Hazánkért Online, 2006. július

Róma tornyai alatt

/kivonatosan a szerző könyvéből/

Lendvai (Lehner) István, (1934)

Claudius Rutilius (Szent Krizosztomusz egyházatya kortársa) a római költő és hivatalnok elkeseredve írta Róma zsidóiról:

„Bár sohase hódította volna meg őket sem Pompejus, sem Titus, mert így a rákfene csak elterjedt és most a legyőzött nemzet sanyargatja legyőzőit.”

Nem Vespasiánus és nem utóda, Titus hozta Rómába a zsidóságot, nem ez a diadalmi jelenet az ő

Gnaeus

Pompejus Magnus

első bevándorlásuk ide. Már Gnajus Pompejus, tehát Julius Caesar és Crassus triumvirtársa hozott ide rabszíjon nagyobb zsidórajt. Egy-két évtizeddel e raj felszabadulása után a zsidóság már „számottevő tényező” volt Rómában. A magyar Mommsen tanúsága szerint Róma helytartóinak már akkor meg kellett tanulniuk, amit mai politikusok, írók és művészek előbb-utóbb mind megtanulta azt, hogy a népszerűség és az érvényesülés nagymértékben függ egy bizonyos faj barátságától vagy ellenkezésétől.

Már a Július Caesar előtti időkben megjegyzi egy római író, hogy a prokonzul nemigen kezdhet ki tartományában a zsidósággal, akármit műveljen is az, mert bizonyosra veheti, hogy hazatérte után a felbujtott, megpénzelt csőcselék – tehát a mai „öntudatos proletárság” elődje – kifütyüli. De nem csak a csőcseléktől kellett tartania annak, aki nem volt a zsidókkal barátságban. Minden Mommsennnél erősebb tanunk rá az Evangélium. Nem ok nélkül fenyegették Ponthius Pilátust a zsidó papi fejedelmek és írástudók azzal, hogy „elveszti a császár barátságát”, ha nem adja kezükre az igaznak találta Názáretit. Pilátusnak már előbb is éppen elég baja volt Rómában a turbulens zsidóság iránt tanúsított szigora miatt ahhoz, hogy ne merje vállalni egy újabb „ad audendum verbum” veszedelmét és mosta kezeit az Igaznak vérétől.

Július Caesar

Hogy mik voltak a zsidóság eszközei Rómában? Amik valamikor Egyiptomban, ahol a rabszolgákkal és a keleti nőkkel való kereskedés főemberei voltak, és ahol hamar megszereztek maguknak papi és világi kereskedési méltóságokat, egyaránt. Hamar „megtalálták számításaikat” Rómában is, amely Karthágó bukásával urává lett a Földközi-tenger kereskedelmi életének. A hatalommal tartottak, mint mindig és mindenütt, amikor és ahol úgy kívánják. Rómában pedig akkor úgy kívánták. Rómában a nép akkor éppúgy ellenszenvvel volt irántuk, mint később a középkor századai során. De az ókori Róma hatalmasainak éppúgy szükségük volt mindarra, amivel ez a fürge, élelmes, csontvelejéig kalmárszellemű, külön törzsi erkölcsű és az arany, és az érzéki gyönyörűségek végzetes erejét ismerő nép szolgálhatott: pénzre, besúgásra, hírterjesztésre, népbolondításra, kémszolgálatokra, erős rabszolgákra, szép és tüzes rabszolganőkre, izgató szórakozásokra, vajákos mesterkedésekre.

Amerre a római sasok vonultak a légiókkal, arra vonultak Európában a zsidó kalmárok is. A római gyarmatokon, a Rajna mentén és Britanniában éppúgy tevékenykedtek, mint a Duna és Tisza mentén és ilyen értelemben nyugodtan elhihetjük, hogy Árpád hadait valóban megelőzték a későbbi magyar földön, csak nem nyilakkal, lóháton.

Hogyne halmozódott volna összes annyi anyagi és lélektani erejük, hogy befolyásuk legyen a világ fővárosában? Már Július Caesart csinos összegekkel pénzelték és kamatokat bizonyára nemcsak pénzben kívántak és kaptak ezért. Siratták is Július Caesart a meggyilkolása után a római zsidók: hét nap és hét éjszaka siratták, éppen itt a Fórumon. Maga a „diadalmas” Titus is behódolt nekik. Agrippa zsidó fejedelem leányába vagy unokahúgába, Berenicébe úgy belebolondult, hogy — Suetonius tanúsítja – szívesen maga mellé emelte volna császári hitvesül, ha nem félt volna a nagy botránytól.

Viszont Néró császár hírhedt második feleségének, a férfifaló Sabina Poppeának, egy zsidó színész – római nevén Aliturius – volt a rajongott barátja, aki egyben kegyence lehetett a felszarvazott császárnak is. Több történetíró úgy tudja, hogy Néró éppen azért adta végül halálra Szent Pált, mert a népek apostola nem szűnt meg ostorozni a háromférjű Poppea bűneit, aki viszont a zsidó színész miatt a zsidó hitre tért át. Mikor császári férje megölette, utolsó haldokló perceiben azt kívánta, hogy zsidó szertartások szerint temessék el, ami meg is történt. Poppea és Aliturius viszonyának napjaiban erősödött meg Rómában a zsidók hatalma annyira, hogy Claudius Rutilius az imént idézett kijelentésre fakadt.

Egyébként Augustus császár, aki alatt az Idők Teljessége elkövetkezett, már zsidónegyedet jelölt ki a Tiberis folyó jobbpartján és abban az időben a zsidóknak már zsinagógáik voltak Rómában, Nápolyban, Genovában. Mindig a tenger vagy valamelyik folyó partján, minthogy most is ott áll a Tiberis balpartján, a Garibaldi és az V. Sixtus hídja között az ő büszkén emlegetett új zsinagógájuk, amely ízléstelen alumínium kupolájával méltán bosszantja Róma kényes rajongóinak műízlését. De egyelőre látni kénytelenek Rómának csaknem valamennyi jelentősebb helyéről ezt a szürke monstrumot, amely így diadalmaskodik a Fórum mélyén eldugott Arcad i Tito fölött. Legfeljebb az lehet vigasztalásunk, hogy a szürkekupolás épületre rákiáltanak a régi-régi katolikus templom homlokáról a megrázó ótestamentumi mondatok héber és latin betűi:

„Expandi manus meas tota die ad populum incredulum. Qui graditur in via non bona post cogitationes suas. Populus qui ad iracundiam, provocat me ante faciem meam semper.” (Isaiae, LXV. i.e. 65) - „Mindennap kiterjesztettem kezemet a lázongó nép felé, amely rossz úton jár, a saját gondolatainak útján. A nép felé, amely a szemem láttára folyton haragra ingerel…”

Vajon nem diadalmaskodó feleletül épült e modern zsinagóga éppen szemben ezzel az évszázados figyelmeztetéssel?

Ha végigforgatod magad előtt a római zsidóság történetét éppúgy, mint a múlt századbelit, meg kell állapítanod, hogy a zsidóság a római uralom bukásáig éppúgy gyűlölködött az őskereszténységgel szemben, minthogy soha nem hálálta meg a középkor folyamán az egyháznak azt, hogy egész Európában itt volt aránylag a legjobb dolga, hogy az Egyház jóval szelídebben bánt vele, mint a világi hatalom vagy a nép és mint ahogy a XIX. Században is a legrútabb hálátlansággal fizetett azért, hogy IX. Pius pápa megengedte a zsidók szabad letelepedését. A XII. Században már a vérükből való vér, a színleg kikeresztelkedett hírhedt Pierlone lesz ellenpápája a bujdosó II. Incének, ő lesz az úr az Angyalvárban és a „második keresztes hadjárat napjaiban Krisztus helytartója száműzött volt azok jóvoltából, akik Krisztust megfeszítették.

A XIX. Század végén pedig a szabadkőművesség szabad garázdálkodása idején, amelynek csak Mussolini erős keze vetett véget, Róma zsidó polgármesterének, Ernesto Nathannak vezetésével minden lehető megtörtént a Vatikán provokálására. Giordano Bruno szobra a Campo di Fiorin, Garibaldi „elcsavart” fejű szobra a Vatikán mellett, a Kolosszeumról eltávolított kereszt csak egynéhány a sok bizonyíték közül.

Néró császár

Jólesik tudni, hogy azok a napok és esztendők is elmúltak, mint ahogyan a Marcellus színháza és a Cenci Palota körül, valamint a Kapitóleum alól elmúlnak most már az egykori gettó végső nyomai is a maguk hihetetlenül piszkos, nyüzsgő, ágáló, üzérkedő világával éppen Octávia oszlopcsarnoka körül, ahol Titus császár Krisztus után 70-ben a római szenátust fogadta a zsidókon vett diadala alkalmából, amelyről ez a diadalív itt beszél. És mi lesz holnap?

Zsidókérdés ma már nincs Olaszországban. Vajon miért? Az a maroknyi zsidóság, amely ma az országot lakja, nem tart kezén az olasz földből ezerholdakat, nincs az ő egyeduralma alatt a kereskedelem sem. Viszont a sajtó, az irodalom, a művészet éppúgy, mint a társadalmi élet nem tud elmérgeződni azzal a szellemmel, amely a római birodalmat is csak szétbomlasztani segített, s amely emlékeztet a felbomló Rómára. A zsidóság keleti áradata nem zúdul szakadatlan özönnel Olaszországra, zsidó tömegek ide nem kívánkoznak. Az itt lakó zsidóság pedig vagy beleilleszkedik a dolgok rendjébe, a rendszer szellemébe, vagy odábbállhat mindazokkal együtt, akik ebben a megújhodott országban nem bírják ki, -- akár zsidók, akár nem.

Titus Flavius

Vespasianus

(79-81 AD)

A római egyház ma szabadon végzi itt a maga isteni feladatait és a fasizmus erős fegyelme, nemzeti öntudata, egészséges és dolgos szelleme őrt áll mindenütt. Ez az Olaszország természetesen nem ismer, nem is ismerhet lázadozó, a düh és kétségbeesés eszközeivel dolgozó antiszemitizmust. A hétágú gyertyatartó száz meg száz kisebb-nagyobb változatban ott kísért a zsibvásár sárgaréz holmija között a Campo de Piori mellékutcáiban, de uralkodni Krisztus keresztje uralkodik és az olasz lobogó, amelyre a liktori köteg és bárd van rávarrva.

***

Ez a cikk kivonat a Róma tornyai alatt című munkából, amit a tragikus sorsú magyar író, Lendvai István írt. Műve a magyar katolikus tudomány és irodalom feledhetetlenül fontos szellemi központjában, a Szent István Társulatnál jelent meg.

A kitűnő költőt, az Ébredő Magyarok egyesületének legnépszerűbb szónokát később a baloldalra sodorta végzete. A Nép, a Szózat, az Új Nemzedék rajongott írójából a liberális „Magyar Nemzet” munkatársa lett. A második világháború idején a harc szabotálására lázító egyik cikkéért 1944 nyarán a szombathelyi börtönbe zárták. Felesége kérésére, 1944 végére dr. vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály akkori sajtóügyi kormánybiztos, hosszú utánjárással szabadította ki a fogházból az ellenséggé vált egykori jó barátját. (Ezt, a hazai http://mek.oszk.hu internetes portál nem tartja fontosnak megemlíteni, csak ennyit ír:

„Lendvait 1944. júl. 18-án a nyilasok elfogták és Tapolcára, Zalaegerszegre, végül Szombathelyre hurcolták. Itt a börtönben meghalt.”) /TJ/

Amit nem írhattak meg a hazai források: „ A szovjet front már alig pár kilométernyire volt Szombathelytől, de Lendvai István gyalogszerrel nekiindult a vörös arcvonalnak. Az oroszok úgy lőtték agyon, mint egy kutyát. Liberális új barátai sohasem keresték, a mai napig sem írtak sorsáról egy árva szót sem. Mindez azonban semmit sem változtat azon, hogy az ébredő magyar és katolikus költő „Róma tornyai alatt” c. művében, a maga gyönyörű magyar nyelvezetével az igazságot írta meg a zsidóság vándorlásáról." [Hídfő Könyvtár, 1967]