|
|
|
Hazánkért Online 2007. január 24. Az
angol nyelvű eredeti okirat után olvasd a magyar fordítást *** «Operation
Keelhaul» again in 1956 Forcible repatriation of Anti-Communist
soldiers Hon. Larry McDonald of Georgia Congressional Record, September 29, 1976 In the House of Representatives Mr. McDonald – Mr. Speaker in the closing days
of World War II and in the immediate postwar period, the free world threw away
a priceless asset. We turned back to the U.S.S.R. thousands of Russians,
Ukrainians and others who did not wish to return to the Soviet Union. Many of
these who had donned German uniforms in order to fight Stalin were sent back
at the point of bayonets and slaughtered on the spot when received by the
NKVD. Those not immediately executed, were sent to force labour camps. In
addition, thousands of displaced persons were bullied and harassed by UNRRA –
United Nations Relief and Rehabilitation Administration – personnel in the
displaced persons camps in an effort to persuade them to return – some even
threatened to cut off their food rations. These
sickening episodes, which took place all over Europe have not been forgiven
nor forgotten by the participants and as Solzhenitsyn has said, our
reputation as «grantor or asylum for the politically oppressed» was badly
tarnished as a result. And, if this record were not shameful enough, it has
recently come to light [became known] that we forcibly returned some Ukrainian
troops serving in Hungary who deserted during the 1956 revolt against
communism there and joined the Hungarian freedom fighters. This was recently
revealed in a letter to the editor of National Review /NR/ on October 1,
1976, and is reproduced below. It seems we never learn: Ukrainian «Deserters» Please
allow an avid reader of NR to make some remarks. The letter by William S.
Hamma in your June 25 issue reminded me of a tragedy, which I luckily
survived but will never forget. Hamma says that some of the Russian troops …
[in Budapest in 1956] deserted and fought with the Hungarians. This is true,
but the troops were Ukrainian, not Russian. It was a crack division at full
strength. It was stationed in the Sub-Carpathian Military District near Lvov
(in Horodok) and was alarmed and brought to Hatvan in Hungary at the first
sign of trouble. On December 4, it was sent to Budapest. There some seven
hundred men deserted to the Hungarians. The writer of this letter was among
the «deserters». We fought with the Hungarians and retreated with them to
Austria. There, all men in Soviet uniform were separated and put into a camp
in Bruck an der Laitha. Some eight hundred men from different Soviet units
were assembled there. We were interviewed by U.S. Army officers, who were
very kind to us. Nevertheless, after a week or two, the Soviet soldiers were
put into trains (on the pretext of transfer to another camp) and brought to
Hegyeshalom in Hungary where they were (in aller Stille, as the
Austrians later said) extradited to the U.S.S.R. I avoided this fate because
a few days before, I had managed to escape with several other soldiers, from
the camp. I went to Vienna where I luckily found some Ukrainian countrymen
who helped me and others to reach Germany and eventually the United States. The
extradition of our comrades by U.S. authorities was nothing unusual in recent
history. Extraditions were frequent in the wake of World War II. This seems
to be part of a sort of «organic relationship» between the United States and
the U.S.S.R. since Roosevelt’s diplomatic recognition of the USSR in 1933,
i.e. exactly at the time when millions of Ukrainians were perishing from
Soviet-made famine. Famine itself was not a bad business for the United
States. Famine in the breadbasket of Europe destroyed the wheat-producing
class of Ukraine. This serves the American farmers who now are able to sell
wheat almost every year to the Soviet slave-owners. /Name
withheld/ Philadelphia,
PA
«Operation
Keelhaul» újra 1956-ban Kommunista-ellenes katonák kiszolgáltatása Hon. Larry McDonald of Georgia Congressional Record, September 29, 1976 A Képviselőházban Mr. McDonald – Elnök Úr! A második világháború utolsó napjaiban és közvetlenül a háború utáni időkben, a szabad világ megfizethetetlen alkalmat vetett el. A szovjetnek ezrével dobtunk vissza oroszokat, ukránokat és más népeket, akik nem akartak visszatérni a Szovjetunióba. Sokan közülük német egyenruhát öltöttek magukra, csakhogy Sztálin ellen harcoljanak, de a háború után szuronyokkal a hátukban erőszakkal küldtük őket vissza, és érkezésük pillanatában az NKVD a helyszínen sortűzzel végzett velük. Akiket nem végeztek ki, kényszermunkatáborokba szállították. Meg kell említeni még a táborok hontalanná vált személyek ezreit, akikkel az UNRRA alkalmazottai a legdurvábban bántak, csak azért, hogy minél hamarabb hazamenjenek – sokan még az élelmiszeradag megvonásával is megfenyegették őket. Ezeket az Európa-szerte megtörtént undorító jelenségeket nem bocsátották meg és felejtették el azok, akik ott voltak. Ahogy Szolzsenyicin mondta, «a politikailag üldözöttnek menedéket adó» hírnevünk emiatt beszennyeződött. S mintha még ez a minősítés nem lenne elég szégyenteljes, nemrégen kitudódott, hogy erőszakkal küldtük vissza azokat az ukrán alakulatokat, amelyek Magyarországon állomásoztak a kommunizmus elleni ’56-os felkelés idején, de átálltak a magyar szabadságharcosok oldalára. Ezt a National Review c. lap közölte 1976. október 1-i számában. Úgy látszik, mi sohasem tanulunk: Ukrán
«katonaszökevények» Engedjenek meg néhány megjegyzést tőlem, a National Review egyik lelkes olvasójától. William S. Hamma levele a június 25-i számban engem is egy katasztrófára emlékeztet, amelyből szerencsére megmenekültem, de soha feledni nem fogom. Hamma elmondja, hogy néhány orosz egység (Budapesten 1956-ban) megszökött és a magyarok mellé állt harcolni. Ez igaz, csak az egységek nem oroszok, hanem ukránok voltak. Készenlétben álló csapat volt ez teljes felszereléssel. Lvov (Horodok) mellett a kárpátaljai hadosztálynál állomásoztak, és az első fenyegető zavargásokra indultak Hatvan felé Budapestre. December 4-én megérkeztek Budapestre. [Itt valószínűleg eltévesztették a keltezést, mert inkább november 4-ről lenne szó. –TJ] Ott mintegy 700-an álltak a magyarok mellé. E sorok írója ott volt a «katonaszökevények» között. A magyarokkal együtt harcoltunk majd később átmentünk Ausztriába. Ausztriában az összes szovjet egyenruhás katonát elkülönítették -- mintegy nyolcszáz embert különböző egységekből -- és a ’Bruck an der Laitha’ melletti gyűjtőtáborba szállították. Udvarias és kedves amerikai katonatisztek folytatták a kihallgatásokat. Mégis, egy-két hét után a szovjet katonákat vonatra tették és – az ürüggyel, hogy másik táborba mennek – Hegyeshalomra vitték, ahonnan -- ahogy az osztrákok mondták „szép csendben” -- valamennyit kiadták az Szovjetuniónak. Én elkerültem ezt a sorsot, mert pár nappal korábban néhány bajtársammal sikerült megszöknünk a táborból. Bécsbe mentem, ahol ott élő ukrán honfitársaim segítettek minket, hogy kijuthassunk Németországba, majd onnan az Egyesült Államokba. Bajtársainkat kiszolgáltatták az amerikai hatóságok s ez nem volt szokatlan a modern történelemben. Kiadatások gyakoriak voltak a második világháború idején is. De úgy látszik, hogy ez már hagyományosan «szerves része az USA és a Szovjetunió viszonyának», amióta Roosevelt 1933-ban diplomáciai úton elismerte a Szovjetuniót, pontosabban éppen akkor, amikor már ukránok milliói pusztultak a szovjet-féle tervszerű éhínségben. Az éhínség egyáltalán nem is volt olyan rossz üzlet az Egyesült Államoknak. Tudniillik, Európa kenyérkosarában az éhínség elpusztította a gabonatermelő osztályt Ukrajnában. Ez jól jön az amerikai farmeroknak, akik most eladhatják a terméküket minden évben a rabszolgatartó szovjetnek. /A levél írójának neve titkos/ Philadelphia, PA Fordította: Tóth Judit, Hazánkért
Az «istenek» bosszúja Sztálin, Roosevelt,
Churchill megegyezett Jaltában, hogy az amerikai, angol és orosz honpolgárokat illetve
a «felszabadító» szovjet markába került rabnépek fiait, -- köztük a magyarok
is -- a háború befejeztével visszaszállítják a saját hazájukba. A baj csak az
volt, hogy míg az amerikaiak és angolok örömmel várták az utazást hazafelé, a
németek oldalára átállt oroszok és más nemzetiségek, tudván azt, hogy otthon
mi vár rájuk, hallani sem akartak arról, hogy kommunizmusba térjenek vissza.
De Sztálin bosszúvágya olthatatlan volt: az árulókat meg kellett semmisíteni.
Sőt, Roosevelt és Churchill ugyanígy vélekedett: elvégre Sztálin az
amerikai nép kedves «Uncle Joe barátja» volt! Az orosz, aki ellenkezni
merészel «Uncle Joe»-val, … és egyáltalán, aki a mi drága kommunista
barátainkat és szövetségeseinket nem méltányolja, puskagolyót érdemel a
tarkójába.
Az amerikai kormányhatóságok a bosszú-műveletnek a « Operation Keelhaul » címet adták, ami
tengerjáróhajón a kiagyalt kínzások között talán a legkegyetlenebb és
legveszélyesebb. A szerencsétlent kötelekkel megkötözik, bedobják a vízbe, a
hajó rendes sebességgel megy, s mivel képtelen rendesen úszni a hajógerinc
alatt sodródik egyik oldalról a másikra. Mire befejeződik a büntetés, az
áldozat természetesen már nem él. –TJ
|
