Hazánkért

Hazánkért Online, 2007. május 27.

Néhány gondolat a magyarországi válságról

Magyarország súlyos, és egyelőre egyre mélyülő válságban van. Mind az országon belül, mind azon kívül számos írás igyekszik feltárni a bajok okait, megértetni következményeit, és felvázolni a megoldás lehetőségeit. Ez a dolgozat szintén erre tesz kísérletet, bár kétségtelenül eltér a szokásos "main stream" [középvonalas] megközelítési módok értelmezési keretétől és fogalom-készletétől.

Elsőként azokat a "rétegeket" kellene megértenünk, amelyek ennek a válságnak a főbb dimenzióit adják. Amit ma a közvetlenül érzékelhető felszínen látunk, az egy heveny politikai mélypont, amelynek közvetlen kiváltó oka a miniszterelnöknek az áprilisi választások után pártja legbelső előkelősége előtt elhangzott beszéde.

Ebben a kormányfő brutális nyíltsággal beszél arról, hogy a választások előtt tudatosan tettek meg mindent annak érdekében, hogy a magyar közvéleménynek ne legyen tudomása a súlyos gazdasági válságról és annak fenyegető következményeiről. A beszéd nyilvánosságra kerülése azonban nem oka a válságnak, hanem inkább csak egy olyan "tektonikus hasadék", amelyen keresztül a magyar társadalom régóta elfojtott megoldatlan kérdései most egyszerre törtek elő, és kezdtek olyan örvénylésbe, amelyet közvetlenül csak a botrányból már nem lehet megérteni.

A társadalom újratermelési-válságának mélységét jól jelzi az alábbi három adat.

1. 2008-ban Magyarország népesség száma az 50 évvel azelőtti szinten lesz, vagyis újra az 1960-ban már egyszer elért 10 milliós lélektani határ alá süllyed.

2. A népesség általános egészség adatai (halálozás és morbiditás) a 40 évvel ezelőtti szinten állnak, amelynek a fő oka, hogy 1970 és 1995 között, szemben minden világ-trenddel jelentős romlás ment végbe, így ma Magyarországon minden évben 50%-kal többen halnak meg, mint amennyien születnek.

3. És végül az egy tevékeny keresőre eső reálbér 2008-ban pontosan azonos lesz a 30 évvel azelőtti 1978-as szinttel. A magyar társadalom tehát évtizedek óta tartó általános lepusztulási "lejtőn" mozog, a népesség kétharmadának életminősége a hatvanas évek szintjén van.

Az 1990-es rendszerváltás kudarca döntően az, hogy e mozgást még fel is gyorsította, hiszen nemcsak, hogy kielégítő válaszokat nem tudott adni ezekre a súlyos gondokra, de a kérdéseket sem volt képes megfogalmazni. Így nem túlzás azt állítani, hogy Magyarországon a "rendszerváltás rendszere" megbukott, újabb "rendszerváltás" nélkül nincs kiút a válságból.

Röviden összefoglalva tehát a magyar-mélypont három fő rétegből áll.

1. A felszíni réteg lényegében egy régóta látványosan súlyosbodó kommunikációs válság, a diskurzus válsága, amely most már "verbális polgárháborúvá" kezd eszkalálódni. Ez azt jelenti, hogy a főbb társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális előkelőség között az elemi párbeszéd esélyei is elfogyni látszanak. Írásaik inadekvát és inkoherens indulat-beszéddé kezdenek válni, amelyet csak tovább ront a társadalom vesztes többségének alaktalan dühe, növekvő frusztrációja, és az előkelőknek az erre adott egyre hamisabb és egyre veszélyesebb válasza. Ráadásul a diskurzus-válság egyre inkább csak arra szolgál, hogy elfedje a válság második szintjét, a rendszerváltás rendszerének a válságát. Ennek fenntartásában egyelőre azért van az elitek között rejtett egyetértés, mert legitimitását minden politikai erő a rendszerváltásból származtatja, a rendszerváltás rendszerének bukása így automatikusan azonos lenne a rendszerváltó elitek kollektív bukásával.

2. A második réteg tehát magának a rendszerváltásnak a válsága. A rendszer most azért bukik meg, mert inadekvát feltevésre épült. 1990-ben ugyanis általános egyetértés volt abban, hogy a nyugatias demokrácia, jogállam és piacgazdaság bevezetése kb. egy évtized alatt minden fontos társadalmi-gazdasági bajt "magától" megold majd. Nos, ez végzetes félreértésnek bizonyult, mind a "Nyugat", mind a kelet európai térség élenjárói részéről! Kiderült ugyanis, hogy az "megfelelő sorrend" éppen fordított lett volna. Először nemzeti megegyezés kellett volna az alapvető kérdésekről (pl. demográfia, egészség, nyugdíj stb.), és csak ezt követően, ehhez igazítva szabad lett volna elindítani magát a rendszerváltás folyamatát.

3. A harmadik réteg a társadalmi újratermelés legalább ötven éve zajló folyamatos roncsolódása, "lejtője". Ráadásul ennek a lejtőnek a legtragikusabb és legmélyebb eleme az, az általános mentális, morális, intellektuális és spirituális válság, amelybe a magyar társadalmat a kommunizmus sodorta ugyan, de amelyre a rendszerváltás rendszerének vagy nem volt válasza, vagy ő maga is tovább súlyosbította e roncsolódási folyamatokat. Ilyenek a bűnözés, drogfogyasztás, családok szétesése, alkoholizmus, öngyilkosság, általánossá váló norma-szegés, vesztegetés stb. Mindennek inkább már csak következménye a demográfiai válság, az egészség-válság (Magyarország az Európai Unió "legbetegebb" nemzete!), és a nyugdíj-rendszer vészesen közeledő összeomlása.

A fő kérdés, hogy a fenti három válság-réteg milyen közös alapra épül, és hogyan lehetne tartós megoldást találni. A Magyarországon most akuttá váló és súlyosbodó válság végső, legmélyebb oka a globális hatalmi rendszer maga. Ennek bizonyítására a következő egyszerű szám-sor is alkalmas lehet. Magyarországon 1990 és 2005 között az egy keresőre jutó reálbér mindössze 1,5%-kal nőtt, vagyis átlagosan ennyivel nőtt a tőke-tulajdonnal nem rendelkező döntő többség részesedése az általa megtermelt összjövedelemből. Maga az összjövedelem (GDP) növekedési üteme évi átlagban kb. 2,2% volt. A magyar gazdaságban ma már tökéletesen meghatározó szerepet játszó multinacionális vállalatok adózás utáni nyeresége viszont évente több mint 20%-kal nőtt. Ez azt jelenti, hogy a magyar gazdasági térben tevékenykedő szereplők között van egy olyan, amely teljesen erőfölényre tett szert, és mindent ő "diktál". Márpedig aki "diktál", az "diktátor", és a rendszer, amelyben mindez végbemegy "diktatúra". Ráadásul e "diktátor" által nyeresége után fizetett adóinak növekedési üteme alig érte el a 2.5%-ot évente.

Diktátumai megvalósítását részben az állammal, részben a számára "munkaerő és fogyasztóerőként" tételeződő magyar lakossággal szemben az alábbi főbb hatalom-technikákkal érte el.

Bár a multinacionális vállalatok a magyar munkaerőnek csak 15%-át foglalkoztatják, de egy beszállítói "piramis" csúcsán állnak, tehát közvetett módon mégis gazdasági kényszerítő hatalmat jelentenek a többség számára. Így a bérek alakulását döntően ők szabályozzák, ennek eredménye, hogy az egy keresőre jutó reálbér 2008-ban azonos lesz az 1978-as szinttel. Az államot folyamatos nyomás alatt tartva elérték, hogy az őket terhelő adók 1990 és 2005 között az egy harmadukra csökkentek, és ezzel 15 év alatt 80 milliárd dollár többletforráshoz jutottak. Hasonló nagyságrendű összegekhez jutottak a számukra előnyös (áron aluli) privatizációkkal, és a kikényszerített liberalizációval, ami csődbe juttatta az egyébként jól működő magyar vállalatok tömegeit. A különböző állami juttatások és kedvezmények fő haszonélvezői szintén ők voltak.

A magyar közvagyon mindezek nyomán 15 év alatt drámai változáson ment át. ▐ 1990-ben a közvagyon mai áron kb. 150 milliárd dollár lehetett, az állam nettó adóssága pedig 30 milliárd dollár. ▐ 2005-ben az állam nettó adóssága 70 milliárd dollár, a vagyona viszont már csupán 30 milliárd dollár. ▐ 15 év alatt tehát a magyar közvagyon 160 milliárd dollárral csökkent. Mindezt a multinacionális vállalatok erőfölényükkel visszaélve "szivattyúzták" ki a magyar társadalomból.

Ha a magyarországi «politikai előkelőség» igazi rendszerváltást akart volna megvalósítani, akkor /1/ elővette volna a nagy seprűt a számonkéréshez, és megakadályozta volna, hogy a párt vagyonát, -- amit a magyar néptől raboltak – szétosszák maguk között. De az 1945 óta húsosfazék közelében zabáló «politikai előkelőség» miért is akarta volna saját magától megfosztani a jól bevált lehetőséget? /2/ mint számos más ország megtette, lemondatni a világbanktól felvett és elherdált államadósságot, amit ki tudja még hány évtizeden át a magyar nép zsebéből kamatos-kamattal fizettetnek vissza, és ami már egyszerűen visszafizethetetlen. –Tóth Judit

A magyar "köz"-t megtestesítő állam tehát teljes csődben van, és ennek okozója, a jelenlegi válság végső oka éppen az itt vázolt mechanizmus. Ezzel elérkeztünk a dolgozat legkényesebb pontjához. Annak kimondásához, hogy Magyarországon ugyan "de jure" létrejött a "demokrácia, jogállam és piacgazdaság", "de facto" viszont maga a rendszer két tucat globális óriásvállalat erőfölényre épülő "hatalom-gazdasága" a "lokális" kollaboráns elitek által működtetve. A válság legmélyebb oka tehát az, hogy ez a globális hatalom-gazdaság olyan arányban "zsákmányolja ki" a magyar társadalmat, hogy az már önmaga elemi szintű reprodukciójára sem képes.

Sőt, most, amikor az állam és a lakosság éppen annak érdekében adósodott el, hogy továbbra is magas színvonalú "munkaerő-áruval" lássa el az itt tevékenykedő multinacionális vállalatokat, újabb hatalmas forrás-megvonással büntetik. Erre irányul a miniszterelnök megszorító csomagja, amelynek választások előtti tudatosan megtévesztő letagadása, és e tény napvilágra kerülése a válság közvetlen kiváltó oka.

Szembesülni kell azzal, hogy a globális hatalom-gazdaság viszonyai között a hazugság "strukturálisan kódolt", hiszen minden politikai erő csak akkor remélheti a kormányra kerülést, ha "kollaborál" a "diktáló" globális erőkkel. Ha viszont ezt nyíltan tenné, akkor ezek az erők ugyan szívesen látnák kormányon, de a vesztes helyzetük ellen tiltakozó polgárok nem választanák meg.

Minden politikai erő tehát a saját társadalmának újraalkotási érdekei és a multinacionális vállalatok hatalmi érdekei között vergődik, és hazudik, dezinformál többnyire mindkét félnek.(Hiszen a kormány nemcsak a közvéleményt vezette félre, hanem Brüsszelnek is "hazudott" már többször is!)

A válság tehát csak akkor oldható meg, ha a külső és belső elitek (Magyar politikai és gazdasági vezetők, az EU vezetői, IMF, Világbank, hitelminősítők, globális média stb.) elfogadják az itt vázolt logikát, és intézményesen együttműködve megpróbálják a rendszerváltás összeomlóban lévő rendszerét korrigálni. E helyreigazítás lényege csakis az lehet, hogy megkíséreljük a globális-szereplőket saját hosszú távú stratégiai érdekeikre építve "jobb belátásra" bírni.

Ez azt jelentené, hogy átmenetileg akár nyereségük csökkentésével is akár, de hozzájárulnának a magyar társadalom általános újraalkotási válságának a megoldásához, amelyet végső soron az ő túldimenzionált haszon-éhségük váltott ki. E megoldás ma még utópisztikusan hangzik, de ennél utópisztikusabb csak az, az elképzelés lehet, amely a "main stream" recept szerint neoliberális "szerkezeti reformokkal" próbálja a helyzetet megoldani.

Ezért az Európai Unió Bizottsága rendkívül súlyos hibát követett el azzal, hogy a szeptember elején benyújtott magyar konvergencia-program kapcsán meg se kísérelte az e dolgozatban is vázolt narratív szerint értelmezni a magyar válságot. E helyett magától a kényelmes megoldást választva teljesen a neoliberális narratívát tette magáévá, mintha ez tökéletes alapigazság volna. Vagyis evidenciaként fogadta el azoknak a globális hatalmi szereplőknek a narratíváját, amelyek rövidlátó, cinikus gátlástalansággal kifosztották a magyar társadalmat, és most a válság következményeit az eddig is általuk kifosztottakra próbálják visszahárítani.

Ha az EU nem változtat ezen a megközelítési módján ő maga is hozzájárul a magyar válság-folyamat növekedéséhez, ami beláthatatlan következményekkel járhat egész Európa számára.

Bogár László, 2006 őszén

Budapest