|
 Hazánkért
Online, 2005. július Hazánk mögött becsapódottaz adósok börtönének kapuja“A Wall Street világuralmi
törekvései és hazánk” Részlet Dr. Endrey Antal: „A disznófejű nagyúr” című, 1996-ban megjelent könyvéből http://nostromo.pte.hu/%7Edent/konyvtar/disznofej.html#2 Magyarország nagyon jól megvolt a Valutaalap és a Világbank áldásai nélkül, míg a Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1982. május 6-án a Valutaalaphoz [7/1982. NET Határozat, Magyar Közlöny, 1982. május 4., 24. sz.; alapokmány kihirdetése 1982. évi 6. sz. tvr.], majd ugyanaz év július 7-én a Világbankhoz [9/1982. NET Határozat, Magyar Közlöny, 1982. június 30., 38. sz.; alapokmány kihirdetése 1982. évi 15. sz. tvr.] nem csatlakozott. Ez az aktus az elfogadási okiratoknak az Egyesült Államok Kormányánál való egyidejű letétbe helyezésével lett perfektuálva [tökéletesítve].
Abban az időben, a nagyhatalmak közt már hosszú évekig domináló détente-politika eredményeként a magyarországi kommunista rendszer messzemenően elfogadható volt a tőkés országok szemében, s az Egyesült Államok törvényhozásától a vámszabályok és a behozatali engedélyek alkalmazásában a lehető legkedvezőbb ‘Most Favored Nation Status’-t is elnyerte. Ez a gazdasági kapcsolatok terén, legalábbis papíron, egyenrangúvá tette a Magyar Népköztársaságot az Egyesült Államok legtekintélyesebb szövetségeseivel, amit eszmei síkon a Szent Korona 1978. januárjában történt kiadatása is megpecsételt. Nyitva állt tehát az út a hazai nómenklatúra számára a Wall Street kegyeinek elnyerésére és kedvezőnek vélt nyugati bankkölcsönök felvételére. Nem valószínű azonban, hogy a Kádár-rendszert a nyugati hatalmakkal kialakult barátságos kapcsolatok és az országot szinte dicsfényként körülölelő “gulyáskommunizmus” elnevezés kihasználásának vágya indította a nemzetközi pénzügyi szervezetekbe való belépésre. Sokkal inkább feltehető, hogy ezt is a Kreml rendelte el, mint általában mindent, sokkal kevésbé döntő lépéseket is, ami Magyarországon történt. Még napjainkban is újabb és újabb bizonyítékok törnek felszínre a hihetetlenül szoros ellenőrzést illetően, melyet a Szovjetunió hazánk fölött egészen az 1990 tavaszán végbement névleges rendszerváltásig gyakorolt. Amint ez a folyamat is teljesen szovjet előírások szerint ment végbe, úgy országunknak a nyugati pénzügyrendszerbe való beléptetése is egészen biztosan az akkori szovjet világstratégia szerves része volt. Amit azonban a szovjet vezetés sem tudott és nem is tudhatott, az volt, hogy őket a Wall Street urai manőverezték bele a Magyarországnak adandó utasításokba, mert akkor már elérkezettnek látták az időt, hogy nyíltan is betörjenek az eladdig is általuk finanszírozott és talpon tartott szovjet birodalomba, és annak nyugati gyarmatait, majd magát a hatalmas orosz centrumot is, gyors léptekkel birtokukba vegyék. Hasonló volt tehát a helyzet, mint amikor két bandita a zsákmányért viaskodik, és az egyik kicselezi a másikat, csakhogy itt a tét mérhetetlenül nagyobb volt.
Meglebegtették hát az orosz medve előtt a mézzel teli kaptárt, a Wall Street kimeríthetetlennek látszó pénzeskamráit, és a szovjet vezetés, úgy képzelve, hogy a gyűlölt kapitalistákat majd saját eszközeik felélésével fojtja meg, miközben a maga gondjait is megoldja, be is kapta a horgot. Rákapcsolt a nyugati gazdasági erőművekre, és a legvidámabb barakként elkönyvelt tartományát kirakatként berendezve, kiadta az ukázt magyarországi fullajtárjainak az élvonalba lépésre, beleértve a Világbank és a Valutaalap teljes jogú tagságát is. A parancsot sikeresen végrehajtva, a moszkvai rabtartók hazai nyúlványai most már bel-, és külföldön a nyugati szalonképesség nimbuszában feszíthettek, és nem is haboztak a számukra ‘terülj asztalkám’-ként megnyílt pénzügyi forrásokat azonnal igénybe venni. Hogy az első hitelek milyen összegűek voltak és névleg milyen célt szolgáltak, még ma sem tudjuk, mert sem ezekkel, sem a későbbiekkel soha senki őszintén el nem számolt az így rohamosan eladósított magyar népnek. Csupán annyit tudunk James Bovard már idézett, 1988. májusában megjelent írásából, hogy a Magyarország csatlakozása óta eltelt hat év alatt a Világbank több mint 1,3 milliárd dollárt folyósított hazánknak előnyös feltételekkel, és hogy a Világbank 1987 derekán 140 millió dollárt kölcsönzött a Kádár-rezsimnek “hogy segítsen a kormánynak a reformfolyamat lendületének fenntartásában és az ipar szerkezetváltásában”. [Bank News Release, 1987. június 15.] A tény, hogy a Világbank még ma is ezzel a szólammal nyújtja az újabb és újabb hiteleket a Horn-kormánynak, jól mutatja, hogy a nemzetközi bankárok számára nem a névleges indokok voltak a fontosak, és ma sem azok (ennyire ostobák nem lehetnek!), hanem az, hogy Magyarországot becsalják az adóssághálóba, és azt egyre szorosabbra húzzák körülötte. Azt azután végleg nem tudni, mire is költötte a hazai kommunista vezetés ezt a halom pénzt, meg amit a Világbank és a Valutaalap kedvező minősítései alapján a nagy nyugati magánbankoktól felvett. Ugyanis Bovard írásának a megjelenése idején a teljes magyar dolláradósság már húszmilliárd volt, amiből Grósz Károly, Kádár János leváltását követően (1988. május 27.), 16,7 milliárdot be is vallott, a pontos összeg, 20,6 milliárd, nyilvánosságra hozatalát utódjára, Németh Miklósra hagyva. Amikor azonban ez a döbbenetes szám 1989. novemberében napvilágra jutott, e sorok íróján kívül egy lélek sem akadt e hazában, aki egyáltalán firtatta volna, hogy miből áll ez az összeg, kik és milyen célra vették fel, és mit csináltak vele. [“20 milliárd dollár - fizessük hidegvérrel?” Nemzeti Újság, 1990. február 1. 1989. novemberében olvasói leveleket írtam az ügyben a “Magyar Nemzet” és a “Magyar Hírlap” szerkesztőségének, de egyik sem közölte.] Annyi ugyanis kiderült 1990 óta, hogy a nyolcvanas években a magyar kommunista vezetők, köztük Horn Gyula miniszterelnök is, bőröndszámra vitték a dollárokat Moszkvába, amelyek nyilván ezekből a nyugati kölcsönökből származtak. Bizonyára hasonló módon hordták a dollárokat ellenkező irányban is, saját svájci bankszámláikra, mint tették később a különféle privatizációs manipulálásokból származó magyar nemzeti vagyonnal is. [“Kommunista tőkéseink és az államadósság”, Nemzeti Újság, 1995. március.] Arról is tud a fáma, hogy moszkvai
utasításra, nyugati hiteleinkből Kadhafi őrnagytól kezdve Idi
Áminig osztogattuk a “testvéri támogatást” és behajthatatlan kölcsönöket a
Harmadik Világ A történelmi igazság és a még mindig felvethető nemzeti számonkérés érdekében érdemesnek látom idézni a Nemzeti Újság 1990. február 1-i számában “20 milliárd dollár - fizessük hidegvérrel?” címmel közzétett írásomat, amelyet a Kereszténydemokrata Néppárt országos vezetőségének is megküldtem, de sem akkor, sem későbbi kormányzati tevékenységük során nem vették figyelembe. Az ország közvéleménye meglehetősen sztoikusan fogadta Németh Miklós miniszterelnök bejelentését az Országgyűlésben múlt év novemberében, hogy a kormány még az előző évben sem mondta meg ‘a teljes igazságot’ a magyar államadósságot illetően, és hogy ennek összege ‘mintegy 20 milliárd dollárt’ tesz ki. A miniszterelnök azt is közölte, hogy fennáll az ország ‘fizetésképtelenségének’ veszélye, és hogy a kormány kénytelen lesz ‘népszerűtlen intézkedéseket’ tenni, melyek ‘az életszínvonal csökkenésével’ járhatnak. Érthetetlen módon, egyik ellenzéki párt sem emelt szót ebben az ügyben, sőt még kérdéseket sem tett fel, pedig ez a bejelentés és annak várható következményei a magyar nép széles rétegeit katasztrofális nyomorba süllyeszthetik. A kormány ugyanis azonnal tárgyalásokba bocsátkozott a Nemzetközi Valutaalappal [International Monetary Fund, röviden IMF], melynek részleteiről éppúgy nem tájékoztatta a magyar népet, mint az állítólagos államadósság mibenlétéről. Feltehető azonban, hogy ez a bizonyos 20 milliárd dollár és annak törlesztése kulcspozíciót foglal el az IMF-fel folytatott tárgyalásokban, s hogy ennek szanálása, illetve a szanálás megkísérlése volt az oka azoknak a drasztikus áremeléseknek, melyeket a kormány az újév elején foganatosított, s melyek bizonyára csak a kezdetet jelentik. A magunk részéről nem vagyunk hajlandóak ilyen lagymatagon kezelni ezt a kérdést, és a leghatározottabban tiltakozunk az ellen, hogy ez az ideiglenes kormányzat a magyar nép bőrére ilyen súlyos következményekkel járó egyezségeket kössön, amikor még azt sem tudjuk, hogy ez az egész államadósság jogilag érvényes-e? A ‘teljes igazság’ feltárásától még nagyon messze vannak. A kormány még mindig nem közölte részletesen, hogy tulajdonképpen hogyan keletkezett ez az államadósság, és az annak alapjául szolgáló kölcsönöket ki, kitől, kinek a felhatalmazásával, mikor és milyen célra használta fel? Mert mielőtt eldöntjük, hogy fizetünk-e, szeretnénk tudni, hogy tulajdonképpen miért kell fizetnünk? Ezeket a kérdéseket illetően a kormány teljes hallgatásba burkolózott. Pedig nem puszta kíváncsiságról van szó: az elmúlt negyven év alatt annyi visszaélés, annyi törvénytelenség történt ebben az országban, hogy joggal fel lehet tételezni, hogy ezeknek a kölcsönöknek a felvétele még a letűnt Népköztársaság törvényei szerint sem volt törvényes. Ha pedig nem volt törvényes, akkor az új Magyar Köztársaság ezekért jogilag nem felelős. Ezt a kérdést pedig jogilag tisztázni kell, mielőtt mi ebből a 20 milliárd dollárból egy centet visszafizetünk, és amíg alkotmányjogászok, nemzetközi-jogi és pénzügyi szakértők ezeket a kölcsönöket tüzetesen meg nem vizsgálták, a törlesztéseket és a kamatfizetést is fel kell függeszteni. A Nemzetközi Valutaalappal pedig majd csak egy új, demokratikusan megválasztott kormány lesz jogosult egyezkedni, a magyar nép alapvető érdekei teljes figyelembevételével. Ami pedig a külföldi hitelezőket illeti, akik ezeket a kölcsönöket a Kádár-rezsim rendelkezésére bocsátották: nagyon jól tudták, kiknek adták ezeket a horribilis összegeket, és magukra vessenek, ha ezek most behajthatatlannak bizonyulnak. De van ennek a kérdésnek egy erkölcsi oldala is. 1987. januárjában a Justitia et Pax pápai bizottság dokumentumot adott közre ‘Az emberi közösség szolgálatában: a nemzetközi adósságok etikai megközelítése’ címmel. Etchegeray bíboros e dokumentum bemutatójában írta: ‘Amikor hitelintézetek a helyzetet kizárólag gazdasági és pénzügyi szempontból vizsgálják, az adós országokra gyakran olyan feltételeket szabnak ki, amelyek munkanélküliséghez, gazdasági pangáshoz és az életszínvonal eséséhez vezetnek. Szenvedést okoz, mindenekelőtt a legszegényebbeknek, de a középosztály rétegeinek is. Ez tűrhetetlen helyzet, az adott körülmények között a hitelezők számára is katasztrofális. Az adósságok törlesztését nem követelhetjük meg egy ország nemzetgazdaságának elfojtása árán. [...]” Márpedig a magyar társadalom jelentős része ezen a ponton áll. Ezért rendkívül időszerűnek tartjuk, hogy a magyar közvélemény felemelje szavát ebben az ügyben, és követelje az államadósság kérdésének kivizsgálását és az IMF-fel folyatott eddigi tárgyalások újraértékelését. Felmerül azután a felelősség kérdése is. Mert azok, akik ezeket a kölcsönöket felvették és elherdálták, -- mert semmi nyoma nincs, hogy a magyar népnek ezekből bármi haszna is származott volna --, még bizonyára közöttünk élnek. Nincs szándékunkban vendettát hirdetni, de a nemzet elszegényítéséért felelni kell.
Van azután még egy szempont is. Szeretnénk egészen halkan és szerényen megjegyezni, hogy a Szovjetunió a cári Oroszország adósságaiból a mai napig egy kopeket sem fizetett vissza. Talán nekünk is van egy kis érvünk, hogy a bukott rendszer adósságait nem lehet csak úgy egyszerűen a magyar nép nyakába varrni. Mint a KDNP hódmezővásárhelyi országgyűlési képviselőjelöltje, az 1990 tavaszán folyatott választási kampányom során 21 nyilvános gyűlésen, köztük egy szegedi sajtókonferencián, a Nemzeti Újság márciusi számában és egy 10.000 példányban kiadott és házról házra terjesztett választási külön számban széles körben ismertettem fenti érveimet, melyekről a választások eredményeként a parlamentbe bekerült dr. Gerzsa Ferenc (MDF), dr. Koszó Péter (MDF) és dr. Szabó Lajos (Kisgazdapárt) helybeli képviselők is szükségszerűen tudomást szereztek, de négyévi országgyűlési szereplésük során sem ők, sem a kormányzó koalíciós pártok más tagjai ezeket soha figyelembe nem vették. Amikor Antall József miniszterelnök röviddel hatalomra jutása után bejelentette, hogy „..a kormány a Kádár-rendszer által hátrahagyott államadósságot mindenképpen fizetni szándékozik, mert ellenkező esetben Magyarország hitelképessége kerülne veszélybe”, Mint a KDNP hódmezővásárhelyi belterületi szervezetének elnöke és az Országos Nagyválasztmány tagja, már 1990. július 9-én levelet intéztem dr. Surján László népjóléti miniszterhez, a párt akkori országos elnökéhez, amelyben többek közt a következőkre hívtam fel a miniszter figyelmét: “...A magyar közvélemény széles körei rendkívül elégedetlenek az Antall-kormány által nemrég bejelentett nagymérvű áremelésekkel, s mivel Pártunk részt vesz a kormánykoalícióban, Pártunk jövőjét is veszélyeztetve látom.” Az Antall-kormány azzal indokolja ezeket az áremeléseket, hogy az államháztartás deficitje jelentős mértékben meghaladja a Nemzetközi Valutaalap által engedélyezett értéket. Teljesen világos, hogy ez a deficit csak azért ilyen nagy, mert a kormány mindenáron igyekszik a bukott rendszer által hátrahagyott, mintegy 21 milliárd dollárt kitevő államadósságot törleszteni. Ha ezt nem fizetnénk, az államháztartás deficitje sokkal kisebb volna, vagy nem is volna deficit.
A választási kampány során világosan leszögeztem három alapvető elvemet: 1. A magyar nép rendkívül alacsony életszínvonalának további süllyesztése számomra teljesen elfogadhatatlan. 2. Az államadósságot tüzetesen felül kell vizsgáltatni jogi és pénzügyi szakértőkkel, mert annak törvényességéhez súlyos kétségek fűződnek. De ha még törvényes is ennek az adósságnak egy része, annak további fizetését akkor is mindaddig fel kell függeszteni, amíg ez a magyar nép életszínvonalának veszélyeztetése nélkül nem lehetséges. 3. A magyar kormánynak kötelessége a magyar nép alapvető érdekeit a Nemzetközi Valutaalappal és a külföldi hitelezőkkel szemben megvédeni. Teljesen alaptalan az Antall-kormány érvelése, hogy az államadósság nemfizetése országunk hitelképességét veszélyeztetné. A Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és a nagy amerikai, japán és német bankok ismételten hajlandóak voltak bajbajutott nyugati országok - így pl. Brazília, Mexikó és más latin-amerikai országok - államadósságának jelentős részét törölni, a többit pedig igen kedvező feltételekkel átütemezték (a kamatot leszállították, a részletfizetést nagymértékben csökkentették stb.), és ennek ellenére ezek az országok igen komoly további hiteleket kaptak nemzetgazdaságuk átszervezéséhez és további fejlesztéséhez. Jelenleg is ez történik Lengyelország esetében.
Magyarország ma rendkívül népszerű Nyugaton, és joggal. Jogosnak tartom, hogy ezt a népszerűséget kihasználjuk a magyar nép minimális életszínvonalának megőrzése érdekében. Surján László ezt a levelemet válasz nélkül hagyta, és a KDNP más országos vezetői sem reagáltak rá, jóllehet a levél teljes szövegét közzé tettem a Nemzeti Újság 1990. augusztus 1-i számában, melyet többek közt dr. Pálos Miklós akkori miniszterelnökségi államtitkár és dr. Hasznos Miklós, a KDNP országgyűlési képviselőcsoportjának egyik prominens tagja is megkaptak. Időközben Botos Katalin pénzügyminiszteri államtitkár ajkáról elhangzott a hírhedt “ha belerokkan is az ország, fizetjük az államadósságot” kijelentés (bele is rokkantunk!), és az ország újra kezdett süllyedni az adósság mocsarában. Az Antall-kormány még abban az évben, alig hét hónap alatt az államadósságba lapátolt bele mintegy 1,5 milliárd dollárt az idegenforgalomból és külkereskedelmünkből származó nyugati valutabevételünkből, és még további 2 milliárd dollárt vett fel különböző kölcsönökben a Világbanktól, a Valutaalaptól és a nagy nyugati pénzintézetektől, melyek teljes összegét az államadósság kamataira és törlesztésére fordította. Másszóval: az államadósság már az Antall-kormány első évében tovább emelkedett. [“Mégegyszer az államadósság”, Nemzeti Újság, 1990. október.]
Hasztalan hívtam fel a figyelmet magányos hangként erre a borzalmas adósság-koloncra, mely nemzetgazdaságunkat összeroppanással, társadalmunkat teljes elszegényedéssel fenyegette, sehol nem találtam meghallgattatásra. Ha valamelyik újságíró bátortalanul fel is vetette ezt a kérdést, a kormány és a Magyar Nemzeti Bank elnöke, Surányi György válasza kivétel nélkül az volt, hogy “nemzetközi hitelképességünket veszélyeztetnénk”, ha nem fizetnénk pontosan az államadósságot, és hogy “egyetlen nyugati gazdasági szakértő sem javasolja, hogy az államadósság részbeni elengedését vagy átütemezését kérjük.” Pedig ez teljesen valótlan volt, amit a nyilatkozóknak tudniuk kellett. A magyar emigráció megfelelő szakértelemmel és gazdasági tapasztalattal rendelkező tagjai közül számosan, köztük tekintélyes bankemberek is, mutattak rá az újságcikkekben és élőszóval is az államadósság maradéktalan fizetésével járó súlyos veszélyekre. A Párizsban élő 84 éves André Kosztolányi, a nyugati gazdasági világ egyik legismertebb, “tőzsdepapának” becézett pénzügyi szakértője, 1990 nyarán, budapesti látogatása alkalmával a Magyar Hírlap munkatársa kérdéseire a következő válaszokat adta: “- Na, de mi lesz a 21 milliárd dolláros adósságunkkal? - Ez csak számbeli sokaság, de végeredményben nem játszik szerepet, mert úgysem lesz visszafizetve... - Bár szándékunk épp a pontos törlesztés. Tegyük föl, hogy nem fizetünk vissza semmit. De mi lesz a többi országgal, ha azok is kijelentik, hogy nem fizetnek vissza semmit? - Némi túlzás azt mondani, ha kijelentik. Ezt nem kell kijelenteni. Mindenki tudja, hogy nem fizetik vissza a tartozásukat és soha nem is fogják. Slussz. Maga szenved attól, ha a nagybankok nem kapják vissza pénzeiket? - Nem. - Na látja! Mi lenne, ha az adósállamok egy nap, valami csoda folytán, rengeteg pénzhez jutnának, és következő reggel letennék az asztalra összes tartozásukat? - ?? - A legnagyobb katasztrófa! Mindez olyan gigantikus inflációt eredményezne, hogy belebolondulna a világ. Ennek a rengeteg pénznek vannak konzekvenciái, de nem előttünk, hanem mögöttünk. A kiadott kölcsönöket ajándékként kell tekinteni. Az adósságot a kormány nem fizeti vissza, és az élet megy tovább.” Ez a bölcs és szókimondó idős pénzember azonban, az egész magyar társadalommal egyetemben, még csak nem is sejtette, hogy Antall József későbbi miniszterelnök megbízottai már 1990. februárjában, a választási kampány kezdetén, megkötötték az alkut Londonban országunk legnagyobb hitelezőivel, a Rothschild és Warburg bankházakkal, a Kádár-rendszer által hátrahagyott államadósság pontos és maradéktalan visszafizetésére. Minderre csupán 1995. júliusában derült fény, mikor Rabár Ferenc, az Antall-kormány első pénzügyminisztere, egy őszinteségi rohamában elmondta az egészet Meszlény Lászlónak, a Magyar Nemzet gazdasági riporterének. [“Pénzügyi segítség helyett ígéreteket kaptunk”, Magyar Nemzet, 1995. 07. 22.] Rabár Ferenc így számolt be az újságírónak a történtekről: “Antall József szólt nekem 1990. februárjában, hogy lesz Londonban egy tárgyalás, melyet Soros György szervez, és témája a magyar adóssághiány lehetséges kezelési módja. A meghívót Soros György elküldte az akkor alakuló pártok közgazdasági szakértőinek. Tardos Márton fogta össze az utazási ügyeket, s tőle kaptam egy előkészítő anyagot, amelyet tudomásom szerint Szalkai István, az MNB korábbi elnökhelyettese készített. Az írást áttanulmányoztam, és konzultáltam róla Tardos Mártonnal. Ezután ment ki a csapat Londonba. A látogatás magánjellegű volt, noha azon az akkori kormány néhány szakértője is részt vett. Az angol fővárosba Tardos Márton, Surányi György, Csillag István, Szalkai István, valamint jómagam utaztunk el, és Antall József kérésére csatlakoztak hozzánk az ő külföldi szakértői: Tar Pál és O’sváth György. Az 1990-es választások előtt esélyesnek tekintett pártok képviselőiből és a velük már kapcsolatban álló kormányzati szakértőkből tevődött össze a csoport. A megbeszélések nemcsak az adósság kezeléséről, hanem a követendő privatizációs stratégiáról is zajlottak. A kétnapos londoni vizit keretében a Rothschild Bankházzal kizárólag a privatizációról tárgyaltunk. A második napon Soros György a Wallburg [i.e. Warburg] Bankház szakértőit hívta meg, és e társaságban ismertette az adósságállománnyal kapcsolatos téziseit... Az elképzelés gerince az előzetes tanulmányban is szerepelt már, lényege egy “debt equity swapping” művelet volt, azaz az adósságért a hitelezőknek magyar tulajdonnal fizettünk volna. Ez szorosan kapcsolódott a privatizáció kérdéséhez, hiszen a részvénytársasággá alakított magyar vállalatok papírjait kellett volna a hitelezők rendelkezésére bocsátani... Önkéntes hitel- vagy kamat-elengedésre nem volt esélyünk. A velünk csak kicsit is szimpatizáló külföldi bankárok egyértelművé tették: az adósság-elengedési kérelmek csak rontanának a helyzeten.” Rabár önvallomása azonban nem volt egészen őszinte. Mint Szakolczai György, a Budapesti Műszaki Egyetem közgazdászprofesszora később rámutatott a Rabár-interjú brilliáns analízisében [“Kik és hol tárgyaltak adósságainkról ’90-ben?”, Magyar Nemzet, 1995. augusztus 26.], nem felelt meg a valóságnak Rabárnak az a kijelentése, hogy “az 1990-es választások előtt esélyesnek tartott pártok képviselőiből, és kormányzati szakértőkből tevődött össze a csoport.” “A lista, amelyet (Rabár) megad, nem erősíti meg ezt az állítást - írja Szakolczai. - Az SZDSZ-t valóban képviselte Tardos Márton, a pártvezető gazdaságpolitikusa, ugyanakkor azonban Osváth György, Rabár Ferenc és Tar Pál nem voltak az MDF tagjai, hanem Antall József későbbi miniszterelnök személyes barátai vagy ismerősei. Hiába keressük itt a Fidesz, a kisgazdák és a keresztény-demokraták képviselőit, és jó lenne tudni, mi van Rabár úr azon mondata mögött, hogy ‘Soros György a meghívót elküldte az akkor alakuló pártok közgazdasági szakértőinek’. Melyik pártok melyik közgazdasági szakértőinek: Ezek mit válaszoltak?... és így tovább.” “Ki vett tehát részt a tárgyalásokon?” - feszegeti a kérdést Szakolczai. - Azt kell mondanunk, hogy a Kékszalag Bizottság. (A monetáris elmélet és a szélsőséges liberális gazdaságpolitika elveit valló közgazdászok.) E bizottság 1990. április keltű gazdasági programjavaslatának címlapján ott találjuk Osváth Györgyöt, Soros Györgyöt, Surányi Györgyöt és Tardos Mártont, a héttagú csoport négy tagját. Köztudomású, hogy a Kékszalag Bizottság tagja volt Rabár Ferenc is. A bizottság társelnökének, Tardos Mártonnak kiemelkedő szerepére ismételten utal Rabár professzor úr: ő fogta össze az utazási ügyeket és ő adta át az előkészítő anyagot. Ez az utazás tehát az SZDSZ-hez közelálló Kékszalag Bizottság vállalkozása volt, úgy, hogy a delegációban helyet kaptak a későbbi miniszterelnöknek azok a személyes barátai, akik tagjai voltak a bizottságnak, és egyetértettek a Kékszalag Bizottság elképzeléseivel.”
A fentiek megértéséhez a magunk részéről arra is rá kell mutatnunk, hogy 1989 tavaszán kiadott programtézisben az SZDSZ még maga is javasolta az államadósság könnyítését, de röviddel azután, bizonyára nyugati pártfogói-intésre, ettől sürgősen visszakozott. A londoni megbeszélés idején tehát az SZDSZ-t már nem kellett meggyőzni az államadósság maradéktalan visszafizetésének szükségességéről, nagy vetélytársán, az MDF-en kívül pedig más esélyes politikai pártot meg sem invitáltak Londonba. Vagyis mi történt valójában? A bankárok biztosítani akarták magukat az MDF választási győzelme esetére, ezért magyarországi vezérképviselőjük, Soros György és az általa protezsált Tardos Márton útján meghívták az oroszlánbarlangba az esélyes miniszterelnök-jelölt hozzájuk egyébként is közelálló és megfelelő “előkészítő anyaggal” már előzőleg agymosott közgazdasági szakértőit, hogy őket az akkori reformkommunista kormány küldötteivel egyetemben meggyúrják, és a leendő Antall-kormány gazdaságpolitikájának irányelveit előre lefektessék.
Ezek után meg is tették a dolgukat idehaza. Mint Szakolczai professzor rámutat, “ezek a magánjellegűnek mondott beszélgetések meghatározták az ország sorsát!” Rabár Ferenc lett az Antall-kormány első pénzügyminisztere, a csapat másik tagja, Tar Pál pedig mint összekötőtiszt, a washingtoni magyar nagyköveti széket nyerte el. Antall József maga a legcsekélyebb közgazdasági ismeretekkel sem rendelkezett, könnyű volt hajlítani. A bankárok nyeregben ültek. “A helyzet tehát az - összegezi Szakolczai György fentebb idézett cikkében -, hogy a Kékszalag Bizottság által megszervezett és semmiféle alkotmányos felhatalmazással nem rendelkező és tárgyalásainak tartalmát mindeddig szigorúan homályban tartó csoport megbeszéléseinek (vagy akár hallgatólagos megállapodásainak) folytán alakultak ki a rendszerváltás utáni magyar gazdaság - sőt társadalompolitika - legfontosabb alapelvei! Ezek szerint Magyarország - és egyedül Magyarország a) nem kezdeményez adósságkönnyítést; b) elutasítja a reprivatizáció minden formáját; c) kizárja a széles rétegeket a nemzeti termelőtőke tulajdonából; és d) megindítja a nemzeti termelőtőke külföldiek javára való nagy volumenű értékesítését bevételszerzési célból.” Így
történt 1990-ben, az Antall-kormány első száz napja alatt: becsapódott
kis Magyarország mögött az adósok börtönének kapuja.
|
