|
«JERIKÓ»
Kürtök nélkül
Múlttal
dicsőítve a Jelent
Visszaidézi a
jeltelent
Mi ábránd –
meddő illúzió,
Egy
földből kiásott koporsó
Felidézi újra a
sebet,
A belénk fojtott
lélegzetet,
Hogy miként él
bennünk a Végzet,
Miért hiszünk
egyre az Égnek,
Ha jövőnk
kilátástalan és
talpunk alatt
inog a talaj –
Dacolva isszuk
vérünk zaccát
Elhallgatva
létünk igazát.
Csalódva egyre
önmagunkban
Díszelegve csúf
rongyainkban
Rabmódra
vonszolva az igát,
Míg másban
keressük a hibát,
Pedig a
bűnösök mi vagyunk.
Sírunkban
keresvén vigaszunk üvöltve, hogy húzd rá vén cigány!
Rajtunk csak
átok a kacagány –
Falhoz vágva az
üres kupát
Gyalázzuk a
térdrevert hazát,
Elhallgatva
mindazt, ami fáj.
|
Míg felettünk
beborul a táj,
várva az új
magyar aratást,
Mint egy
kisgyerek a Mikulást
Csalódottan, ha
meg nem jelen.
Ha csiránkból
csak pudva terem
Akkor szakadjon
ketté szívünk,
Ha már az
Istenben se hiszünk,
Hogy
csonkaságunk tépjen, zúzzon,
A világ minden
népe irtson –
A magyar élve
nem érdemes –
Sorsunk így
határolt, végleges.
A döntő
harcra gyengék vagyunk,
Hisz’ bénává
tett tétlen karunk
Mert
magyarságunk régen hamis, ami éltet a «csakazértis» -
Önámításunk nem
visz tovább,
Így
előbb-utóbb megöl a vád –
Csalódva várjuk
a holnapot,
Mi fajtánkra
nézve átkozott
Mert kiállni
többé nincs merszünk, beteggé tett volt harcos kedvünk –
Mással
szembeszállni nem tudunk,
A nemzetköziség
lett urunk –
Egyre
tűrünk, mint meg van írva,
Bennünket
elnyel szennyünk piszka
Hiába verjük
mellünk hévvel,
Agyunk telve
van új eszmékkel
Így nem látunk
orrunknál tovább,
Csak húzzuk a
talmudi igát, -
Elvesztettük
történelmünk,
Jogunkat,
Hazánkat, Istenünk –
Feltámadnánk,
de jaj – nincs hitünk!
†Kovácsy József, Cleveland 1992
|
