A magyar társadalom politikai erőviszonyai Trianon után

III.

Dr. Baráth Tibor (Kanada, 1953. július-augusztus)

V. évf. 4. sz. Nyugati Magyarság

Útban a népidemokrácia felé

1944-ben tudniillik már ismét más nagyhatalom befolyása érvényesült az országban, a Szovjetunió, amely az államgépezetet és a külső támogatást a marxista szellemű értelmiség, munkásság és parasztság együttese, a „népfront” számára biztosította. Ez a vékony együttes, hogy fenntarthassa uralmát, a diktatúra és külső támogatás oly nagymértékben való igénybevételére kényszerült, amire példa nincs az újabbkori magyar történelemben.

A helyzet következménye az első fordulóban (1944-1947) a félreállított nemzeti front teljes likvidálása lett (Nagy Ferenc korszaka); a második ütemben (1947-1953) a nem-munkásszármazású, úgynevezett osztályidegen marxista értelmiségnek és a proletár életszínvonalon felül álló „kulák parasztságnak” lefaragása a népfrontról, vagyis a népidemokrácia kialakítása (Rákosi Mátyás korszaka). Amíg ez a gyilkos terrorral vezetett belső forradalom zajlott, az ország függetlensége teljes homályba borult és a magyar nép a szovjet imperializmus rabszolgájává süllyedt. A nép, ország és állam történelme során a legmélyebbre bukott.

Az emigráció kialakulása

Amint a Golgota útján a magyar társadalom és a magyar nemzet haladt előre a megfeszítésig, akként szorultak fokozatosan külföldre a trianoni korszakban kialakult három uralmi formula tartóoszlopa. Legelőbb a konzervatív rendszer képviselői: főleg a pénzemberek, deportált zsidók, disszidált diplomaták, és a kormányzói család. Azután a nemzeti ivású szociális rendszer mindkét típusának képviselői: a szegediek és a fasiszták (1945-1946). Végül, az osztályharcos, marxista népfront tagjai (1947-től).

Az emigrációs társadalom szerkezete és eszmei dinamikája

A kelet-európai nagy felfordulás óta eltelt immár közel tíz esztendő alatt az emigráció társadalma meglehetősen kijegecesedett formákat öltött magára. Az ausztriai és németországi túlzsúfoltságból szerteszéledt a szabad világba, kialakította amerikai, kanadai, dél-amerikai és ausztráliai gócpontjait, nem hagyva vissza Európában csak az első keretek további őrzőit. Az emberek elhelyezkedtek a befogadó országok gazdasági életébe, megoldották a fennmaradás problémáit és a mindennapok szürke morzsolása mellett elkezdődött soraikban az elmélkedés, a nép, az ország és állam sorsa felett való gondolkodás, a tulajdonképpeni emigrációs tevékenység.

A külföldre került magyarság soraiból leghamarabb azok jutottak szóhoz, akik a nyugati világ gyanakvó, a kelet-európai szükségszerű államszervezési formát meg nem értő szemében a legkevésbé szúrtak szálkát:: a papok. Ők voltak azok, akik az első segélyszervezeteket kézbevehették, a templomok köré gyűjtötték a magyarságot, az UNRRA, az IRO, a hatóságok informátorai lettek és az okmányok hiteles fordítói. Menekült papjainknak ez a helyzet kenyeret, befolyást és bizonyos emigrációs társadalmi rangot biztosított. Kezdetleges sajtójuk birtokában egyik képviselőjük úgy jellemezte helyzetüket, hogy most „nagyhatalom lettek”. A papság azonban zömében nem ismerte fel kivételes nagyhatalmi helyzetét, -- túlnyomó többségében ma sem látja, -- hanem egyéni gondjait megoldva, a fizikai munkát elkerülve, távolmaradt a magyar politikai tudat erősítésétől és ápolásától. Nem úgy cselekedtek, mint a többi népek emigrációs papjai, a nemzeti gondolattal bensőségesebb kapcsolatban élő horvát, szlovák, román, ukrán papok, akik népük gondjainak kezdettől fogva szószólóikká váltak. Bár erre a feladatra a mi papjaink alkotmányunk értelmében bírt közjogi állásuknál fogva is hivatottak lettek volna, ők az egyházi teendők ellátására szorítkozva öncélú életre rendezkedtek be, éppen a legsúlyosabb időben húzódva félre a nemzeti küzdelemtől. Szemetszúró visszaélések keletkeztek soraikban a bizalmas állások betöltésével kapcsolatban, úgyhogy mi tagadás, az emigrációban bizonyos ellenszenv alakult ki köztevékenységükkel kapcsolatban és lassan fontosabb lett az, ami a templom után következett: a kávéházi terefere.

Így az emigrációs papság a viszonyok fokozatos állandósításával és a civil élet kibontakozásával elvesztette nagyhatalmi jellegét. Fokozta ezt az elszigetelődéshez vezető folyamatot az is, hogy a papság, amennyiben politikába mártotta magát, igen tiszteletreméltó kevés számú kivétellel, a demokrácia címén inkább a népfrontos csoportosulással rokonszenvezett, avagy továbbra is a konzervatív irányt támogatta. Hogy ez az elszigetelődés és a nemzeti irány lefitymálása milyen kihatással lehet az egyházak jövő helyzetére a felszabadult országban, azzal most nem foglalkozunk.

A munkásság és parasztság kimenekült elemei, kezükben a mindenütt érvényesíthető szakismerettel, megfelelő állásokban helyezkedtek el. Számukra a nyugati országok gazdagabb viszonyai, vagy a jóléti állam szociális intézményei gyakran magasabb életszínvonalat biztosítanak, mint a minővel rendelkeznek hazájukban. A jó lakás, a bőséges ital és étel, különösen a Tengerentúról, párosulva az új világ benyomásával, sokat közülük az anyagi élvezetek hajszolásába süllyesztett. A jobbak és az áldozatkészek lelkében azonban – talán rövidesen ez lesz a zöm? – a szociális tartalom mellett a nemzeti és demokratikus elemek is megfogantak, bizonyos polgári öntudattal egybekötve.

Közelebb kerülve a farmokon és az esztergapadok mellett, az odaszorult értelmiséggel, velük szorosabbra fűzte személyileg is kapcsolatait. S ez a kapcsolat, ez a belső változás fordulatot jelentett azok lelkében is, akik a Szegedi Gondolat, a Gömbös-féle kísérlet és Imrédyék, Szálasiék vállalkozása idején, talán éppen, mert nem magyarázták meg nekik kellően a dolog lényegét és horderejét, még nem értették meg a három társadalmi osztály és az általuk képviselt három koreszme összekapcsolásának létfontosságú parancsát. Az emigrációban így ma már nincs marxista munkásság, csak megátalkodott egykori vezetőik tartják fenn ezt a délibábot, mert a tömeg fokozatosan és öntudatosan felzárkózott az új Magyarország doktrínája mögé: a szegedi típusú nemzeti frontba, ami újabban egész Közép- és Kelet-Európa szervezkedési formájaként jelentkezik.

A középosztály kimenekült fiainak sorsa lett a legnehezebb. Az ő szakműveltségük csak nemzeti talajon érvényesülhet, ők csak ott lehetnek teljes értékű dolgozók. Száműzetésben, a hivatásos katonákkal együtt, a társadalmi ranglétrán csak lejjebb szállva tarthatták fenn életüket. És mégis, talán a múlt és jelen közti különbség miatt ez az osztály, ez az értelmiség az, amely a helyi torzsalkodásokba süllyedt ártalmas elemeit leszámítva, a mindennapi munka elvégzése után egyesületeket szervez, sajtót hív életre, szabadegyetemet és iskolákat állít, a politikai harcot folytatja, egyszóval vezeti az emigrációt. Neki fáj a legjobban a vesztett ország, ő gondolkodik az újjáépítés módjain, szervezi a munkásságot és parasztságot és mintázza a jövő magyar társadalmat és államot. Nem tagadta meg Szegedet, szeretettel emlékszik Gömbös Gyula nyugtalan vérű nemzedékére és szívébe zárta a nemzet vezetésére a legnehezebb időkben vállalkozó, és éppen ezért megdicsőült nagyjait: Bárdossy Lászlót, Imrédy Bélát, Szálasi Ferencet és a többi mártírt. Elemzés alá vette az új helyzetet, útipoggyászába visszarakta a demokratikus elemet, -- a munkásság és parasztság politikai beérése után nyugodtan megtehette, -- és maga köré gyűjtötte a tömeget.

A számkivetésben tehát megtörtént a Szeged óta várvavárt csoda: az értelmiség, munkásság és parasztság társadalmi összefonódása, a nemzeti alapú szociális és demokratikus ideológia kialakulása. Ezzel a csodával elvileg máris testet öltött a feltámadás biztosítéka: az új nemzeti front.

Három Magyarország versenyfutása

Bár a társadalmi alapok útmutatása szerint ma már kétség nem fér az igazi Magyarország jövő arculatához, mégis három Magyarország bontotta ki zászlaját az emigrációban. Leghangosabban és a legnagyobb látható külső sikerrel a népfrontos Magyarország, mely vörös orcáját rejtegetve, papi palásttal letakarva, a demokrácia jelszavával megtévesztette egészen más alkatú nyugati névrokonait, és így sikerült neki külső támogatáshoz jutnia. Szervezete a Magyar Nemzeti Bizottmány, értelmisége a kollaboráns Magyar Közösség gárdája, ideológiai lapjuk az Új Magyar Út és az 1918/19-es kommunista töredék vezetése alatt álló Látóhatár nevű kiadvány.

A népfrontos irányzat után, a nemzetközi feszültség fokozatos elmélyülésével párhuzamosan, megjelent a nyílt színen a nagy antibolsevista értékű és a demokratikus eszményt is magába fogadott nemzeti alapú szociális emigráció is, a nemzeti front Magyarországa. Még nem dőlt el, hogy számos meglévő szervezete közül melyik lesz az átfogó szervezet, avagy talán új szervezet létesül összefogásukra, de tény, hogy összetartozásuk tudata elevenen él és értelmiségük egyre inkább a Nyugati Magyarság körül csoportosul.

Végül legújabban a tőke és az egyházak fedezetével, a töredék arisztokrácia és a dzsentri csendes támogatásával megjelent a porondon a régi, immár reakciós Magyarország is. Erőinek reaktiválására maga az agg kormányzó Horthy Miklós próbált lépéseket tenni a fegyvertelen haderőnek maga alá rendelésével és Habsburg Ottó kir. Herceg felhasználásával. Ennek az irányzatnak nincs értelmisége, otthon is csak zsoldjába fogadott tollak küzdöttek mellette, akik a gazda felcserélődésével előbb a népfrontos, majd a népidemokratikus rendszernek lettek alázatos kiszolgálói. Ez a népcsoport társadalmi szempontból is a legvékonyabb alapozással rendelkezik és kilátásai a jövőre nézve a legsoványabbak, még abban az esetben is, ha a népfrontos irányzattal szövetkezik, abba beletagolódik, mint ezt 1943/44-ben meg is kísérelte.

A „három Magyarország” versenyfutása, egymással való ellentétei az emigráció nagy bűne. Megvan ez másutt is, de ez a lehetetlen állapot akadályozza, ha ugyan teljesen meg nem gátolja, hogy a magyar emigráció hivatását betöltse.

Kinek mosolyog a jövő?

Van-e kiút, lesz-e kiút ebből az állapotból, ez a jövő titka. Egy azonban biztos, s ez az, hogy az otthoni magyarság szociális, nemzeti és demokratikus törekvései jelenleg súlyos elnyomás alatt állnak és éppen ezért ez a három eszme edzi ott is egységessé a tömegeket, melyek ennek jegyében küzdenek a felszabadulásért. Ezért, amilyen mértékben sorakozik fel a hasonló dinamikájú külföldi magyarság ugyanezekért az eszmékért, amilyen mértékben áll áldozatos munkájával az egyetlen korszerű magyar megújhodás gondolata mellé, abban a mértékben növekszik a nagy magyar célokért folyó küzdelem ereje és az a remény, hogy ezúttal a magyar dilemma talán javunkra dől el.

Így inkább, mint valaha, most, utolsó lehetőségünk idején kell tárgyilagosan elmélkednünk azon, hogy mit parancsol nekünk a magyar életakarat normája, amit Beksics Gusztáv drámai fogalmazásban így hagyott ránk: - ” Magyarország vagy nagy lesz, -- vagy nem lesz soká állam!”

Dr. Baráth Tibor (Kanada)

Utógondolat

A három folytatásos részletben közölt tanulmányt dr. Baráth 1953-ban írta, amikor még előttünk csillogott a remény: „Magyarország nemsokára felszabadul!” Sztálin már a másvilágra ment, Krushcsev Moszkvába átvette a hatalmat és megkezdte a sztálintalanítást, otthon pedig még javában tombolt a nemzetre szakad kommunizmus. A remény azonban szétfoszlott, amikor a háború befejeztével külföldön megjelentek az Ötödik Hadoszlop felforgató bolsevista ügynökei. Magyarország a mai napig nem szabadult fel. De a reményt nem adhatjuk fel, mert bármilyen erősnek is képzeli magát az ingoványra épített parancsuralom, egy szép napon úgyis elsüllyed a pokol fenekére.

A Magyar Gárda miatt most megint félelem tölti el ugyanazokat és utódaikat, akik 1944-ben partizánok, kommunisták, nemzet-ellenes zsidók és katonaszökevények voltak. A Magyar Gárda, ha tisztán meg akar maradni magyar szellemiségű szervezetnek, nem szabad semmilyen párt mellé szegődnie. Lapunk jelszava is: „A Hazánkért nem pártlap, a mi egyetlen pártunk Magyarország!”

A Magyar Gárda is ezt tegye magáévá: „A Magyar Gárda nem pártszervezet, a mi egyetlen pártunk Magyarország!”

A Magyar Gárda nem tartozik semmiféle magyarázkodással, -- sem az öltözetük, sem az Árpádsávos zászlójuk, karszalagjuk stb. miatt -- de főleg azoknak nem, akik még a történelmet sem ismerik, vagy a hamisított történelem szerint élnek Magyarországon! Nehéz és göröngyös lesz az út, de kedves magyar fiatalok ne féljetek, mert valami 2006 őszén otthon elindult. Ti vagytok az első vízcseppek, és ha jól végzitek a kitartó munkát, akkor mögöttetek áll a Hatalmas Víz, -- a magyar nemzet -- amely egy napon úgyis áttöri a gátat!

Adja a Magyarok Istene, hogy úgy legyen!

Tóth Judit

Kanada