|
|
||||
|
Hazánkért
Online, 2005. október |
||||
|
Náci-vadászok,
és kétmércés törvények Közvetlen a második világháború után az amerikai katonai hatóságok kivétel és válogatás nélkül kiszolgáltatták a kommunista államoknak az amerikai zónába menekült katonai és polgári személyeket. Erről a szégyenteljes és minden demokratikus elvet megcsúfoló cselekedetről nem igen írt a világsajtó, mert mint később kiderült, a kiszolgáltatottak nagy része kommunista kivégző osztagok előtt fejezte be az életét. Annakidején így szolgáltatták ki a vörösöknek az amerikai zónába menekült antibolsevista magyar menekülteket is, akiket később a CIC összefogdosott és külön repülőgépen hazaszállított Péter (Auspitz Benő) Gábor karmaiba, amint azt Fiala-Marschalkó a „Vádló Bitófák” című könyvben megírta.
Hasonló sors érte a németek oldalán harcoló több tízezer főnyi orosz felszabadító hadsereg tagjait is sőt, a nyugati szövetségesek oldalán harcoló lengyel tiszteket és katonákat is. Az amerikai demokrácia sajtója mind a mai napig nem foglalkozott ezzel a háborús bűnnek is beillő cselekedettel. Robert Welch amerikai közíró „The Politician” címmel könyvet írt 1963-ban, amely azóta legalább tucatnyi kiadásban, negyedmillió példányban megjelent. A mű érthetően megdöbbenést keltett az amerikai közéletben, miután az összes példány eltűnt a könyvesboltokból! Az író dokumentumok alapján bátran megírta az igazságot és megállapította, hogy az antibolsevista politikusok és katonák kiszolgáltatása egyenesen Eisenhower, a későbbi kétszer megválasztott USA-elnök parancsára történt. Robert Welch könyvéből az alábbi részleteket közöljük magyar fordításban: „A
háború vége felé az orosz hadsereg bevonult Magyarországra. Fosztogattak,
gyilkoltak és asszonyokat, leánygyermekeket becstelenítettek meg, amerre csak
jártak. Sokezer magyar szállt szembe velük, de amikor már nem tudtak tovább
kitartani, visszavonultak, hogy megadják magukat az amerikai csapatoknak. Az
oroszok felállítottak a megszállt országokban „ideiglenes” kormányokat,
amelyek az amerikaiaktól kikérték a hozzájuk menekült foglyokat.
A
magyar foglyok egyikének felesége Endre Lászlóné volt, akinek
kellemetlen előérzete támadt. 1945. augusztus 15-én felkereste
Rohrbacher salzburgi püspököt s arra kérte, hogy lépjen közbe és akadályozza
meg a foglyok kiadatását a budapesti kormánynak. A
püspök azt felelte, hogy ő már tárgyalt ez ügyben Marc Clark
tábornokkal, aki egészen biztos abban, hogy a foglyokat nem fogják átadni a
vörösöknek. Endréné
rossz előérzete nem lankadt; nem elégedett meg a püspök optimizmusával,
és felkereste egykori diáktársát Alberti Lili grófnőt, aki akkor
éppen a szövetséges hatalmaknál dolgozott. Endréné elmondta neki, hogy férje
és társai jövőbeli biztonsága tárgyában érdeklődik. Meg is kapta az
igazi tájékoztatást, amiről nyilvánvalóan sem a püspök, de még Clark
tábornok sem tudott. A
grófnő elmondta, hogy nincs remény, mert minden kommunistaellenes
kormány tagját származási helyére visszatoloncolják, ami a magyarokra nézve
azt jelentette, hogy a budapesti vörös kormánynak adják ki őket. Amikor
Endréné tiltakozott ez ellen, mondván, hogy Clark tábornok nyilatkozata
szerint ez nem történhet meg, a grófnő egyszerűen így válaszolt: -„Magam láttam a parancsot, amit Eisenhower írt alá.” A
grófnő jól értesült! Hosszú időn keresztül így zajlott a tömegek
kiszolgáltatása, akikre börtön, kényszermunkatábor és biztos halál várt.
Sztálin tudatosan felhasználta a háború végén uralkodó zűrzavart és
Eisenhower segítségét, hogy mindenkit, aki 1939 óta elmenekült,
erőszakkal visszaszállítson a származási helyére. A
szerződés nemcsak férfiakra, de nőkre és gyermekekre is
vonatkozott, mintegy figyelmeztetésül azok számára, akik a bolsevizmus
elől menekültek. Alkalmazták katonákra és civilekre, alkalmazták azokra,
akik német egyenruhában harcoltak a szövetségesek ellen, de még azokra is,
akik sok más fronton az amerikaiakkal és más szövetségesekkel együtt
küzdöttek a németek ellen. Kettő és ötmillió között van a kérdéses
áldozatok száma. Eisenhower gondoskodott arról, hogy minden személyt, akit
meg lehetett találni, visszaadjanak. Eisenhower hírhedt rendelete nemcsak a
nemzetközi törvényeket és az emberiesség törvényeit taposta sárba, hanem
saját országának a törvényeit is. Welch
beszámolójában hosszasan tárgyalja a fehéroroszok szörnyű sorsát, akik a
háború végén német egyenruhában Orosz Felszabadító Hadsereg (ROA) név alatt a
kommunisták ellen harcoltak. Ezen alakulatok egyike volt Bunichenko tábornok
első divíziója is. 1945. május 10-én a vörös seregek nyomása
következtében Nyugat felé hátrált és Bunichenko megadta magát, 25 ezer főnyi
seregét az USA harmadik hadseregének. Ekkor az alakulatot erőszakkal
lefegyverezték s az amerikaiak tankok árnyékában a katonákat arra
kényszerítették, hogy a rájuk váró vörös hadsereg markába meneteljenek
vissza. Ugyanekkor
Vlassov tábornokot, mint az USA „3rd Army” főhadiszállásának vendégét
fogadták. Nem lévén tökéletesen tisztában azzal, mi történik az ő
katonáival, aggodalommal telítve levelet írt Eisenhowernek, mint
legfelsőbb parancsnoknak és különböző nyugati kormányokhoz, kérve,
hogy csapatait ne adják ki a szovjetnek, s hogy engedjék meg neki s
vezető tisztjeinek, hogy nemzetközi bíróság elé kerülhessenek.
Ebből azonban nem lett semmi. Május
12-én Vlassovnak és vezérkarának azt mondták, hogy át kell menniük az USA
„4th Army” főhadiszállására egy tanácskozásra. A járműcsoport négy
tank védelme alatt elindult a tanácskozás színhelye felé. Néhány mérföld után
orosz katonák állították meg a menetet, Vlassovot és vezérkarát
letartóztatták és elvitték, miközben a „védő” kíséret nyugodtan bámészkodott.
Vlassovot azután tiszttársaival együtt felakasztották, legénységét pedig
Szibériába hurcolták. E
néptömegek – írja Welch – (katonák, civilek, asszonyok, gyermekek)
összeterelése, bajonettekkel marhavagonokba kényszerítése, hogy Oroszországba
szállítsák őket – s mindez Eisenhower legfelsőbb parancsnoksága
alatt saját katonáink által végrehajtva – oly brutális és szívfacsaró volt,
hogy még a Pentagon is „Operation Keelhaul”-nak nevezte a programot.
(„Keelhaul” a Webster szótár szerint, valakinek a legkegyetlenebb megkínzása.
– szerk.) 1945.
november 19-én Dwight Eisenhowert visszavitték Washingtonba, mint az US-Army
vezérkari főnökét és így hivatalból a „Joint Chief of Staff” tagja lett.
Harminc nap múlva, 1945. december 20-án a Joint Chief of Staff hivatalosan bejelentette
a döntését: ‘azok a szovjet állampolgárok, akik 1939. szeptember
1-én a Szovjetunió lakosai voltak, tekintet nélkül saját kívánságukra haza
telepítendők.’ A történelemben kevés olyan bűncselekmény volt, — szögezi le könyvében R. Welch – mint Eisenhower rendelete, amellyel a kommunista-ellenes hazafiakat kiadta Sztálin hóhérainak. Welch leszögezi, hogy „az amerikai kormány 1933-ban megmentette a szovjet-rendszert a pénzügyi összeomlástól és az elismeréssel tekintélyt, hitelt biztosított számára. Az amerikai kormány 1942-43-ban megmentette a szovjetrendszert Hitler hadseregétől.” [1] George C. Marshall (1880-1959) – Nobel-díjas, a második világháborúban amerikai tábornok, később Eisenhower alatt honvédelmi miniszter, a háború után a Marshall Terv megtervezője – célja nem az volt, hogy megmentse Amerikát, hanem az, hogy elősegítse a kommunista terveket, ami azután leszállítja Amerikát a kommunizmus számára. Közvetlen célja volt, hogy Amerikát belevigye a háborúba s ílymódon megkönnyítse Sztálin helyzetét, aki erős nyomás alatt állt a német seregek részéről. Ebben az időben a szabadkőműves Roosevelt már teljesen kommunista befolyás alá került. Lachlin Currie, Harry Dexter White, Alger Hiss és hasonlók egyre nagyobb számban nyüzsögtek a Fehér Ház körül. Roosevelt egyáltalán nem restellte kimondani, hogy személyes barátai között is vannak kommunisták. Elnöki haragjával illetett bárkit, aki nem szerette őket legalább annyira, mint ő. A háború alatt Marshall megfékezte az amerikai csapatokat Prága és Berlin felé, csak azért, hogy időt adjon az oroszoknak a fővárosok elfoglalására. Az amerikai csapatok megállítására szóló parancsokat Eisenhower kihangsúlyozta és Churchill élénk tiltakozása ellenére sajátmaga táviratozta meg Sztálinnak az „Önöké az elsőbbség” engedélyt. Mialatt Eisenhower csapatait Berlin külvárosában várakoztatta, a Vörös Hadsereg katonái – ahogy azt a hordának korábban Ilya Ehrenburg a körlevelében megírta — a legborzasztóbb orgiát vitték végbe. Eisenhower közreműködött a nürnbergi törvénykezésben is: segített meggyőzni az európaiakat arról, hogy milyen borzalmas sors vár azokra a tábornokokra és államférfiakra, akik szembeszálltak az oroszokkal. Az 1989-es hatalomátmentés után az egykori ÁVH-sokat nem állítottak bíróság elé, a magyar nép ellen elkövetett bűnökért egyet sem ítéltek el. Még a kommunista rabszolgatábor védelmét biztosító szervezetet vezető Péter Gábort sem vonták felelősségre, aki mocskos élete végéig élvezte a zsíros nyugdíjat. Az egykori ÁVH egyáltalán nem szűnt meg, csak köpönyeget változtatott, a rendszert hűségesen szolgáló pribékeket elhelyezték az állami vállalatok között lehetőleg olyan állásokba, ahol nem végeztek termelőmunkát, hanem személyzeti, munkaügyi, szociálpolitikai, igazgatási osztályokra vagy csak egyszerűen folytatták jól betanult spicli szakmájukat. Ők lettek az adott vállalat belső megfigyelői, ők küldték a hangulatjelentéseket, és a dolgozókról a különböző megfigyeléseket a hivatalos helyekre. Míg a STASI (kelet-német titkosrendőrség) aktáit nyilvánosságra hozták, sőt úgy tettek a lengyelek, szlovákok, horvátok is, Magyarországon hivatalosan nyilván tartottak 120 ezer aktát, azaz százhúszezer besúgót, amelyből megsemmisítettek 110 ezret. A megmaradt tízezer aktát hozták nyilvánosságra olyan egyénekről, akiket már ismertek, meghaltak vagy jelentéktelen szerepük volt. Marad tehát minden a régiben. Igaza lenne Wiesenmayer-nak, aki a Hitlernek azt írta a nemzetről: “Aki nemzetben
gondolkodni nem tud, a saját sorsát sem képes irányítani.” ------------ 1. Forrás: Hídfő Könyvtár, 1970. május, London
|
