Történelem

Hazánkért

Canada Online

1492 – 0956

Hazánkért, 2007. augusztus 25.

*

Olaszország halálos csapást mért

a szabadkőművességre

Első rész

Részlet Palatinus József: A Szabadkőművesség Bűnei c. könyvéből

A magyarországi szabadkőművesek mozgalma

és külföldi kapcsolatai 1920-tól 1937-ig

IV. kiadás 1938. Budapest, 117-125. oldal

A nagy világégés után a szabadkőművesség elérkezettnek látta az időt arra, hogy Olaszországban is megkezdje nemzetbomlasztó munkáját. Mussolininek kellett elérkeznie, hogy vaskézzel letörje őket. A fasiszta nagytanács 1925. november 26-án kelt 2029. számú törvényével mért halálos csapást az olaszországi szabadkőműves páholyokra s ezt a törvényt, (…) III. Viktor Emánuel király két nappal később jóváhagyott s a törvény 1925. november 28-án már meg is jelent az olasz hivatalos lap 277. számában.

E törvény illetve ennek végrehajtási utasítása tárgyában kiadott kormányrendelet értelmében mindazok a hivatalos közegek, alkalmazottak, katonai személyek, magántisztviselők, akik csak egyszerű tagként működnek szabadkőműves páholyokban vagy intézményekben – akár az olasz birodalom határain kívül is – rangjukat és állásukat vesztik.

Hosszú idő telt el, amíg ez a törvény gyökerestől kiirtotta Itáliában és gyarmataiban a szabadkőművességet. Mintegy két évszázadot ölel fel ez az idő, amelynek nagyon érdekes története van és éppen ezért, e munka keretében szükségesnek tartom ennek a harcnak részletes ismertetését, különös tekintettel a fasizmusra, amelynek romboló és újraépítő munkáját – éppen a szabadkőművesség elleni küzdelemben – általában helytelenül ítélte meg a külföld.

Osztrák Mária Carolina,

Nápoly és Szicília

királynője

Marie Antoinette húga

Olaszországban két évszázaddal ezelőtt tűntek fel a szabadkőművesek, és pedig legelőbb Toscanában. Leginkább angol írók és gentlemenek [urak] terjesztették itt a szabadkőműves eszméket, akik Toscana bájos lankásai között kerestek üdülést. Abban az időben, mintegy irodalmi megmozdulásnak nevezhető Olaszországban a szabadkőművesség, melynek tagjai a „szabad szellem” nevében maró kritikával illettek, minden vallási- és hitéleti, nemkülönben nacionalista kérdést, megmozdulást. Elsőnek a római szentszék üzent hadat a szabadkőművességnek, melynek tagjait komoly lelki büntetésekkel, később pedig fenyítékkel is sújtották. Minél kíméletlenebbül sújtott le azonban az egyház keze rájuk, annál inkább szervezkedtek és ebben a munkájukban erős támaszra találtak azokban az olasz fejedelmekben, akik az egyház és államok közötti harcokban a szuverenitásért [függetlenségért] a pápák ellen küzdöttek.

Bernardo Tanucci

Bernardo Tanucci, az első „felvilágosodott” miniszterelnök kormányrajutásakor a szabadkőművesek már Nápolyban is tért hódítottak és nagy befolyásra tettek szert, úgyannyira, hogy a francia forradalom előestéjén már szinte hivatalos jelleggel bírtak. Legelőkelőbb pártfogójuk volt a kicsapongásai miatt hírhedtté vált osztrák Mária Carolina királynő, akinek hízelgett, hogy a szabadkőművesek minden páholymunka alkalmával ünnepelték és költeményeket olvastak fel dicsőítésére. Sem azelőtt, sem azóta egyetlen államban sem részesült a szabadkőművesség a kormányzat és az uralkodó részéről olyan támogatásban, mint éppen Mária Carolina alatt.

Az olasz szabadkőművességnek ez az átmeneti dicsősége azonban nem sokáig tartott. A sors szeszélyes játéka, hogy legelőbb éppen a legnagyobb patrónusok, [pártfogójuk] Mária Carolina fordult ellenük. Ugyanis, amint Párizsban kitört a forradalom és annak szele végigseperte egész Európát és Mária Carolina húgának Mária Antoinettenek a fűrészporos kosárba hullott a feje, a királynő határozottan szembefordult a szabadkőművesekkel, és ennek első jeléül elbocsátotta mindenható miniszterét, Tanuccit. Ezzel egyidejűleg az összes olasz államokban nagy reakció [ellenhatás] indult meg a szabadkőművesek ellen. Nápolyban, az Egyházi Államban, Lombardiában és Toscanában valósággal üldözték a szabadkőműveseket.

Bonaparte Napóleonnak császárrá való kikiáltása után ismét erősebb szervezkedés indult meg az olasz szabadkőművesek körében. Nápolyban a tizenöt évig tétlenségre kárhoztatott páholyok ismét megkezdték működésüket és legerősebb intézményük volt a Carbonari-Szövetség, mely szoros összeköttetést tartott fenn a Szicíliába száműzött Bourbon-kormánnyal és az angolokkal.

Alessandro Luccio olasz írónak a világháború után kétkötetes nagy munkája jelent meg, amelyben kétségbevonhatatlan adatokkal mutatott rá az olasz szabadkőművességnek olaszországi működésére. Kitűnik ebből a munkából, hogy a lombardiai szabadkőművesek kémei voltak a megszálló osztrákoknak. E munkából különben kitűnik, hogy a mult században, Olaszországban a páholyoknak nem volt egységes alkotmányuk, amelyet csak akkor készítettek el, amikor létrejött a nemzeti egység.

Az alkotmány megszületését erős küzdelmek előzték meg. Az olasz szabadkőművesek két pártra szakadtak. A nagyobbik párt Milanóban új nagypáholyt alapított és a római nagypáhollyal szemben szakított a skót rítussal. Amíg Murat alatt az olasz szabadkőművesség a kormányt szolgálta, Crispi ellen már valósággal fellázadt, ennek belpolitikáját maradisággal, kül-, és gyarmati politikáját pedig elhamarkodottsággal vádolta. Ez volt az időszak, amikor Olaszországban a szabadkőművességen kívül jóformán nem volt szervezett párt. Később a római és milanói nagypáholy újból egyesült, hogy hatékonyabban vehesse fel a harcot az állam és egyház ellen. Ebben az időben olyan hatalomra tettek szert, hogy az olasz közvéleményben általános volt a hit, hogy szabadkőművesség nélkül nem lehet semmilyen hivatalt betölteni, és nem szabadkőművesnek lenni annyi, mint útját állni minden karriernek [pályafutásnak]. Az a titokzatosság, amellyel a szabadkőművesek működnek, természetesen nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy tagjaik egyre gyarapodtak. 1912-ben készült el az olasz szabadkőművesség általános szabályzata, melynek második fejezete a legnagyobb titoktartásra kötelezte a páholy tagjait. Az összes páholytagtól esküt vettek, hogy egyetlen testvér nevét sem árulják el, és szükség esetén lehazudnak mindent. Ezt azzal magyarázták a szabadkőművesek, hogy a páholyba belépő köztisztviselőket és katonatiszteket csak így lehet megóvni az esetleges üldözésektől és csakis a titoktartás teheti lehetővé a nyilvános ellenőrzés alól való kibújást.

Az olasz szabadkőművesek egyik vezére, Ernesto Nathan 1900. február 15-i körlevelében, melyet a páholyokhoz intézett, nyíltan bevallotta, hogy addig nem mondhatnak le a titoktartásról, amíg a szövetség elleni előítéletek fennállnak.

Hogy mennyire be tudták hálózni Olaszországot a túlnyomó részben zsidókból álló szabadkőműves páholyok, és mennyire uralkodtak úgyszólván az egész állami gépezeten, arranézve jellemző Prinetti gróf külügyminiszternek ez a kijelentése: - „Ott tartunk, hogy egy ajtónállót sem tudok áthelyezni a szabadkőművesség engedélye nélkül.”

1912-ben már az olasz hadseregben is észrevehető volt a szabadkőművesek hatalmi befolyása. Ez év május 12-i képviselőházi ülésen Di Cauzzo Pistola és más képviselők interpellációt terjesztettek a hadügy- és tengerészeti miniszterek elé s erre az interpellációra Spingardi hadügyminiszter a tengerészeti miniszter nevében is adott válaszában kijelentette, hogy amennyiben tudomására jutna az, hogy ’a hadseregnek és a tengerészetnek bármely tagja, bármilyen titkos társaságnak a szolgálatába lép, azt feltétlen eltávolítják a hadseregből.’

1913-ban populáris szavazás [népszavazás] történt a szabadkőművesség ügyében. A népszavazás alkalmával a következő kérdésekre kellett válaszolni:

1. A szabadkőművesség vagy ahhoz hasonló titkos társaságok összeegyeztethetők-e a modern nemzeti gondolattal?

2. A materialisztikus racionalizmus s az emberi és nemzetközi ideológia összeegyeztethető-e a jelenlegi gondolat irányzatával?

3. Hasznára vagy kárára van-e az országnak az a titkos tevékenység, amelyet a szabadkőművesség az olasz életben, különösen pedig a közigazgatásban, iskolákban és hadseregben kifejt?

Néhány nagyon jellemző választ fogok ismertetni ezekre a kérdésekre. Luigi Pastro szenátor a következőképp válaszolt:

1. Szabad országban a titkos egyesületek saját eszméik kimondását szégyennek tartják.

2. Amíg különböző nyelvek, vallások, erkölcsök és népek lesznek, addig a nemzetköziség utópia marad.

3. A titokzatosság szükségessége leplezi a szabadkőművességnek azt a ravasz szándékát, hogy a hadseregbe, magistrátusba és iskolákba beoltsa a fertőzést. Tehát a szabadkőműves intézmény mindenkire nézve káros.

Giovanni Cadolini, a híres garibaldista így válaszolt:

„Ifjú éveimben én is tagja voltam egy szabadkőműves páholynak, mert azt hittem, hogy a szabadkőművesek a haza felszabadításán dolgoznak. A cél szentsége mellett közömbösek maradtunk azzal a veszéllyel szemben, hogy esetleg az akasztófára jutunk s a cél elérésének reményében alig vártuk azt a napot, hogy többé ne kelljen titkos társaságot szolgálni, mert a szabadkőművesség fogalma nem egyeztethető össze a becsületesség és a jótékonyság elveivel…”

Érdekes, hogy a legtöbb olasz szabadkőműves, mint pl. Corrado Corradini, Achille de Giovanni, Paulo Orano, Giacomo Venezian, Pasquale Villari, stb. a legnagyobb ellenszenvvel nyilatkoztak a szabadkőművesek működése ellen.

Giacomo, a híres triesti jogtudós, aki a világháborúban hősi halált halt, szintén bevallotta, hogy fiatal éveiben szabadkőműves volt, abban a reményben, hogy a páholyok az Ausztria igája alá került olasz tartományok felszabadításának munkájában hatásosan fognak működni, ahol – mint mondta – egy kisebbség (zsidók) rá akarják oktrojálni [ráerőszakolni] eszméiket az egész közvéleményre, holott romboló tevékenységet folytatnak.

Luigi Cadorna, a világháborúból jólismert olasz hadvezér azt felelte, hogy minden becsületes hazafinak ragaszkodnia kell ahhoz a felfogáshoz, hogy a szabadkőművesség további fennállása semmiképpen sem egyeztethető össze a szabad, modern, nyilvános élettel. Szabadság és világosság két elválaszthatatlan fogalom. Paradox dolog tehát a sötétség ellen harcolni, mint ahogy at a szabadkőművesek űzik, és amellett a sötétségben elbújnak. A szabadkőművesek tevékenysége csak káros hatással van a nyilvános életre, különösen pedig a katonai intézményeknél, ahol a hierarchikus [egymásra épülő] rendet és fegyelmet valóssággal szétbomlasztják.

►2. rész