|
|
 Hazánkért
Online, 2005. március. |
|
|
|
|
V. Ferdinánd |
II. József |
A magyar gazdaság problémáit több külföldön járt magyar főúr látja, de csak gróf Széchenyi István ismeri fel a bajok okozóját, a maradi feudális rendszert és az azt mindenáron, Verbőczi Hármas-könyvére alapuló jogaikra támaszkodva védelmező magyar nemességet. 1840-ben írja meg HITEL című megrázó művét, amelyben őszinteséggel tárja fel a nemzet válságát és annak okozóját. Maró gúnnyal tárgyalja az „elavult rozsdás systema” bajait, a nemesi és főúri életmódot, az önhittséget, a paraszt elnyomását: kimutatja az utóbbi évtizedek tényleges tapasztalataival egyezően a robot haszontalan voltát, a dézsma, forspont (váltólovak szolgáltatása), útépítés értelmetlen igazságtalanságait. Ezen őszinte szavakat a nemesség nemhogy nem fogadja jó szívvel, de gróf Dessewffy József többek között „felforgatónak” nevezi, mert szerinte a „külföldi előtt csak felnagyítja a nemzet vélt vagy valós sebeit.” Számos vármegye a művet máglyán égeti el.
Magyarul alig beszélő idegen nemzetiségű mágnásaink nem a nemzeten segítenek, hanem külföldön élnek, a távolból lenézik a művelt magyar hivatalnokokat, és természetesen megvetik a jobbágyokat. Ugyanakkor a terheket a nemzet fenntartója a kilencmillió magyar jobbágy viseli, verejtékezik és vérzik a hazáért, de az Alkotmány mégsem őt védelmezi. Ezért a nemzet megmaradásához új Alkotmányra van szükség.
A helyzet egyre súlyosabb: néhány megyében a 237 641 áldozatot követelő kolerajárvány miatt lázadás tör ki, amelyet a királyi hatóságok tömeges akasztással fojtanak el.
Ilyen gazdasági körülmények várnak a II. József rendelete által elindított zsidó bevándorlókra, akik olyan tömegesen érkeznek, hogy számuk 1840-re már a 240 ezret is meghaladja. Nagyrészt a városokat – Pestet, Debrecent, Kassát stb. lepik el. Elmaradnak a megyék és kiemelkedő haladószellemű egyéniségek által is sürgetett intézkedések a bevándorlás korlátozására.
Az 1830-iki Országgyűlés ólomlábakon jár az égetően szükséges reformok megvalósításában.
Habsburg-Lotaringiai I. Ferenc (1792-1835)
halála után rokona a gyengeelméjű V. Ferdinánd kerül trónra. Cenzúra,
rendőri felügyelet és kirakatperek a bécsi kormány eszközei: Wesselényi
Miklóst, Kossuth Lajost és az Országgyűlés ifjúsági vezetőit
bebörtönzik. Az 1839-40-i Országgyűlés a 
közvélemény nyomásának súlya alatt a reformoknak csak egy részét
valósítja meg.
1848. februárjában úgy tűnt, hogy az Országgyűlés békés hangulatban valósítja meg a reformok tekintélyes részét, de 1848. február 22-24-én a párizsi nép elűzte Lajos Fülöpöt és az addigi polgári-kapitalista uralom helyébe erősen szocialista szellemű, radikális kormányt léptetett.
Bécsbe és Pestre is eljutott a forradalom szele, de 1848. márciusa hazánknak a franciáktól eltérően nem szocialisztikus, hanem igazi nemzeti felszabadulást hozott. A bécsi kamarilla a forradalmak hatása alatt először jelentős engedményeket ad Magyarországnak: felelős magyar kormányt és az 1848-as törvényeket, de a háttérben alattomosan megszegi a szavát, és a nemzetiségeket zúdítja ellenünk. Miután hősies küzdelmek árán 1849-ben sikerült a kisebbségek és Bécs egyesült erői felett győznünk, az orosz cártól kért segítséggel szabadságharcunkat vérbefojtották.
A Bresciai hiéna
Julius Freiherr von Haynau táborszernagy (1786-1853), IX. Vilmos és a hanaui zsidó patikus lányának, Rebekka von Lindenthalnak volt a törvénytelen fia. Haynau 1849. áprilisában a fellázadt Bresciát kegyetlenséggel leverte, s ezért egész Európában, mint „bresciai hiénát” emlegették. Rábízták a megtorlást s bosszút állt a magyarságon.
Battyhány Lajos miniszterelnök, a 13 Aradi Vértanú és több mint száz magyar kivégeztetése mélységesen felháborította az egész művelt világot.
Haynaut a magyar szabadságharc leverése és az egy ideig tombolni hagyott terror után viharos gyorsasággal nyugdíjazták és kifizették 400 ezer arannyal. Mint új földesúr ebből, birtokot vásárolt Magyarországon. (N. B. Az 1989-es magyarországi hatalomváltás után a budapesti kormány Haynau amerikai rokonait „kártérítésben” részesítette!)
A Magyar Hírek egyik régebbi számában írja Ják Sándor Az országos rabbiképző intézet címmel:
„1848-ban a magyar zsidóság a szabadságharc mellé állt, támogatta Kossuth törekvéseit. A szabadságharc bukása után a bosszú nem is maradt el. Haynau, a bresciai hiéna lesújtott a magyar zsidókra is, és 2, 300, 000 forintnyi külön hadisarcot vetett ki rájuk.
Ezt az összeget idővel I. Ferenc Józseftől (1830-1916) azzal kapták vissza, hogy abból rabbiképző és tanítóképző intézetet létesítsenek. A magyar uralkodó osztálynak a Habsburg-dinasztiával kötött kiegyezését követő évtized után ez meg is történt. (..)”
Tehát a hadisarc volt a legnagyobb veszteségük, de az Emancipáció után még ezt is visszakapták, amivel 1877-ben megépítették az első budapesti rabbiképző intézetet!
Nahát! Minden jó, ha a vége jó! - tj
Egyéb adatok
A szabadságharc alatti tevékenységükről ugyanitt számos kedvezőtlen adatot is jegyeztek fel:
A szabadságharc kitörése előtti években
alakult meg az Ullman Móric és társai által alapított Pesti Magyar
Kereskedelmi Bank. A zsidószármazású Steier Alajos megállapítása szerint,
ebbe a bankba került a mintegy két és félmillió forint
értékű arany és ezüst értéktárgy, amit a magyarság adományozott a
forint aranyfedezésére, amit Ullmannék sietve átadtak a Pestre érkezett
Windischgratznek. Ezeket a móri csatavesztés utáni zűrzavarban Kossuthék
nem tudták magukkal vinni Debrecenbe.
Görgey Arthur és Klapka György
Komáromban statáriális úton akasztották fel Kohn Márk hadiszállítót és
társait, mert azok eladták az osztrákoknak a vár csaknem egész
élelmiszerkészletét és gabonatartalékát.
Szabolcsban, Hajdúságban a
lókereskedők búsás hasznot húztak a Debrecenben szállásoló honvédeknek
szállított lovakon, ökrökön és marhákon. Ekkor keletkeztek Szabolcsban az
okányi Schwartzok, Klárok hatalmas vagyonai.
A Nagyváradra helyezett
hadfelszerelési üzemekből ekkor gazdagodott meg hihetetlen mértékben
Nagyvárad zsidó lakossága.
A diadalmas szabadságharc
leverésére behívott orosz haderőnek szállított a vereckei szorosban Zug
község lengyel-zsidó lakossága, amelyből „briliáns üzleteket”
folytattak.
Annál nagyobb volt az előny, amit a Bécs elleni magyar felszabadulási küzdelmekből húztak. 1830-ig szorosan elzárkóztak a magyarságtól, de a Reform Párt megerősödésével kitörtek a gettójukból. Egyszerre érdeklődni kezdtek a magyarok iránt, magyarul tanultak, átvették a magyar öltözködésmódot, sőt magyarosították a nevüket. A Reform Párt liberalizmusától várták az emancipációjukat. Ezek rövidesen eredményesek is voltak.
II. József idejében megengedték nekik, hogy a bányavárosok kivételével bárhol letelepedhessenek, földbirtokot bérelhessenek, főiskolát látogathassanak.
1840ben az Országgyűlésen
mindkét ház kérte a zsidóknak a teljes polgári jogokat, de a XXIX.
Törvénycikk csak az országban született, vagy az itt-lakásra „törvényes úton
engedelmet nyert” zsidóknak engedik a lakhatást bárhol, gyáripart,
kereskedést, mesterségeket, tudományok művelését.
Az 1843-44-i Országgyűlés
ugyan nem hozta meg az emancipációs törvényt, de végigtárgyalta a javaslatot,
s ezzel előkészítette a talajt 1849-re, amikor a szegedi parlament
kimondta a teljes egyenjogúságukat. Az 1848-as szabadságharcot vérbefojtották
mielőtt Kossuthék gyakorlatba vihették át a zsidók emancipációját.
A magyar népre újra ránehezedik a Habsburgok diktatúrája, hogy bosszút álljon a lázadókon. Ellenben azoknak a sorsa tovább javul, akik faltörő kosnak használták fel az elnyomás alól felszabadulni vágyó magyarságot:
1849. december 30-án kihirdetik
az Olmützi Alkotmányt, amely kimondja, hogy a polgári és politikai jogok
élvezete független a hitfelekezettől.
1859. november 22-én újabb
rendelet megengedi, hogy a zsidók is tarthassanak keresztény inasokat és
cselédeket.
1859. december 20-i rendeletük
engedélyezi a zsidóknak bárminő ipar gyakorlását.
A teljes emancipációt 1862-ben
érik el, amit 1896-ban követ az utolsó lépés, amikor a zsidó vallást
„bevett”-nek minősítik.
Ezzel megteremtették hazánk újabb leigázására – most már belülről – az előfeltételeket. Ezen intézkedések hatására, menekülve a környező országok zsidóüldözése elől, tömegesen özönlenek hozzánk a batyus, Talmud-cipelő, egyetlen magyar szót nem-beszélő új országhódítók, hogy hatalmukba kerítsék a magyar ipari, kereskedelmi és gazdasági élet túlnyomó részét!
1850-ben 366 ezer, 1869-ben 542 ezer, 1910-ben pedig már 932, 416-ra rúg a számuk. 1910-re Budapestnek 203, 681 zsidó lakosa van.
„A magyar bankok és a sajtó nagy része zsidó kézen voltak
(…) 1890 és 1900 között a magyar ügyvédek száma 7.2%-os gyarapodást mutat.
Ugyanakkor a zsidó ügyvédek arányszáma 68. 8%. 1900-ban 4, 807 orvos közül 2,
821 (48%) volt zsidó származású. 1884-ben 1, 898 zsidó család 1, 750, 000
hold területet tartott kézben. Tíz évvel később 1894-ben már 2, 788
zsidó földbirtokos volt 2, 620, 000 hold föld tulajdonosa.” [Jászi Oszkár:
Dissolution of the Habsburg Monarchy, USA 1929]
A második világháború előtt az úgynevezett zsidótörvények megpróbálták visszaszorítani a hódító folyamatot, de kevés sikerrel. Ezt a nemzetidegen kisebbséget a szovjet „felszabadítás” és több évtizedes kommunista rémuralom, politikailag és gazdaságilag ismét megerősítette olyannyira, hogy hatalmuk mind a mai napig tart. Erről meggyőződhet bárki, csak körül kell nézni: kik irányítják hazánkban a magyar ipart, kereskedelmet, pénzügyet, a politikai, vallási, közoktatási és tudományos életet.
|
|
|
Gróf Széchenyi István |
A filoszemita Habsburgok elnyomása ellen vívott évszázados küzdelmünk nagy esemény volt a magyar történelemben, csak kár, hogy nekünk semmi hasznunk nem volt belőle! Mérhetetlen szenvedések után a magyarság nyakára ‘új uralkodó’ került, mert hála a magyar nemesség csökönyös ragaszkodásának az „ősi jogaihoz”, amely arra késztette, hogy inkább a betóduló idegen karjaiba vesse magát, mintsem jobbágyainak helyzetén javítson. Hála a magyarság jóhiszemű humanizmusának, hála a Habsburgok magyarellenes politikájának, amely mindent és mindenkit felhasznált függetlenségi törekvéseink meghiúsítására. És idézve a jelenlegi, senki által nem választott budapesti miniszterelnök Gyurcsány Ferenc szavait:
„nem lehet kisstílű viták tárgya az, hogy Magyarország hálával tartozik, amiért a Szovjetunió felszabadította a fasizmus alól 60 évvel ezelőtt.”
Korábbi évszázadokban őseink szabadságvágya mindig csodálatosan kitermelte a szükséges erőt az életben maradásra, még ha száz ellenséggel kellett is megbirkózni a hazában. Ha számban meg is fogyatkoztunk a szüntelen harcban, de mégis élünk és itt vagyunk! 1848-ban Petőfivel az élen, költőink és íróink tartották a lámpást és a magyarság mindennapi életének hajtóerejévé váltak.
Talán még most sem késő, hogy újra felvegyük a harcot! De hol
vannak a Petőfik, a Széchenyik és a Kossuthok, hogy az új harcra
vezéreljenek?
Harcra? Milyen harcra? Nekünk csak a tüntető gazdákat harckocsikkal fenyegető Gyurcsányunk, menekültekre lövöldöző pufajkás kommunista-vakoló Hornunk, Oxfordban Soros-pénzen képzett Orbán Viktorunk, … és persze nagy önjelölt „nemzet-nevelőnk”, a mi Kállai Eszterünk stb. – a „jó-akaratú” nemzetidegen kisebbségeinkről nem is beszélve! -- olyan elit-értelmiségeink vannak, akik „Szépen, Emberül” próbálják megnevelni a vakolók Újvilágrendjétől egyre jobban vonakodó, illetve ébredező magyarságot!
Az ellenséget, amely mindeddig álarcot viselt, már felismertük. A nép, amely azért nem ismeri a történelmét, mert félrevezették, arra ítéltetett, hogy megismételje azt. Tehát olvassunk, kutassunk, egyeztessünk, és főleg ne higgyünk a báránybőrbe bújt képmutatóknak. Elég volt már a hazugságokból meg a maszlagokból! Torkig vagyunk az etetéssel!
Dicsőséges nemzeti ünnepünkön olvassuk
el újra nagy költőink verseit és gondolkozzunk! 
