvá vált, hogy a magyarságnak nincs más választása: a bolsevizmussal szemben minden erejét összeszedve védekeznie kell, hogy a Hazát megmentse az istentelenség lerohanásától.
Páratlan szívósággal folytatott harc indult minden kis községért, városért. A magyar hadsereg, egy részétől eltekintve, -- Horthy Miklós kormányzó fegyverletételi parancsát megtagadva -- tovább küzdött. A harcoló honvédek mögött a menekülők százezrei indultak a bizonytalan hazátlanságba, hogy legalább életüket és asszonyaikat, leányaikat menthessék Ilya Ehrenburg vörös hordáinak szörnyetegei elől. A szovjet haderőt azonban nem lehetett feltartani: 1944 karácsonyán a szovjet csapatok bekerítették Budapestet. Megindult a magyar történelemben párját ritkító küzdelem a magyar fővárosért.
Marschalkó Lajos írta:
"Mikor fogja megtanulni a Nyugat, hogy a szovjet
halállal nincs alkuvás? Nem lehet egyezkedni, nem lehet senkinek magát
megadni. Mi a magunk bőrén végigpróbáltuk a
szovjettel való érintkezés minden formáját. A diplomáciai viszonytól a
hősi halálig. A végeredmény mindig egy. Mindig ugyanaz. Halál. Csak egy
a kérdés: becstelen, vagy becsületes halál? Európa, ébredj!"
Pedig volt megalkuvás. Bőven! Sőt hazaárulás is!
Számbelileg gyenge, felszerelés tekintetében még gyengébb német és magyar egységek, valamint párezer önkéntes védték Budapestet a szovjet túlerővel szemben. A védők helyzete kilátástalan volt, mert a szovjet tüzérség az első órától kezdve óriási előnyben a fővárost tetszése szerint lőtte. A védelem azonban csodákat művelt!
|
A védőknek
nemcsak a szovjettel szemben kellett harcolniuk, de védőknek álcázott
partizánok ellen is, akik fosztogattak, gyilkoltak és teljes félelemben tartották a várost |
A budai hegyekről a szovjet tüzérség pontos utasítások birtokában, jelekkel irányítva lőtte a védőket és a várost. Amint azt már nyugati történészek is megállapították, de szovjet történészek is elismerik, a szovjet az utolsó erőit dobta harcba s a bolsevizmus szempontjából minél előbb el akarta foglalni Berlint és a nyugatabbra eső német területeket.
A szovjet vezérkar jól tudta, hogy minden a lengyel földön át való előretörés Berlin irányába kétségbeesett vállalkozás mindaddig, amíg magyar földön ütőképes erők állnak az útjában. Döntő fontosságú volt tehát, hogy Budapestet minél előbb elfoglalják. Gyorsított ütemben dobták be az erősítéseket a budapesti ellenállás felmorzsolására. A szovjet csapatok tömött sorokban rohamozták a védők állásait és ezerszámra hulltak el a védők tüzében. A főváros sorsát azonban nem lehetett elhárítani. Körülvéve partizánokkal, kémekkel és árulókkal, elegendő élelem és megfelelő fegyver nélkül kilátástalan volt a harc.
Február elején az a remény is elveszett, hogy esetleg Dunántúlról fel lehet szakítani a szovjet zárgyűrűt, mert a német páncélos támadás árulások sorozata miatt lőtávolságnyira Budapesttől elakadt. Február 10-én honvédtiszti egyenruhába öltözött kémek az utolsó nagy lőszerraktárt is megsemmisítették. Élelem már alig volt. A légi utánpótlás megoldhatatlan. Megtörtént az utolsó katonai tanácskozás s a védők egyhangúlag elhatározták, hogy a várost nem adják fel, hanem megkísérlik a kitörést.
|
|
1945. februárjában, ebben az épületben tartották hírhedt konferenciájukat, amelyen eldöntötték Európa sorsát. Pezsgős poharak és kaviár közepette megtárgyalták,
hogy a háborút vesztett Németországot maguk között felosztják megszállott zónákra |
|
|
GYŐZTES GYILKOSOK Sztálin, Roosevelt és Churchill: a legnagyobb háborús bűnösök, akik elárulták Európa népeit és elvetették a Harmadik Világháború magvait |
|
Sztálin nagyságát dicsőítette. Jaltában, Churchill
egyik beszédében kijelentette, hogy „Sztálin generálisszimusz életét úgy tekintjük,
mint aki szívünkben kigyújtotta a legdrágább reménységet.” Majd később
a Parlamentben: „Nem ismerek
kormányzatot, amely jobban, erőteljesebben teljesítette volna a kötelességét, mint a szovjet-orosz
kormány.” /forrás: Walter
Laqueur: Europe Since Hitler/ Churchill és a Nyugat ne tudta volna, hogy a
„reményt-gyújtó” generálisszimusz tömegéheztetéssel ekkorra már húszmillió oroszt és közel tízmillió ukránt pusztított el? |
|
Nyugaton –
a sajtó közreműködésével -- a közvéleményA tervezet azonban nem marad titokban a szovjet előtt, sőt sikerült két német páncélosban szovjet katonákat becsempészni a fővárosba. A két páncélos először a kitörők élére állt,(!) majd váratlanul tűz alá vette őket. Budán és Óbudán folyt a vér. A vörös horda és a partizánok gyermekeket, asszonyokat, sebesülteket is halomra lőttek. Csak egy egészen kis csoport kitörőnek sikerült elérnie épségben a magyar vonalakat.
A szovjet bevonult Budára. Először barátságosan, óvatosan, aztán amikor látták, hogy nincs ellenállás, megkezdődött a „leszámolás”.
A cionista Salamon Mihály leírja, hogyan vezették a partizán ellenállók a kórházakba, pincékbe a szovjet katonákat, s ölték halomra a magyar sebesülteket két katonai kórházban, ahol meggyilkolták még a kötelességüket teljesítő orvosokat és ápolónőket is. Miután Budapest elesett, megindult Berlin ellen a támadás.
Már hatvan esztendeje, hogy Budapest védőit legázolta a szovjet túlerő, a nyugati „keresztes lovagok” hathatós támogatásával! Akik fogságba kerültek a védők közül, azok 90%-a nyomorultul fogolytáborokban pusztult el. Akik életben maradtak, azokra a „hazatérő hitsorsosok” ávója vadászott.
|
|
|
|
Szovjet gyalogság utcai harcokban Budapest, Nagykörút |
Menetelő szovjet alakulatok az Üllői úton: 1945. február |
Még ma is kommunisták és társutasok gyalázzák, mocskolják Budapest egykori védőit. Az idő azonban igazolta fővárosunk legendás hírű hőseit. A magyar történelem egyik legdicsőségesebb harca befejezésének 60. évfordulója alkalmából mély tisztelettel állunk meg lélekben a halott védők névtelen sírjai előtt. Hősök voltak és igazi magyarok! Hősök voltak és igazi bajtársak!
Mondjon még bármit is róluk az istentelenség
és kiszolgálóinak egész serege, értünk haltak meg, s mi értük élünk.
Bajtársak pihenjetek békében, ahogy lehet, a harcotokat tovább
folytatjuk! TJ 
Források -----
Csonka Emil: A forradalom oknyomozó története 1945-1956
Marschalkó Lajos: Vörös Vihar
