|
MEGJEGYZÉS
Juhász
Gyula és Papp-Váry Elemérné verseiben az elkeseredést,
a
kilátástalanságot érzem. Nagyon szomorú időkben éltek ők,
amikor a
magyarokat mindenütt ostorozták, gyilkolták, kihasználták,
bűntudattal
táplálták. Pedig mi magyarok, nem vagyunk alábbvalóbbak
egyetlen
más népnél sem! A napokban sokat gondolkoztam azon
a két
költő lelki világán, hogy a tiltakozás helyett, inkább szépen
csendben
magunkat keresztrefeszíttetjük? Miért? Mert az ellenségeink
belénk-verték,
hogy egykori kisebbségeinkkel szemben bűnösök vagyunk?
S hogy
az irredentizmus nagy bűn, ha meg akarunk maradni Európában?
Egyáltalán
ki vagyok én, s hogy jövök ahhoz, hogy a magyar irodalom
költőinek versekbe öntött
gondolatait tollhegyre vegyem?
rövid versrészletek és a mellékelt
irredenta-képek azonban
elgondolkodtatnak:
miért kell nekünk magunkat
keresztrefeszíttetni?
És ne beszéljünk soha Trianonról, hanem
csak inkább csendben
gondoljunk
rá, belülről emésszük önmagunkat? Ugyan!
Addig,
amíg bizonyos népcsoportok "szenvedéseit és a velük történt
igazságtalanságokat" -- ad nauseam –
naponta tolják le a torkunkon,
addig mi maradjunk szépen csendben? Ne
beszéljünk róla soha,
feszíttessük
magunkat keresztre? Miféle esztelen vallás és költő az,
amelyik
ilyet javasolhat egy népnek? Mialatt mi csendben gondolunk
Trianonra,
addig ellenségeink jókat nevetnek rajtunk, hiszen nem kell
félniük
az ellopott magyar területek visszakövetelésétől!
Bocsásson
meg a világ, -- tudom, sokakat magamra haragítok most, --
de az
ilyen ostoba önsanyargatást nem fogadhatom el és nem
hagyhatom
szó nélkül! Talán éppen az ilyen belénk sújkolt
gondolatok
miatt a mai napig nem került sor soha a trianoni
határok
felülvizsgálatára?
-- Tóth Judit
|
