Miért nevezik a „honfoglalást” hazatérésnek?

A honfoglalás fogalmának tarthatatlansága

Kárpátia Magazin 46. szám – 2005. június

“karpatia.freedom.hu”

Samu Pál Attila

Éles ellentét áll fenn az idegenekre rátelepedő, fegyveres honfoglalást hirdető finnugor elmélet és az ugyanezen eseményt a megszállt hazába való visszatérésként elbeszélő krónikáink között. A honfoglalás kifejezést az elbuktatott ’48-as szabadságharc után az Akadémián is pozíciót szerzett magyarellenes érdekszövetség találta ki és terjesztette el, egészen addig a magyarság a honfoglalás fogalmát sem ismerte. [Grandpierre K. Endre: Anonymus titkai nyomában. 1998. 46-52. o.] Kimondatlan céljuk annak a tudást és tapasztalatot felhalmozó ősi múltnak az eltörlése, amely mindenkor a nemzet függetlenségéért és felemelkedéséért folytatott küzdelmet szolgálta.

A honfoglalás hamis jelentése – hogy magyarok először Árpáddal kerültek a Kárpát-medencébe – elvágja annak a lehetőségét, hogy a magyarságnak bármilyen kapcsolata lehessen a Kárpát-medence azt megelőző történelmével és műveltségeivel.

A finnugor származáselmélet másik csúsztatása, hogy a magyarok alacsony műveltségű, írástudatlan népként északról kerültek a Kárpát-medencébe, és ebből kiindulva csak a távoli, északi kultúrákkal rokonítható vonásokat ismeri el sajátosan magyarnak. A honfoglalás és a finnugor származáselmélet is azon a tényen áll vagy bukik, hogy éltek-e Árpád hadait megelőzően is magyarok a Kárpát-medencében. A székelyek, jászok ittlétét krónikák tanúsítják, de a honfoglalás fogalmának erőltetése és a krónikák hiteltelenítése őket is megfosztja saját őstörténetüktől.

A magyarságnak az Árpád-bejövetel előtti Kárpát-medencei jelenlétét az írástörténet önmagában is elegendően bizonyítja. [Varga Csaba: JEL JEL JEL. 2001.] Az íráskutatás módszerei annyira letisztultak, hogy már nem valószínű feltevéseket, hanem felismert törvényszerűségeken alapuló állításokat fogalmaz meg, amiket a történelemírás nem hagyhat figyelmen kívül. A kutatás már nem önálló jelek hasonlóságát, hanem teljes jelkészletek azonosságát és hozzájuk tartozó írásmódok egyezését vizsgálja.

Az ősi magyar írásbeliség létét krónikáink tanúságtétele mellett legékesebben a fennmaradt betűsorok bizonyítják. Telegdi János 1598-ban „A hunok régi nyelvének elemei” címen ismerteti a betűinkhez tartozó írásmódot is. [Sebestyén Gyula: Rovás és rovásírás. 1909. 202-235. o.] Tanulmányában ősi örökségként mutatja be a nyelvünkre épülő írásmód szabályait, egynek véve a szkíták, hunok, magyarok által beszélt nyelvet. Ezt az íráskutatás teljes mértékben alátámasztja. Mindhárom nép nyelvéhez azonos jelkészletet használtak, és mindegyik írásmódja alkalmazta a jelek alakjából adódó helymegtakarító betűösszevonást is. A magyar szövegekben nem minden esetben írták ki a szóban szereplő összes hangot, amit a magyar nyelvben meglévő magánhangzó illeszkedés törvénye tett lehetővé, és ez a nyelvhez nagyon szorosan kötődő írásmód szintén megtalálható a másik két nép írásemlékeiben.

Az írástörténet igazolja egy írni tudó, magyarul beszélő, de koronként eltérő neveken szereplő nép több ezer éves kárpát-medencei megtelepedését, száműzve ezzel a honfoglalás hamis fogalmát. Ezt kiegészíti a magyar betűk és az írásmód azonossága az egyiptomi démotikus írással, ami arra utal, hogy a Kárpát-medencébe visszatérő magyaroknak az északi műveltségekkel szemben déli magaskultúrákkal volt szorosabb a kapcsolata.

A honfoglalás szót értik újabban az Árpád-bejövetel előtti legelső beköltözésre is, de ha így van, és beköltöztek, akkor a magyarságnak ez csak a második otthona lehet, és valahol máshol van a hazája.

Régen, a magyarság a honfoglalás fogalma nélkül is át tudta örökíteni igaz történelmét nemzedékről nemzedékre, és hazáját egyben a szülőföldjének is nevezte. Ezért, a magáról vallott tudása csak akkor lehet igaz, ha a magyar nemzet a Kárpát-medencében alakult ki. A magyar nép ősisége, régi időkbe nyúló emlékezete egyértelművé teszi, hogy a magyar nemzet az emberiség első korszakában, az Aranykorban született, és a magyar aranykori hagyományok bizonyítottan a Kárpát-medencéhez kötődnek. [Grandpierre K. Endre: Mióta él nemzet e hazán? 1996.]

Fontos feltárni, hogyan szorulhatott háttérbe a tudományos igazság, és hogyan kerülhetett fölénybe a honfoglalást feltaláló finnugor elmélet a hiteles krónikáinkkal szemben. Ezt a tudomány-történetnek kell kiderítenie, és ehhez elegendő Trefort Ágoston miniszter 1877-es, a finnugor elméletet kizárólagossá tévő rendeletét vizsgálnia. [Varga Csaba: Idő és ABC. 2003. 196. o.]

A rendelet léte is bizonyíték az elmélet megalapozatlansága mellett, hiszen új tudományos eredményeket a régieknél nagyobb valóságtartalmuk, és nem hatalmi beavatkozás alapján szokás elfogadtatni. A finnugor elmélet nem volt megfelelően bizonyított, emiatt szűk körben hatott, így nemzetellenes célját sem tudta kifejteni, ezért kellett hatalmi nyomással, az érvényesüléssel való zsarolással a tudósokat mellé állítani.

A magyarellenes hatalom a megszerzett politikai súlyával a tudományos életben is vezető pozícióba segítette a nemzetellenes törekvéseket. Annak is maradt fenn írásos bizonyítéka, amikor visszaadva a kölcsönt, ez a történelemtudomány segítette nemzetellenes politikai célok megvalósulását. Eléggé ismert, hogy Trianonban, az országrészek elcsatolásához szükséges hamis jogalapok megteremtésekor a honfoglalással is érveltek. [Grandpierre K. Endre: Miért söpri el a történelem a trianonokat? 1996/77. o.]

A valótlan állítást, miszerint a magyarok fegyveres hódítással vették birtokba a már mások által lakott Kárpát-medencét, mindenki elfogadta, hiszen még a magyarságnak a történelemmel hivatalosan foglalkozó testülete, a Magyar Tudományos Akadémia is már évtizedek óta ezt hirdette. A honfoglalás fogalmára építették a másik hamis állítást, amely szerint a Trianon idején a Kárpát-medencében élő kisebbségek a magyarok előtt már itt élt népek maradékai, amelyek ellen tudtak állni az erőszakos beolvasztásnak, és nem a magyarok mellé költöző, mellettük gyarapodni tudó fiatalabb közösségek utódai. Trianonban a határmódosításokkal kitalált ezeréves sérelmeket orvosoltak, ezért életbevágó az Akadémia részéről az igaz történelmi tudat mielőbbi helyreállítása és külhoni elismertetése, hiszen csak 85 év telt el a trianoni döntés okozta valós sérelmek óta.

Az Akadémia múltja nem mentes a hatalmi érdekeket szolgáló történelemhamisításoktól, elég csak ’56 „ellenforradalomnak” bélyegzésére emlékeztetni. Az Akadémia mindenkori elnökének a felelőssége, hogy egy már független országban, az általa vezetett intézmény meddig viselkedik kollaboránsként, és tart ki politikai célokért megalkotott, bizonyítottan tudománytalan elképzelések mellett. A történelemhamisítások jelentősége, a jelenig húzódó nemzetromboló hatása megköveteli az Akadémia elnökétől, hogy sürgősen fellépjen a honfoglalás fogalma és a finnugor származáselmélet ellen. +++

Ellenforradalom vagy forradalom?

Tóth Judit (Kanada)

Ha már a fogalmak tisztázásánál tartunk, nézzük meg közelebbről az 1989 óta külföldön és Magyarországon gátlástalanul használt, a meglehetősen félrevezető „az ’56-os forradalom és szabadságharc” összetett kifejezést, aminek a hátterében aljas politikai szándékok húzódnak meg. Nem lehet <forradalomnak> nevezni a világhatalomra törő bolsevista erő kierőszakolt akcióját!

Sztálin halála után, a Moszkva utasítására megkezdett tisztulási folyamat célja az volt, hogy a megszállt rabországokban levezesse a felgyülemlett elkeseredést. Világhódítási törekvések érdeke követelte ezt, hogy elkendőzzék a hadi támaszpontok, rakéta kilövőhelyek felépítését és a hadosztályok felvonulását.

A Kreml célja az volt, hogy rab-Magyarországon kirobbantják a „forradalmat” és azután félórás, legfeljebb félnapos könnyű rendőri akcióval örökre felszámolják a felszínre csalogatott kommunista-ellenes erőket, az elégedetlenkedőket, a leigázott társadalom maradék vagy az idők folyamán felcseperedett nemzeti vezető rétegét, hogy megakadályozzák a hátországban esetleg kibontakozó honvédelem létrejöttét.

Ezzel a „forradalommal” a világ figyelme Budapestre terelődött, miközben a Nyugat elleni felvonulás már napok óta biztosan haladt a kijelölt úton. Moszkva bölcsei helyesen választották meg az időpontot 1956. októberében, amikor az Egyesült Államokat az elnökválasztás kötötte le és a hiányosan felfegyverzett Nyugat-Európa képtelen lett volna (de nem is akarta! -TJ) megakadályozni a vörös horda támadását.

A szuezi akcióhoz lerohanó angol és francia hadseregek által üresen hagyott európai kontinens meghódítását a magyar nemzet hősi kiállása és a világtörténelmet legerősebben formáló erő, a nemzeti összefogás megmentette. Ezeket az eseményeket, valamint az ehhez szorosan kapcsolódó, az új „szakasztól” /1953/ megindult enyhülési hullámot nem lehet forradalomnak nevezni!

A forradalom szó meghatározása a politikai felfogástól függ, a tudatos fogalomhamisítástól, tudatlan fogalomzavartól és nem utolsó sorban a nyelvi kifejező-képtelenségtől. Az Akadémia Könyvkiadó által 1968-ban kiadott Kislexikon szerint forradalom:

„Társadalmi forradalom, az osztályharc legmagasabb formája, amelynek során a fejlettebb társadalmi gazdasági alakulat felváltja a fejletlenebbet az utóbbi, uralkodó osztályának ellenállása közepette. A forradalom szükségszerűségét a termelőerők fejlődése következtében a termelési viszonyok megfelelő átalakulásának követelménye szabja meg. Jellegét az a társadalmi rend adja meg, amelynek létrejöttére vezet.”

“Mi a forradalom?” – kérdezi Király Béla, a magát ‘szabadságharcosnak’ nevező moszkvai társutas, akinek legfelsőbb célja 1956-ban az volt, hogy Magyarországon nehogy megdöntsék a kommunista rendszert:

„A forradalom erőszakot alkalmaz arra, hogy az uralkodó társadalmi, gazdasági, politikai rendszert megdöntse, és helyére újat állítson.

A folyamatnak mindhárom eleme nélkülözhetetlen: erőszak, az uralkodó rendszer megdöntése, egy új rendszer maradandó hatalomrajutása. Ha bármelyik összetevő hiányzik, nincs forradalom. Ha a gazdasági, társadalmi vagy politikai rendszert békés úton cseréli fel újjal, még akkor is, ha az új radikálisan különbözik a régitől, reformról és nem pedig forradalomról van szó. ’Békés forradalom’ önmagának ellentmondó fogalom. A forradalom előfeltétele az erőszak.

Ha a változásra törekvő erők erőszakot alkalmaznak, de a régi rendszert nem tudják véglegesen leverni, akkor csak felkelésről, forrongásról, lázadásról, rendzavarásról lehet beszélni. Ha új gazdasági, társadalmi vagy politikai rendszer lép életbe és életben is marad: ez forradalom.” [Király Béla: Az első háború szocialista országok között]

A Király által meghatározott feltételekből kettő hiányzott. Noha volt erőszak, de (1) az uralkodó rendszer nem semmisült meg, és (2) helyette nem létesült új, maradandó rendszer.

Tehát 1956-ban nem lehetett és nem volt forradalom! Király szerint is „csak felkelésről, forrongásról, lázadásról, rendszerzavarásról lehet beszélni.”

A kommunista lexikoni meghatározás szerint sem lehet forradalomról beszélni, mert nem egyik társadalmi osztály harcolt a másik ellen, hanem a munkások, parasztok és az értelmiség közösen a szovjet megszállók és az elnyomást gyakorló „magyar” csatlósaik, társutasaik ellen. Ez a harc elveszett, nem vezetett új társadalmi rend létrejöttére, tehát nem lehetett forradalom.

Nyugati meghatározás szerint a forradalom: „a meglevő politikai hatalom teljes felbomlasztása és újformájú kormány alakítása, a létező politikai viszonyok megdöntése. Teljes felfordulás, a gondolkodás, felfogások és a szokások megváltoztatása.” [Oxford Nagyszótár]

A Nagy Imre-kormány nem volt újfajta kormány, hiszen tele volt kommunistákkal és nem tartalmazott valódi szabadságharcosokat, valamint a kormány tagjainak eszük ágában sem volt a rendszer megdöntése!

Király saját magának ellentmondva mégis azt állítja később, hogy “a forradalom valóban győzött, de azt a szovjet fegyveres erő győzte le”. Szerinte “a forradalmat megnyertük, de a két szocialista ország közötti háborút elvesztettük”. ~ Ez megint téves meghatározás. A Szovjetunió soha nem volt szocialista ország, hanem rabtartó erőszakuralom, Magyarország pedig rabszolgasorsba juttatott magyarok aknamezőkkel körülkerített haláltábora! [forrás: Csiszár László: A Sátán Komisszárjai]

***

1956-ra tehát éppolyan helytelen kifejezés a “forradalom”, mint a “fegyveres honfoglalást hirdető finnugor elmélet“. 1956-ban a megkínzott magyarság nemzetközi politikai érdekekből kiprovokált népfelkelése történt, amit végül hősies szabadságharc koronázott.

Azok, akik ragaszkodnak a “forradalom” szó ismételgetéséhez, egyértelműen elfogadják az ‘56 utáni gulyáskommunizmust és az 1989 utáni hatalomátmentést, amihez a kommunisták politikai érdekből egyszerűen ellopták ’56 dicsőségét! +++