Hazánkért
Canada Online
1492
– 0956
Hazánkért, 2007. október 14. Idegenek fogságában - A magyar önfeladás
legyőzésének kulcsa – I. rész (Kiáltás az
antipódusról) * „Két dolog van, ami állandó
csodálattal tölt el: a csillagos ég felettem és az
erkölcsi érzék bennem.” -- Immánuel Kant A hideg fut végig az emberen már pusztán
a gondolattól, hogy ha Debrecenben egyáltalán lehet köztéri szobra nemzeti írógéniuszaink
egyik kiválóságának, Wass Albertnek, azon a sétányon lenne, amelynek névadója
esetleg a hazaáruló, D209-es ügynök! Szerencsére, a Nagyerdő Medgyessy
sétányának semmi köze az utóbbi korcshoz! Sovány vigasz, hiszen a Wass
Albert-szobrok városainkban, falvainkban még alig fellelhetők. Az elmúlt évek, évtizedek folyamán a
kommunista, szociálliberális körök által, Wass Albert személye s munkássága
kapcsán a nemzeti pszichén ejtett, be nem hegedt, minduntalan felmarjuló seb
újabb sajgását okozza a vád, amivel Gadus István SZDSZ-es hajdú-bihari elnök
- debreceni önkormányzati képviselő, valamint Zsíros Zsolt és Varga
Zoltán, az MSZP városi elnöke, illetve önkormányzati képviselője és
hasonszőrű paraziták néhány hónapja nem átalltak szégyentelen módon
ismét előhozakodni. Tovább rágalmazva azt, a szeretett Erdélye és
nemzete iránt kínok-keservek közepette, félévszázados idegenségben is
végsőkig kitartó magyart, akinek árnyékában e mai élősdik
pánikszerűen keresnék a búvóhelyet egy demokratikus, ön-, illetve
történelmi ismerettel bíró világban! Éppen azok a paraziták lopták el Wass
Alberttől a lehetőséget, hogy élete utolsó hónapjaiban viszontlássa
szeretett hazáját, akik törvényesítették a lopást, „megélhetőségi
bűnözésnek” bélyegezve azt. Teremtettek így szegény, de talán
tisztességes emberekből bűnözőket, esetleg gyilkosokat. A Wass Albertnek egész alakos szobrot
állítani kívánó debreceni civil kezdeményezés kapcsán az ottani SZDSZ,
illetve MSZP-s körök azzal a váddal éltek, hogy „Debrecen fideszes vezetése
tervszerűen építi ki a Horthy-rendszer reinkarnációját.” Gadus István
szerint „erre utal a Trianon-szindróma, a Tisza István-kultusz, a
türelmetlenség a politikai ellenfelekkel, főleg a liberalizmus
eszméjével szemben vagy ’a szélsőjobboldali hőzöngők
támogatása’". [Wass Albert-szobor: a
szélsőjobboldali hőzöngők támogatása? 2007. 07. 3. MNO] Gadus István és a szadeszos
háttérerő még mindig Wass Albert úgynevezett „hungarista-fasiszta”
múltját, „írói munkásságának értékét” és „háborús bűnösségi mivoltát”
akarja tisztázni. Zsíros és Varga, a két MSZP-s ítész is, akik persze már túlléphettek a szocreál
esztétikáján és a gadusok beprotezsálta Hollywood-on csiszolódnak, afölött
aggódik, hogy Wass Albert „irodalmi munkásságának megítélése sem egyértelmű”
és közéleti szereplése, állítólagos hungarista tevékenysége, “antiszemita
nézetei és háborús bűnei” miatt “nem vállalható a XXI. századi
demokratikus Magyarországon” [MNO] A felhevült komisszárok szerint a város
vezetése nem titkolja, hogy „Kósa Lajos nem 200 ezer debreceni polgár
polgármestere kíván lenni, hanem csak azé a néhány tucaté, akik Árpád-sávos
zászlóikat fegyverként használva a Wass Albert-féle leckét skandálják”. Súlyos szavak, nehéz időkben!
Megkívánja hát az alkalom – mégha olykor hátborzongató részletekkel is -,
hogy perspektívába helyezzük a Wass Albert elleni vádakat, mindenekelőtt
a vádaskodókat. Ami Wass Albertet illeti, amerikai emigrációjának korai
időszakában az FBI és más, állami nyomozószervek egyértelműen tisztázták
háború alatti szerepét, felmentették a románok, Ceausescu, ill. a társutas
„magyar” hazaáruló körök máig hajtogatott vádjai alól. [A háborús bűnös”
c. rövid elbeszélése több mint sejteti, hogy kik próbálták kijátszani - a
sovén román állam mellett – a „hungarista”, „fasiszta” kártyát ellene,
sikertelenül, legalábbis Amerikában, éppen az amerikai állambiztonsági
szervek nyomozati eredményei miatt.] Wass Albert, ill. a magyarság és nemzeti
irodalmunk csak az isteni gondviselésnek köszönheti, hogy a Ceausescu által küldött
ügynök fegyverének golyója nem az íróba, hanem az otthona falába
fúródott! Ami a Mordor-lápvidékről jövő
-- hazugságnál, hamis tanúzásnál, különösen nagy értékű nemzeti vagyon
sikkasztásánál, már-már szinte a gyilkosságnál is súlyosabb -- vádat, ami a
ma emberét, főleg magyarját érheti: az antiszemitizmust illeti, ha
valaki, valamennyire is ismeri Wass Albert regényeit, életművét, ez a
rásütött vád, mint köd a napsütésben, gyorsan eloszlik! Wass Albert hús-vér
jellemeket rajzolt, akik így vagy úgy cselekedtek, éreztek a fajtájuk,
hitviláguk, hagyományaik, ideológiák, társadalmi beágyazottságuk, történelmi
kataklizmák, sorsuk függvényeként. Esetleg ezeknek, az emberi gyöngeségük
által rájukrakott béklyóknak a foglyaként vagy azoktól megszabadulva. S váltak
ezek a jellemek választásaik arányában – mint Wass Albert korának valóságában
– torzókká vagy emberarcú lényekké. ’S ha hitványak voltak embernek, nem
voltak megfelelőek románnak, szerbnek, zsidónak, németnek vagy magyarnak
sem’ – Tamási Áron mércéjét alkalmazva. Jó példa a fentiekre, a Wass Albert
ellenes antiszemita vád hitványságára az Antikrisztus
és a pásztorok c. regénye. A jellemek sorában egy zsidó
család két nemzedékének életútjával és választásaival a háború poklában. A
kis erdélyi közösség által befogadott Samu és Sára asszony, a vegyesbolt
zsidó házaspára és a fiúk: Emánuel, akiből ruszki hordákat falura
szabadító kommunista komisszár lesz. Gyermeküket megtagadva, szégyenében
elvándorol a nincstelenné vált két megrokkant öreg, a nőket erőszakoló,
részeg, fosztogató s gyilkoló katonák és egyetlen fiúk által pokollá tett
faluból! Hogy a regény végén, szinte messianisztikus üzenettel: a Szibériát
megjárt Emánuel, a megtört egykori komisszár visszataláljon a rommá lett,
enyészetnek átadott faluba, ahol néhány túlélő részéről Jézusi
szeretetet talál és próbál viszonozni! De lehetne idézni az Átoksori
kísérteteket is, Wass Albert elfogulatlanságát szemléltetve. Az író ellenes nemtelen vádaskodás,
rágalmazás szinte néma tűrése helyett töprengjünk el egy csillagsorson!
Tegyünk fel néhány kérdést. Hány ígéretes, élethódító magyar vágy, mennyi
sorsfordító élet s energia sikkadt a semmibe, görnyedt talán közönybe és az
uzsora által rákényszerített taposómalomba az által, hogy a nemzeti
irodalomból, közoktatásból, diákjaink nemzedékeinek érettségi
tételeiből, a könyvtárak polcairól, filmgyártásunkból száműzték
Wass Albertet? Mivel lehet magyarázni, hogy a Wass Albert-díjról, amelynek a
«Kossuth-díjhoz» méltó elismerés kellene, hogy legyen, szinte senki nem tud?
Mindmáig miért nem készülhetett filmeposz, például az „Antikrisztus és a Pásztorok”-ból, amelytől leesne a világ
álla? De készült-e filmeposz ’56-ról a magyar s a világ -- totyogó
gyerkőctől, az aggastyánig --, okulására? - Tán, mert a magyar kiegyenesedne
és lesöpörné magáról a kullancshadat, a rálidércült csatornalények seregét? Kérdések, amelyeknek megválaszolását
nemcsak magyar, de embervoltunk is követeli. Ha Wass Albertre büszkék
lehetünk, ha életműve bizonyíthatóan a magyarság, sőt: az emberiség
közkincse kellene, hogy legyen, akkor a logika megkívánja, hogy megnézzük,
miért revolvereznek a vádaskodók a tőlük idézett sorokkal. Vessünk
alapos pillantást pedigréjükre, hiszen „demokráciában”, egy pártatlan
bíróságnak, főleg népi ülnökökkel – ugye ez demokrácia lenne! -,
ismernie kell a vádló előéletét, erkölcsi megbízhatóságát! (Esetleg
volt-e büntetve, pl. hamis tanúzásért vagy más gonoszságért? S ha kellett
volna, hogy legyen, akkor miért nem?) S ha Gadusék, Zsírosék ragaszkodnak a szocionista
történelemhamisítás szellemvasútja unalomig mutogatott állomásaihoz – „Tisza
István-kultusz”, „Trianon-szindróma”, „bűnös Horthy-rendszer”, ún.
„szélsőjobboldali türelmetlenség a politikai ellenfelekkel”, stb. – nos,
akkor menjünk egy rövid idegenvezetésre, zsebünkben még el nem kobzott
útikönyvünkkel. Vessük össze a panoptikum látványát a még be nem darált
feljegyzésekkel. Mulassunk - ha lehet, s amíg lehet - a döcögő,
szikrázó, rövidzárlatos szocialista örökségű szellemvasút bárdolatlanságain.
(Mint hírlik, már készül helyébe a Spielberg-Wiesenthal,
Disney és Társai, valamint néhány Nobel-díjas betársulásával,
koreografálásával végtelenített –- bölcsőtől a sírig tartó --
ötletpark (theme park) utazás terve. Amerikában már százmilliókon kipróbálták
és bevált! Hozzá kell tenni, vannak országok – lásd: Irak -, ahol sikertelen
az ötlet.) Ha lenne
„Tisza István-kultusz”
”Az 1867-es kiegyezés értelmében
Magyarország nem bírt önálló döntéssel sem külügyeiben, sem hadügyben, így
„ki volt szolgáltatva a császár-király akaratának.” Tehát a háborúban Magyarország vétlen és
miniszterelnöke óhaja ellenére lett belekényszerítve! S lám, az 1867-es kiegyezést követő
évtizedekben lábrakapó, elharapózó liberális sajtóuszításnak, idegen érdekek
hátsó szándékainak köszönhetően olyan politikai „közhangulatot” sikerül
kialakítani az országban, hogy a parlamenti ellenzék, „Károlyi Mihálytól
Andrássy Gyuláig és Apponyi Albertig szakadatlanul” támadhatta éppen Tisza
Istvánt és „verni kezdte a lármadobot, hogy a háborút Tisza István akarta”.
Holott a „közös hadsereg döntéshozó tábornokai – írja Nemeskürthy – a háború elején udvarhű német és cseh
érzelműek voltak.” A történelem százmilliók életével
hazardírozó „tarka kozmopolitáitól, az emberiség csömörletes
örömhőseitől” (Széchenyi I.) eltérően, Tisza István
gondolkodását törődés és aggodalom hatotta át nemzetének jövője
iránt. Ez bántotta a kozmopolita söpredéket! „A külügyi helyzet olyan, hogy a
nemzetek sorsa most századokra eldőlhet –- figyelmeztetett
kétségbeesetten Tisza István 1913-ban –- nem lehet elbújni nagy világtörténelmi
kérdések elől, ezekkel komolyan kell foglalkozni, ha elpusztulni nem
akarunk.” Ezért törtek életére kétszer is, 1912-ben és 1918-ban, amikor is
végeznek vele! Talán, a már akkor párját ritkítóan demagóg liberális sajtó
nyomására is, a merénylő ellenzéki képviselőt felmentik „hazafias
felbuzdulására” való tekintettel. A XX. század második felére a magyar
közéletet majd elárasztó csatornalények előfutárainak bomlasztása is
kellett ahhoz, hogy két évvel a háború kitörése előtt az ellenzék
nyíltan tüntethetett a magyar tüzérség korszerűsítése ellen, míg a
„háborús felkészülés és ennek értelmében a nemzeti egység híve, Tisza István
miniszterelnök közgyűlölet tárgyává vált.” A mai mutált, ezerszeresen ravaszabb,
szocionista utódok: a gadusok, hillerek, zsírosok, vargák nem véletlenül
járnak koszorúzni a ’19-es hatalomátvételi kisérletükhöz besegítő
nemzetáruló: Károlyi Mihály szobrához, amelyet csendben beloptak a „nemzeti”
tudatba, ill. tudatlanságba, hogy ne lehessen a népnek egyetlen fia, lánya,
aki hegesztőpisztollyal, talajgyaluval vagy gránátvetővel
letisztítsa a Duna partjáról bronzba merevült fekáliahalmazt! De mivel is érdemelte ki Károlyi Mihály,
a hazaáruló gróf, a nemrég még megkövetelt, de a gadusok, hillerek által ma
is ápolt Károlyi-kultuszt? Talán azzal, hogy az 1914 karácsonyán, a szláv
hordáinak élén győzelmét Budapesten ünnepelni akaró orosz cár
számításait keresztülhúzó Szurmay
Sándor tábornokot, az „uzsoki győzelem hősét”– aki magyar
honvédeivel a Kárpátokban megállította az orosz hadat - később elfogatta,
és háborús bűnösnek tekintette? „Mert ha nem vív ki győzelmet 1914
őszén az oroszok ellen, akkor azok már 1915 óta Magyarország birtokában
lennének és a magyar katonáknak nem kellett volna vérezniük”? Talán azzal, hogy míg a háború végén, a
fegyverszünet megkötése után vonatok százain hazatérő, egykori
birodalmi: osztrák, cseh, morva, horvát, lengyel katonákból késlekedés nélkül
alakulnak meg a maguk nemzeti hadseregeik, addig a parancsnokaikkal
fegyelmezetten, fegyverestül, lőszerestül hazatérő magyar
alakulatok katonáit Károlyi bandája „megfosztotta fegyvereitől, a
hadsereget szétzilálta, s így az ellenség akadálytalanul hatolt be az
országba”? Azzal érdemelné ki tiszteletünket, hogy az országra szabadította
Kun Béla vörösterrorját –- négy hónap
alatt 590 magyart gyilkoltak le – és ezen, Sátán által világraszellentett
torzszüleménnyel karöltve, tálcán nyújtotta át az ezeréves Magyarországot a
fél világot gyarmataik igájában tartó trianoni ítészeknek? Vagy azzal, hogy védelmére kelt az
1935-ben bebörtönzött Rákosinak vagy, mert felvételét kérte a Szovjetunió
Kommunista Pártjába a ’30-as években? Akkor, amikor Sztálin és fogdmegjei
halálra éheztettek közel 10 millió ukrán parasztot! Máig áll köztéri szobra a
„szociálisan érzékeny” grófnak, aki „nagyúri gesztussal földet osztott, s
majd egy országot elkockázott - de megnyíltak neki a párizsi szalonok”. Sok mindennel lehet vádolni Tisza
Istvánt. Többek között, mert elfogadta a ’67-es kiegyezés sok káros
örökségét, amelyet Tisza Kálmán, apja s nemzedéke hagyott rá. Azt például,
hogy a birodalom önálló nemzetiségek föderatív államszövetségévé alakítása
helyett, a „nemzetiségek centrifugális törekvéseitől recsegő-ropogó
monarchia, federativ kiegyenlítődés helyett, múlóértékű dualizmussal
menti meg magát az időelőtti összeomlástól.” [Málnási
Ödön: A magyar nemzet őszinte története] De a ’48 elveihez kezdetben
hűségesen ragaszkodó ellenzék, a század elejére hiteltelenné váló, ’48
örökségét lejárató, obstrukciós politikája a világháború közelgő viharának
idején járhatatlan út volt a nemzet számára! Garzó Imre a szabadságharc honvéd tüzér-hadnagya írta – végül is
Tisza István nemzetmentő intézkedéseinek védelmében – az ellenzék
álhazafiságáról: „Megfoghatatlan, hogy e
piszkos erdetű s utólag még az idealizmus mázával sem bevonható,
semmilyen jogcímen nem igazolható „ellenzéki” mozgalomnak magyar főurak
is az élére állnak.” Velejéig romlott, s képmutató a gadusok,
zsírosok, a szocionista háttérhatalom érvelése a kiegyezéspárti örökös Tisza
István ellenében, mert éppen a magyar gyökerű modernizáció, iparosodás,
megkésett polgárosodás, honi középosztály megteremtésére hivatott
erőknek ’48-at követő üldözése, majd ’67-el felerősödő
egzisztenciális ellehetetlenítése tette lehetővé a mai szociálliberális
országfosztogatók elődeinek korai „országhódítását”! „Mi itt egy szabad országban vagyunk”! Nem, nem létezik Tisza István-kultusz a
magyarok körében! Annál inkább rejtett, kimondatlan Tisza Kálmán-kultusz,
amelyet mindenáron fenntartanak a szélsőségről trombitálók, normává
téve a kiegyezést követő, XIX. századvégi nemzetveszejtő politika
elveit, amelynek jóváhagyásán Tisza Kálmán, Magyarország akkori
miniszterelnökének neve díszeleg! Nem lehet túlzás azt állítani, hogy a
’48-as szabadságharcot követő mintegy 50-60 évben dőlt el a
modernkori Magyarország sorsa, lett megvetve az a halotti ágy, amelybe most
betaszítanák a végképp legyengült nemzetet! – De vigyázat: más eshet,
végső és halálos zuhanással ebbe az ágyba! - Ha így van – csak, hogy
tanuljunk a történtekből, a ránktört betegségből! – vessünk
pillantást a korszakra, ill. a nemzetfejlődés, polgárosodás azt
megelőző, európai trendjének jellemzőire. Ezt azért is meg kell tennünk, mert sok,
nemzetben gondolkodó is elfogadja az alattomos vádat, hogy nálunk idegeneknek
„kellett átvenni” a kiegyezést követő rohamos városiasodás irányítását,
nekik kellett felvirágoztatni a gazdasági-kereskedelmi, polgári, értelmiségi
tevékenységeket, stb., mert a magyarban minderre „nem volt meg a hajlam”! A
retardált [hátráltatott] magyar nemzetállami fejlődés okáról írja Hóman Bálint és Szekfű Gyula: „Magyarország nem ment át az abszolutizmus azon kétszáz
esztendős korszakán, mely alatt a nyugati nemzetek vérükből
származó uralkodók vaspálcája alatt likvidálták a rendiséget és hozzászoktak
ahhoz, hogy az állami faladatok teljesítésében a közjó, a nemzet java
munkálását lássák. Nálunk talán csirájában: Hunyadi Mátyás királyunk halálát
követően, a török-, ill. Habsburg uralommal akadt el ez a folyamat. Az abszolutizmus
– ismerjük a korábbi századok e szomorú tanulságát – nálunk idegen uralom
eszköze volt.” Főleg köznemességünk „obstrukciós” hozzáállását – mert a híguló
magyar főnemesség egyre inkább vazallusává vált az osztrák uralomnak -,
nagyban magyarázza az a tény, hogy a „Habsburgok abszolutisztikus kísérletei
nem egy magyar egységet akartak összehozni a magyar államhatárok kitöltésére,
hanem épp e határok megszűntetésével a magyar egységet egy nagyobb,
ausztriai-német egységbe beolvasztani. Az abszolutizmus nemzetépítő
hatása így kiesett történetünkből, hiányzott a nemzeti udvar, a nemzeti
hadsereg, a nemzeti központból szétsugárzó állami közigazgatás és az abszolút
állam merkantil gondolkodása a nemzetgazdaság kifejlesztésére.” [Magyar Történet] A levert ’48-as szabadságharc és a rá
következő megtorlás több mint másfél évtizedében megtorpant a
reformkorral végre valahogy beinduló, a nyugat-európai nemzetekhez mérten –
főleg a török és Habsburg iga és pusztítás miatt – megkésett polgári
nemzetté válás folyamata. A Bach-korszak dermedt légköréről írja Marschalkó Lajos: „A magyar szabadságharc terhének hordozói: a magyar főnemesség
kisebb része, a művelt középosztály, középnemesség jelentős
többsége, a debreceni, kassai cipszer polgárság, nemes kalmárság hazafias
elemei, mindenek fölött a parasztság voltak. A 80 millió forintnyi
Kossuth-bankó elégetése után főként a polgári elemek, a keresztény
kereskedők, a szabadságharc magyar és német pénzadói tönkrejutottak. A
szabadult jobbágyot besorozták a császár májlandi seregébe, a középnemesség
és polgárság, nemzeti kereskedő társadalom jobbjait elvitték Kufsteinba”
vagy felakasztották. A legyőzött országra rászabadul az osztrák, a
fajtájuk iránt húzó cseh, morva hivatalnokok, beamterek hada, „amely nem tud
magyarul, de magyar sujtásos dolmányban sétafikál.” Ők a gyarmatosítók
újabb hulláma, a cenzúra, a császári bürokratikus hatalom felvigyázói. És a
császári rendeletekkel a magyar élettéren ütött résekbe benyomul egy
végzetesebb erő: a galíciai zsidók tömege. Az „1859. december 20-iki
rendelet... engedélyezi a zsidóknak bárminő ipar gyakorlását.” Nem kevesebb, mint „Magyarország gazdasági gyarmatosítása” indul el
ezzel „mert olyan időben történik ez az intézkedés – írja Marschalkó –
amikor a magyar és keresztény polgárság, kereskedőréteg, iparosság
pénzügyileg földre van terítve a szabadságharc leverésének következményei
által. Ilyen előzmények után nem lehet helytálló az a sokat hallott
érvelés, hogy a zsidóságnak milyen óriási érdemei vannak az ország iparosítása
és a kereskedelem megélénkítése terén”! Az úrbériség megszüntetésével a nemzeti ellenállás anyagi terhét
viselő kis-, ill. középnemesség tönkremegy, mert anyagi tehetősség,
hitelek hiányában nem tudja pótolni bérmunkával a felszabadított jobbágy munkáját.
A „hitel és instrukció nélkül földhöz juttatott, felszabadult jobbágyság
pusztul és szegényedik”, hogy majd évtizedekkel később milliós
tömegekben vándoroljon ki. A bécsi udvarnak és a Rothschild bankháznak nem
érdeke, hogy bármelyikük is hiteleket kapjon a beruházáshoz, gépesítéshez,
megkezdődő iparosításhoz. Ha hitelhez jut a közép- és kisbirtokos,
azt 30-40%-os kamatra kapja. „A magyar nép alatt megrendült
a föld. Egy év alatt 16 623 birtokot árvereznek el s ezek jó része zsidókézre
kerül. Tizenhárom év alatt 210 549 végrehajtás útján való birtokváltozás
történt.” Mindössze 13 év alatt (1875-1887) „eladósodás miatt összesen 808
295 birtok került eladás alá.”(Marschalkó Lajos: Országhódítók) Hasonló tendenciát [jelenséget] látni az iparban.
A korai kapitalizmusban tapasztalt eredeti, helybeli vállalkozók általi
tőkefelhalmozás helyébe, e fejlődési színt átugrásával, a
„nagymérvű tőkebeözönlés következtében a magyar ipar egyszerre a
nagybankok érdekkörében nagyüzemesül. Néhány nagyiparos család kivételével az
önálló iparosok gazdaságilag elvéreznek.” Kísértetiesnek tűnik a
hasonlóság a mai szocionista hatalom globális, idegen érdekeket támogató
gazdaság-politikájával, mert már a XIX. század végére „az államhatalomnak
olyan mérvű nagyüzempártolása” volt tapasztalható, „amely a liberalizmus
nyugati hazáiban mindenkor ismeretlen volt” – írja Málnási Ödön. Talán elfogult Vajda János a ’48, ill. a kiegyezés utáni idők lecsúszott
dzsentrijét, köznemességét illető kritikájában, miszerint „nálunk, ha
valaki úrnak nem mondhatja, készebb dacos gőggel parasztnak vallani
magát, de polgárnak nem....” A fentiek tükrében, volt-e módja „polgárosodni”,
értelmiségi pályákra lépnie az elszegényedett, eladósodott kis-,
középnemesnek vagy fiának? Hogy a parasztról ne is szóljunk! Ha sikerült is
neki, akkor a monarchia Magyarországának azon „nemzetfenntartó értelmiségébe”
kellett belépnie, akik „alpin, dinári, sémi fajú és idegen ajkú” polgárokként
vagy leszármazottjaikként megtanulták „a falusi magyarság hatalmas tömegeinek
nyelvét, de a népi érdekközösségbe, lelki egységbe nem olvadtak, mint ahogy
az angol gyarmatosok is csak a gyarmati lakosok nyelvét tanulják meg, de
velük lelkileg soha össze nem forrhatnak”. [Málnási] Mint pl. Wass Albert, A kastély árnyékában c. regényében a
liberális, idealista Varjassy Gábor főispán – a kufsteini börtönéveket
túlélő, ’48-as nyakas veterán, gróf Varjassy István fia – birtokát
elözönlő, a városi közéletben a kulcspozíciókat betöltő: Franyek (jegyző), Brencsák
(intéző), Aufbauer (a falusi tanító), „Ázik úr”(boltos) vagy Prosperjeck János: jogtanácsos és Rádu
Konstantin: a román pópa... És ezt látjuk az egykor száműzetésbe
kényszerített Rákóczi fejedelem Bécs által elkobzott kárpátaljai birtokára
telepített Schönborn uradalom alkalmazottjai
körében is. „Főerdész, erdész, erdővéd, gyakornok, kerülő, az
alkalmazottaknak a nagy sokasága – lengyelek, morvák, csehek, németek,
szlovének majdnem valamennyien.” És jött ezek mellé a rutén és magyar
földműves népet fojtogatni, a kivándorlás útjára lökni a „kazár”, a
galíciai zsidó! „Tíz forint kölcsön után egy évre 104 forint kamatot, tehát
ezernegyven százalékot számít a beszivárgott lengyel-zsidó” – írja a szemtanú
Bartha Miklós, a XX. század elején. [Kazárföldön] A budapesti polgárság, középosztály
idegenségét pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy „még a századforduló körül
is voltak olyan fővárosi középiskolák, ahol Arany Jánost úgy kellett
magyarázni, és a tanulók zagyva, fogyatékos magyar nyelvére fordítani, mint
Homéroszt.” (Gombos Gyula) Budapestnek – a Duna
jobb parti, ősi, Attila testvérbátyjáról kapott nevével - a XX. század
elejére minden 5-ik lakója már zsidó volt! (Vajon az ún. Tudományos Akadémia
melyik másik idegenszívű, őseinket talán az Akadémia elnökéhez:
Glatz Oszkárhoz hasonlóan mocskoló, doktorált bitangjának „kutatása” nyomán
van fent az Interneten Buda s Pest nevének eredeztetéseként, hogy „Buda német neve, ’Ofen
is’, délnémet nyelvjárásban a bolgár-szláv pest szóhoz hasonlóan barlangot,
üreget jelöl”? Történik mindez a Széchenyi István által
éppen a magyar nyelv ápolása végett alapított Tudományos Akadémia tudtával,
hiszen maga az elnök írta őseinkről a Magyarok Krónikája c. művében, hogy azok „görbelábú gyilkosok, primitív hordák”,
akiknek saját „nyelvük nem lévén a
sokkal műveltebb szláv törzsek szavait lopták el”. Jó Mátyás
királyunk idejében hány botütésre ítélték volna az ilyen doktorált, szellemi
kútmérgezőket?) Ez a fentebb bemutatott kispolgárság,
„értelmiség” és középosztály – benne a túlsúlyba került német és zsidó
elemmel -, a semmiből feltörő új nagypolgári-zsidó elit vagy a
felhígult történelmi vezetőosztály, arisztokrácia volt hivatva
Nagy-Magyarországot megtartani?! Fájdalommal mondja erről a világról Tamási Áron: „A régi és igazi magyar
arisztokrácia, mely érzelmeiben és cselekedeteiben megmaradt magyarnak,
ugyanakkor „visszazüllött” a faluba, a kurta nemesek közé.” De jött helyükbe
az új arisztokrata! „A dualizmus alatt számos, magyarul alig beszélő,
vagy csak tört jiddis-héber-magyar zagyvalékot makogó zsidót díszítettek fel
királyi és udvari tanácsosi címekkel, bárói és grófi ranggal, s ezzel egy
szemvillanás alatt megnyílt előttük a magyar törvényhozás legfelső
kapuja: a főrendi ház is.” (26
zsidó tőkemágnás bárói rangot, 280 pedig nemesi címet nyer.) Az
emancipációt követelő zsidóságból, a befogadottakból így lett csupán
néhány évtized alatt - szószólóikkal, pénzhatalmukkal az államapparátus
legfelső köreiben - a magyarság fölé emelkedő kaszt! Az
„újnemességgel” is felhígult, a kiegyezés természetéből adódóan
mondhatni: korrupcióra hajlamos magyar hatalmi elit „már csak az emancipáltak
gazdasági erejével tudta a hatalom megtartására irányuló, „felülről
vezényelt” választások költségeit előteremteni.” [Csurka
Dóra] Noha már reformkori nemzedékünk szinte
minden nagyja, Széchenyi, Kossuth, Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, sőt
maga Deák Ferenc is óva intett a nyakló nélküli bevándorlás-politikától, a
galíciai zsidóság feltétel nélküli befogadásának s emancipációjának gondolatától
is, Tisza Kálmán országlása e tekintetben öngyilkos módon folyt! Az
„országhódítás” ezen „pionír éveiről” írja az első világháború
idején Buday Barna, a jeles közgazdász: „Sehol sem volt a zsidóság érvényesülése olyan heves és rohamos, mint
nálunk, az igaz, hogy a zsidóság arányszáma Magyarországon is a legnagyobb.
Nálunk 10 év előtt körülbelül 16 lakosra esett egy, Oroszországban
25-re, Németalföldön 50-re, Németországban 80-ra, Törökországban 130-ra, Angliában 600-ra, Norvégiában 6000-re.” A félévszázad alatt Nagy-Magyarország
területén a zsidók által megszerzett
négy és félmillió holddal és bér-birtokaikkal „ma már a
mezőgazdasági terület ötödrésze kezében van.” – írta Buday Barna a
zsidó-kérdés létezését, okait és megoldását kutató, „Huszadik Század”
(Jászi-Jakubovics Oszkár lapja)
pályázatra beküldött tanulmányában. [Idézi Marschalkó] A zsidó származású Szekfű Gyula szerint 1914-ben „minden tíz magyarra egy zsidó
esett, míg a németek közt csak 100-120-ra egy”! (Összehasonlításképpen
Romániában „1872 -1909 között összesen 45 zsidó családfő nyerhette el a
román állampolgárságot. A többi továbbra is a hontalanok, bozgorok
állapotában maradt” - írja Horváth
Lajos) A korabeli cári Oroszország önvédelmi
reflexeit követően - amelyekkel megvonták a zsidóktól a szeszfőzés,
szeszárusítás, földbirtok-vásárlás lehetőségét, politikai választási
jogukat, stb., kivéve, ha a Káspi tenger melletti térségben letelepednek, és
földművelést űznek -, többszázezres, Talmudon, haszid-hiten
felnőtt zsidó kivándorlótömegek lendülnek nyugatnak. Az Amerikáig,
Dél-Amerikáig terjedő kivándorlóhullámot nyugat-európai zsidó
szervezetek, pénzkörök támogatják, a „kis oroszországi zsidó azonban
pánikszerűen menekül át a legközelebbi határokon. Hová meneküljön?
Magyarországra! – ahol még csak bevándorlási törvény sem létezik”, hiszen –
mint Tisza Kálmán mondta – „Mi itt egy szabad országban vagyunk”! [Marschalkó
Lajos] A magyarországi zsidóság,
világtörténelemben is ritkaságszámba menő, mindössze néhány generáció
alatti hatalomra kerülésének főbb állomásairól áttekintést adtunk egy
korábbi írásban. (A magyar zsidóság vezetői hatszor...- Nemzeti Hírháló
2007. 03.14.) Itt csak jelzésszerűen, egy-egy kirívó bizonyságát
említjük meg ennek a hatalomnak! Míg az orosz cár, aki persze segített vérbefojtani
a magyar szabadságharcot, törvényileg korlátozza a galíciai, ukrajnai
zsidóság társadalombomlasztó tevékenységét, nálunk a Bach-korszak
szabadságharcot megtorló, magyar polgári fejlődést megállító
önkényuralma éppen ezeket a kiváltságokat adja meg a beözönlő, magyarul
sem igazán beszélő zsidónak – a megtorlás éveiben padlóra küldött,
gazdaságilag versenyképtelen magyarság rovására! A Szabó Dezső Elsodort falu művéből ismert Schönberger-Sarkadi klán
éppen ezekben az években alapozhatta meg a vagyont, amellyel majd a Sarkadi
fiú bekerül Budapest sorsformáló köreibe. Pl. az 1860-as császári
helytartótanácsi rendelettel, a szeszégetés, italmérés, stb. zsidó
iparűzési engedélyével, amelyet persze a kiegyezés után egy Tisza Kálmán
is változatlanul hagyott. Mi ezzel a baj? – kérdezi sok mafla tájékozatlan,
filoszemita. - Mert Gadusék ugye tudják, hová akarok kilyukadni! - Válaszul
idézném Marschalkó idevágó sorait. „Nyolcvan év múlva a hirhedt
szeszkartell alakjában, Fellnerék és 17 zsidó család kezén van Magyarország
egész szeszipara.” A szeszkartell 1938-as persze „antiszemita”! -
államosításakor „egyszerre 500 százalékkal ugrik fel a szeszgyártásból
befolyó állami jövedelem. Adóeltitkolások és jogtalan profit révén a
szeszkartell annyi jövedelemhez jutott, amennyiből évente egy-egy magyar
páncélos hadosztályt lehetett volna felszerelni a közelgő világvihar
előtt.” – Lám, vannak más módjai is Károlyiék „magyar tüzérség korszerűsítését”
megtorpedózó szándékának! – Ha megszorozzuk a magyar élet megannyi
területén a monopolérdekek s köreik által „adóeltitkolások és jogtalan profit
révén” kisajátított jövedelmet, az mennyit tesz ki vajon? Ez volt a Tisza
Kálmán féle „szabad ország”-elv gyümölcse, nem csoda hát, hogy ezzel a
Tiszával - noha gróf-, semmi baja sincs Gaduséknak! De mi más húzódott meg a galíciai
jövevények „sikerességének” hátterében, nevezetesen: a Talmudon felnőtt
agyban? – Ha már a vádaskodók pedigréjét vizsgáljuk, kis „mélylélektani”
elemzés szükségeltetik! - Míly „eszmék”, hitek, tanok munkáltak, lapultak az
évezrede Talmudon nevelkedett, Magyarországra beözönlő galíciai zsidók
sokaságában, mint békésnek tűnő vizek mélyére süllyesztett, gyilkos
méreggel teli hordók, melyek egyszer csak váratlanul világra lökik pokoli
terhük? Mert a néhány évtized alatt beözönlött százezrek számára, már
évezrede a Talmud volt a világlátás Alfája és Omegája. A jövevények sorában
nem kis számban képviseltette magát a haszid-zsidók csoportja. – Az izraeli
palesztinverők, -gyilkolók sorában gyakran felbukkannak az esti
híradókban manapság is! No meg újra Magyarországon. Ezrével Nyírtasson meg –
mint többen állítják – a gyanútlanul nyitva hagyott ajtójú körmendi
lakótelepi lakásban! - A XIX. századi orientalista, a
zsidóságot jóindulatúan ismertető katolikus Bonaventura Mayer a
haszid-zsidóságot „az emberiség legtudatlanabb, legműveletlenebb,
legbabonásabb s legdurvább osztályaihoz tartozónak mondja” – írta Huber Lipót kanonok. (Újkori és
modern zsidók Jézus Krisztusról.) Viselt dolgaikból „kitűnik, hogy a
lelkiismeretességet csak nagyon alárendelt kérdésnek tekintik, mert hazudnak,
lopnak, csalnak, sőt minden lelkiismeret furdalás nélkül gyilkolnak is s
emellett több helyütt rabjai az iszákosságnak is.” E korban csak fokozati különbség
választja el a fenti felekezet Talmud-értelmezését zsidó testvéreikétől.
(Hogy a lentebb idézésre kerülő, haszid-zsidót minden bizonnyal máig is
vezérlő felfogás mennyire tekinthető érvényesnek más, akár
„világi” zsidók körében napjainkban,
azt döntse el a tájékozott olvasó!) Ha
világi – látszólag „hitehagyott” – is volt a zsidó s többé nem követte a
talmudi előírásokat, mégis egész lényét népének évezredes tanai, reflexei
hatották át, mint liberális vagy kommunista zsidóét: a Talmud által kétezer
éven át belénevelt kiválasztottság, magasabbrendűség tudata!
Mindenekelőtt a faji, intellektuális felsőbbrendűségé,
amelynek okán persze a befogadótársadalom vezető, irányító pozícióinak
betöltésére, elit rétegének kisajátítására érezte feljogosítva magát,
megszerzésük módszereiben nemigen válogatva. Tehát a talmudi, sőt
ószövetségi tanok predesztinálták a liberális, világi szupremációs [felsőbbrendűségi]
törekvésekre, „világmegváltó” tervek levezénylésére formált „jogára”. (Például
a liberális, szocialista – Talmudból sarjadt – tanokon nevelkedett Moses Hess a fajok és nemzetek közti
harcot látta a történelem jellemzőjének, amelynek meghaladása a zsidóság
küldetése. Természetesen az emberiség felszabadítása és egyesítése nevében,
írta Róma és Jeruzsálem c.
könyvében (1862), ahol – ugye ideiglenes jelleggel, a nagy feladat: a nemzeti
hovatartozások felszámolása érdekében - egy palesztinai zsidó állam
megalapítását is javasolta, még Herzl előtt.) A kiemelkedő zsidó gondolkodó, dr. Fejér Lajos írta a múlt század
’30-as éveiben, hogy a Talmud a zsidó faj számára „a másikkal való
keveredést, vagy pláne összeolvadást a hozzáférhetetlen valláserkölcs
blokádja alá helyezi”, s így „az emberi összetartozás érzését a legsajátabb
módon formailag és eredményében saját fajára korlátozta. Ezzel minden
társadalmat, melyben élt – a talmudi zsidó -, maga ellen provokált”, írta. „Fiat justicia, pereat mundus”? A modernkori magyar sors
megfeneklésének, a mai kanálislények Wass Albert feletti ítélkezésének
megértéséhez elengedhetetlen egy 19. századi per említése. Nos, éppen
haszid-zsidók pere volt az, amelyben a
tiszaeszlári Solymosi Eszter, a tizennégyéves kis libapásztor
meggyilkolásával vádolták a helyi zsidó felekezet saktereit, a bizonyíthatóan
rituális gyilkosságot végrehajtó „metszőket”, „kóser bölléreket” és
másokat. Az 1882-es bűnügy és perének híre bejárta a korabeli
világsajtót. A vizsgálatot, ill. a pert vezető bíró, a 4000 holdas,
„megvesztegethetetlen úr”, Korniss Ferenc személyének integritásához semmi
kétség sem fűződhetett. Még a liberális New York Times és más
világlapok beszámolói is úgy említik, mint akinek „egész Európa és az
Egyesült Államok csodálattal adózott” pártatlansága miatt. (Marschalkó)
Kihallgatások folyamán kétszer is a sakterek és bűntársaik ellen vallott
Scharf József zsidó egyházfi fia, a 16 éves Móricz, aki a kulcslyukon át
végignézte, hogyan folyatták ki Solymosi Eszter vérét. Dacára a fiú
vallomásának és sok más, állításait megerősítő vizsgálati
eredménynek, Korniss Ferenc csak a gyilkosság tényének, de nem állítólagos
rituális voltának kiderítésére törekedett. Néhány nappal az1883. augusztusi
ítélethirdetés előtt a nyíregyházi törvényszék elnökét, Korniss Ferencet
meghívta közeli birtokára gróf Dégenfeld Ferenc egy barátságos vacsorára. A
régi barát téglási kastélyában meglepetéssel látta Korniss, hogy gróf Tisza
Kálmán is jelen van a vendégek sorában. Az ízes vacsora végén kérdezte meg az
ország nagyhatalmú miniszterelnöke: „Nos, elnök úr, mit gondol: bűnösök az eszlári sakterek?”
Korniss Ferenc válasza a határozott volt: - „Meggyőződésem szerint:
- bűnösök!”. A feljegyzések szerint Tisza Kálmán így fordult Kornisshoz: „Nézze Elnök úr! Holnap, holnapután, vagy bármikor Ön kihirdeti a
halálos ítéletet az eszlári sakterek fölött. Én nem akarom befolyásolni Önt.
Csak annyit adok tudomására, hogy a bécsi Rothschild bárók Őfelségével
is közölték: amennyiben a nyíregyházi ítélet elitélő lesz, akkor nem
csinálják meg a 60 millió forintos rente-konverziót. Ez esetben a monarchia,
de mindenesetre Magyarország csődbe megy. A forint elértéktelenedik. A
nemzetiségek fellázadnak. Akarja ezt a felelősséget vállalni Elnök úr?”
[Istóczy Győző] A „fiat justicia, pereat mundus” (Legyen
igazság és vesszen a világ) elvét valló, feddhetetlen törvényszéki elnök,
Korniss Ferenc megrendülve állt a vacsora vendégei közt! Néhány napra rá a
nyíregyházi bíróság felmentő ítéletet hozott a sakterek ügyében, Korniss
Ferenc pedig „soha többé nem hirdetett ítéletet se gyatra tyúktolvaj, sem komoly
bűnöző fölött.” A precedens értékű perrel nem más, de a föld
rendült meg a „szent-istváni magyar állam, a magyar jogszolgáltatás alatt”! [Marschalkó] Valójában nyíltan felvetette fejét az a
hidra, amelyet a per után egy korabeli publicista a zsidóság „szörnyű
szolidaritásának” nevezett. Fel kell tenni a kérdést: hogyan falazhattak a
Rothschild bárók és szinte mindenki a Tórát, Talmudot vagy liberális elveket
követő zsidók közül, fajtájuk - Sátán karmában oly engedelmes eszközzé
gyúrt - egyedeinek? Csoda-e, hogy ezzel a Rothschild bárók nótájára táncoló
Tiszával nincs semmi baja a jelen szocionista csatornarémeinek, az őket
ugráltató és őrző-védő bandának? Az „itt egy szabad országban
vagyunk” ostoba elvét a sötét bevándorlótömegek fele kiterjesztő Tisza
Kálmán mennyiben járult hozzá - a magyarságot lassan kivéreztető
rothschildi, világbanki zsidó uzsora melletti –, haszid-zsidó hit
megkövetelte rituális véráldozat „gyakorlattá” tevéséhez...? - De messziről is, a debreceni Medgyessy
sétányról kitagadott Wass Albert szobortól indultunk. Óh, Istenem, mily
irdatlan utakat kell bejárnia a magyar léleknek: igazáért. Hogy ne boruljon
be feje felett végképp a csillagos ég, és ne roppanjon össze benne: erkölcsi
érzék! –
[N.B. Lásd Israel Shamír magyar
nyelvű írását: ►A nemzetközi
zsidóság Ariel Toaff tanár urat bocsánatkérésre és könyvének visszavonására
illetve megsemmisítésére kényszerítette! [1]] –szerk. A hollywoodi „ekcsönfilmeken”
[action-films] hülyére hizlalt
tévénéző, újságolvasó, akinek drogelvonási tünetei vannak, ha két napig
nem kapja meg erőszak, s vér látványadagját – a kezdeti borzongás után -
talán napirendre tért az 1998 tavaszi, egész Magyarországot sokkoló hír
felett, hogy „H. Zsófit, egy 11 éves kislányt kegyetlenül meggyilkoltak a
család körmendi, lakótelepi lakásában...A kislány torkát ún.
sakter-metszéssel vágták el, ami fültől-fülig történő vágást
jelent, így rövid idő alatt rendkívül nagy vérveszteséget okozó..” Ami különösen vérfagyasztóvá és ómennel
bíróvá teszi a körmendi vérgyilkosságot a magyarság számára, az elkövetés
módszere mellett, az úgynevezett nyomozó-, igazságszolgáltató szervek
bűnpártolásának felső kormányzati szervek általi jóváhagyása és a
bűnpártolók, nyomeltakarítók kitüntetése. Ezzel a
zsidó-rituális-gyilkosság a történelemben eddig minden bizonnyal példátlan,
új szakaszába lépett, amelyet a világ egyetlen más országában nem lehetne így
elkövetni és elfedni! A Mordor-médiák által kiképzett lumpenproli elmegy a
hír – mint borjú a vágóhídi kapu előtt, holott az ő gyermeklánya
lehet a következő áldozat! H. Zsófit, mint Solymosi Esztert 116
évvel korábban, közvetlenül a Pészah előtt, ugyanazon a napon, vagyis
április 1-én gyilkolták meg Körmenden! „A metszés és az elkövetés módszere
profi gyilkosra vall...A szakértők szerint mindennek úsznia kellett
volna a vérben! A nyomozók a lakásban úgynevezett luminolos eljárással
vérnyomot kutattak, de nem találtak semmit! ...Több liter vér
„nyomtalan" eltűnésére az általunk megkérdezett szakértő (és a
józan paraszti ész is) csak egyetlen magyarázatot tudott mondani: a kifolyó
vért egy edényben felfogták” – írják az ügyben nyomozó újságírók. ►„A város zsidó
nevezetességeit aznap látogató busznyi zsidót természetesen senki nem
tartóztatta fel, az országhatárt még aznap elhagyták, magukkal vitték az ügy részleteit és titkait...” [Teljes
beszámoló - a Magyar Jelenből átvéve:
Vérgyilkosság, zsidók, titkok, döbbenet… (I. rész) / II. rész:
Kuruc.info 2007.júl.13. ill. júl.29.] Tiszaeszlár esetében, Rothschild
követelésére és a tetem eltűntetésével, megválaszolatlan maradt a
kérdés: ki ölte meg Solymosi Esztert? „Megölték-e egyáltalán?” – A
vérgyilkosság szóba se került! – H. Zsófi elfolyatott vérű tetemét
megtalálták. A világ hírcsatornái - gazdáik intésére - már nem tódultak a hírre.
A gyanú mégcsak véletlenül sem vetődhetett haszid-zsidókra, noha a
városban, az épületben jártak. És aki erről tanúskodott, az lett a
vádlott. A szocionista „igazságszolgáltatás” elviteti a „balhét” –,
tudatmódosító gyógyszerek (Xanax és Dormicum) hatása alatt, veréssel, amely később
agydaganatot okoz az ifjú számára – a körmendi ismerősök, barátok által
bizonyíthatóan légynek sem ártó, ártatlan 18 éves Tánczos Gáborral! A közelgő választások miatt Kuncze
Gábor, akkori belügyminiszter mielőbbi megoldást keresett az ügyben, „s
a rendőrség, a nyomozóhatóság a jelek szerint ennek igyekezett is
megfelelni. – Igen, Kuncze volt az, aki megtagadta a magyar útlevél
kiállítását Wass Albertnek! - Gyorsan kijelentették, hogy *Tánczos a
gyilkos,* Kunczéék pedig rengeteg jutalmat, előléptetést osztottak ki,
bár a választásokat azért mindennek ellenére elbukták.” A nyomozásvezető
egy Farkas István nevű, szombathelyi zsidó rendőrtiszt lett,
szokatlanul nagy sleppje kíséretében. Megbízatását jól teljesíthette, mert a
„rendőr alezredest 2004-ben Lamperth Mónika belügyminiszter akkor
tüntette ki Szent-Györgyi Érdemjellel, amikor Gergényi Péter budapesti
rendőrfőkapitányt dandártábornokból rendőr vezérőrnaggyá
léptette elő.” 2007 márciusában pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét
tűzték a zubbonyára! „Az egész körmendi gyilkosság
legérdekesebb rendőrségi vonatkozása az a tény, hogy 1998-ban a Vas
megyei rendőrfőkapitány az a Bene László volt, aki a 2006 őszi
rendőrterror idején, mint az egész rendőrséget irányító ORFK
vezetője vált hírhedté. Bene László kiugró karrierjét Tánczos Gábor
letartóztatásának köszönheti.” A köztársasági elnök, Göncz Árpád rögtön
dandártábornokká lépteti elő, megyei főkapitányból. Duplán
megszolgálta a rangot: a haszid-vérgyilkosság akár gyanújának is az
elhárításával és az akkori MSZP-SZDSZ-es csatornalény-koalíció
bűnüldöző szervei rátermettségének bizonyításával. Noha e sátánfattyat - csakúgy a másikat:
Gergényi Péter budapesti rendőrfőkapitányt – a 2006 őszi
rendőrterror, majd a rendőrség sorozatos botrányai után a
közvélemény nyomására Gyurcsány Ferenc leváltja posztjáról, a körmendi
vérgyilkosság „elsimítása” miatt „az MSZP-SZDSZ hatalom hálás szeretete övezi
Bene Lászlót, ugyanis” szóbakerült, hogy „Takács Albert rendészeti miniszter
szakállamtitkára a frissen kirúgott Bene László lehet.” De még mindig nem tudjuk, ki ölhette
meg, profi-gyilkosra valló „szakértelemmel”, H. Zsófit! Nos, a Tiszaeszláron
„precedenst teremtő” haszid-szekta az ultraortodox zsidó Salamon
Berkowitz üzletember vezetésével újra képviselve van Magyarországon. –
Nevezzék ugyan magukat Mózes-hitű ortodoxoknak. - Immár ezrével
gyűlnek össze évente Nyirtasson, nyíltan ajánlatot téve a község utcáin
a helyi asszonyoknak, lányoknak! Berkowitz az úgynevezett rendszerváltozás
idején települ Magyarországra és az „antiszemita kártya” pimasz kijátszásával
revolverezve, szocionista fedezettel, zavaros, adócsalásos üzleti
módszerekkel hamar feltalálja magát híveivel. És itt adjuk át a szót az oknyomozó
újságíróknak, akik nem kis veszélynek teszik ki magukat! – Mint pl. a Tánczos
Gábor tragédiájáról könyvet író Balaton Balázs újságíró, „akit – az üggyel
kapcsolatos nyomozásai miatt – 1999. májusában Budapest közelében egy
rendőrautóból kiszálló férfiak agyba-főbe vertek, miután
ráripakodtak, mondván: -„Jó lenne, ha nyugton maradnál!”” - A Magyar Jelen újságírógárdája írja:
„vérfagyasztó felfedezést tettünk: Salamon Berkowitzék éppen a körmendi
gyilkosság idején, 1998-ban nyitották meg ünnepélyesen a Traubisoda új üzemét
Szombathelyen!” Az csak természetes, a „figurába vág”, ugye, hogy Berkowitz
„a legóvatosabb becslések szerint is kétszázmillió forintos kárt okozott
azzal, hogy a szombathelyi üzem telephelyét 1998 óta érvényes szerződés
nélkül bitorolja, miközben bérleti díjat nem fizet”. A szombathelyi
Traubisoda üzemben haszid-zsidók dolgoznak, kóser módon előállítva az
italt. -„Hogy mitől kóser valami, azt ne kérdezzük, azt a Tóra mondja
meg, ősi törvény." A zsidó hagyomány szerint az áldozati állat –
vagy a tények tükrében: gyermek – vérét lakóépületeik falára, ajtajára is
hintették. Hmm! Az oknyomozó újságírás elakad a szombathelyi üzem
kerítésénél, „szuverin, magyar földön”. Pedig ha nem az In-Kal Security és
vérebek őriznék, azok a falak talán beszélnének! Lám, megy már minden
olajozottan, nem kell többé rothschildi beavatkozás. Íme a háttérrajz tablói a véreskezű
Rákosi-, Kádár-gányolás után, az aczélelvtársak, magyarbálintok, kunczék,
árpibácsik, hillerek, suchok, bánók...által tömegfogyasztásra, -riogatásra
maszkírozott panoptikum figuráihoz. Csak hogy lássuk: mi mindent rejt eleink,
s önnön felelőtlenségünk és a sors kegyetlensége miatt ránklopódzott
csatornalények „lelke”! Mert megintcsak: falazhatok-e akár testvéremnek, ha
az a Gonosz szolgálatában ténykedik? De kövessük tovább az idegenvezetés
útvonalát – ha már azokká fokoztak le bennünket otthonunkban, az éj leple
alatt és pásztoraink felelőtlensége miatt a létünkbe somfordáló
paraziták! ”Trianon-szindróma” – Mi a baj a trianoni fájdalommal? Mi lenne az? Az uniós tagsággal újból
átvedlett, megszalonosodott csatornabúvár had debreceni szószólói szerint a
„Trianon-szindróma” is a Horthy-rendszer reinkarnációja kiépítésére utal.
”Trianon-szindóma”? Mi lenne az? Mi a
baj a trianoni fájdalommal? Ha valahol, itt elárulja magát a sok hazátlan
bitang, ezért izzik fel bennük a gyűlölet Wass Albert ellen, akinek a
neve, munkássága emlékeztet a magyar Erdélyre, a „Kard és kaszá”-val megtartott honra. Gyűlölik, mert Wass
Albert jelképe, arisztokrata létére is a föld népével sorsközösséget,
áldozatot vállaló magyar, aki rácsodálkozik, s tiszteli a teremtés
gazdagságát. Míg ők – amint Mordor kénköves, sötét tájain beléjük
ivódott -, felélnek, lepusztítanak mindent, amire mohó kezüket ráteszik. Gyűlölik, mert Wass Albert
emlékezteti őket, s minden, öntudatában még töretlen magyart, 2004. dec.
5-i fertelmes, sátáni árulásukra. De minek a tünete a „velünk élő
Trianon”? A magyar nép és földje megcsonkítása felett érzett hazafiúi
fájdalomé! Mert felsajog a csonkaságban a nemzet, a náció „egészségének”
hiánya. Ez veszélyes a szemükben, ezért mondta a román parlamentben egy
Kovács László, hogy „a magyaroknak és a románoknak csak egy közös ellenségük
van: a magyar nacionalizmus” [E. M. Barki] Persze a nemzettudat, a nemzeti lét
hullámtörője a globális lét otthontalanságába mindenkit belemosni
törekvő gyilkos áramlatoknak! De hogy egyetlen csatornalény se merje
hazug retorikával belénk fojtani a szót, vegyünk sorra történelmi tényeket a
Monarchia nemzetiségi viszonyairól. Kétségtelenül hiba volt a ’67-es
kiegyezés idején a Monarchiát alkotó nemzetiségek valamiféle szövetségi
rendszere megteremtésének hiánya. Mégis, a magyarság nemzetiségeket elnyomó
politikájáról beszélni hazugság! Ugyanis az „1868-as Nemzetiségi Törvény
egyenlő jogokat adott Magyarország minden polgárának, eltekintve
nemzetiségtől vagy vallástól. Noha a központi ügyintézés hivatalos
nyelve magyar volt, az alsóbb egységek (megyék, helyhatóságok, járások)
elfogadták a terület etnikai kisebbsége nyelvének használatát.” A Monarchia
iskola rendszerében a felekezeti iskolákban az iskolát fenntartó kisebbség
nyelve volt használatban. „Ez gyakorlatilag a kisebbségi nyelvek korlátozás
nélküli használatát jelentette az általános és a középfokú oktatásban, mivel
1868-ban csaknem minden ilyen iskola felekezeti volt. Egyetlen európai ország
sem adott több jogot kisebbségeinek ebben az időben.” Valójában a
kisebbségek szociális, gazdasági körülményei sem voltak rosszabbak a
magyarokénál. A „földnélküli magyar parasztok száma megegyezett a román és
szerb kisebbségek összlétszámával.” (Bodolai
Zoltán, The Timeless Nation) A Monarchia szlovák kisebbségének
jogairól írja Lovas István: „1868 óta, a kiegyezés után a
magyar iskolákban a szlovákok anyanyelvükön is tanulhattak akkor, amikor
Franciaországban a kisebbségi nebulók még az óraközi szünetekben, botozás
terhe mellett nem beszélhettek baszkul, katalánul, occitánul
(dél-franciául), vagy Nagy Britanniában walesi nyelven” és „a magyar állam
anyagi támogatást nyújtott azoknak a szlovák iskoláknak, ahol magyarul is
oktattak”! Az Trianoni ítészek között irányunkban
legrosszabb indulatú, gyarmattartó „Franciaországban, az 1850-es években az
ország lakosságának több mint egyharmada nemzeti kisebbségekből
tevődött össze (elzászi, lotaringiai németek, flamandok, bretonok,
baszkok, katalánok, olaszok). A franciák úgy oldották meg a nemzetiségi
problémát, hogy az anyanyelvi oktatást kizárták, és kötelezővé tették az
iskolákban a francia nyelvet, így elfranciásították a nemzetiségieket. A
világon senki sem tiltakozott ez ellen.” [Cey-Bert Robert] „Az én őseim legnagyobb bűne
az volt, hogy amikor jó szívvel befogadták az oláh menekülteket, nem
ragaszkodtak ahhoz, hogy magyarokká váljanak, s nem kezelték őket úgy,
mint ahogy a nyugati demokrácia kezeli a bevándorlóit: „Ha munka kell,
tanuldd meg a nyelvet!”” – írja Wass Albert. És valóban, a Trianon
előtti Magyarországon élő közel 3 millió román - a lakosság 16,1%-a
– számára, csupán „Erdély területén 2813 román nyelvű iskola volt.
Ugyanakkor Romániában a 7 millió lakosság számára csak 4453 iskola
működött.” Ebből is láthatjuk, nemhogy elnyomta volna, de
„Magyarország jobban viselte gondját az Erdélyben élő románoknak, mint
Románia a saját országában élő polgárainak.” (Dr. Zetelaki Máté Imre) És a fentiek ellenére bennünket vádolnak
a befogadottak, innen-onnan szalajtottak vagy elvtelen kiszolgálóik – az
eörsik, zoltaik, suchok, gadusok, zsírosok...- türelmetlenséggel „a politikai
ellenfelekkel, főleg a liberalizmus eszméjével szemben”! Hát nem éppen a
soviniszta, magyargyűlölő nemzetiségi mozgalmakkal szembeni
türelem, Tisza Kálmán öngyilkos liberalizmusa okozta vesztünket? S ítélkeztek
felettünk azok Trianonban, akik világbirodalmukban sortűzzel és
puskatussal igazgattak: az angolok s a franciák. Még az irántunk nem éppen
testvéri érzéseket tápláló Jászi Oszkár is azt írta, hogy a trianoni
ítélettel: „Öt és fél millió lelket szabadítottak fel, és négy és fél milliót
tettek irredentistává”. Más szóval: „1 700 000 szlovák felszabadítása
ürügyén egymillió magyart és 260 ezer németet csatoltak el hazájuktól; annak
érdekében, hogy 3 millió románt Nagy Románia bekebelezhessen, 1 700 000
magyart és 600 000 németet választottak el Magyarországtól; azért, hogy 500
000 szerb egyesülhessen fajtestvéreivel, 400 000 magyart és 300 000 németet
kényszerítettek arra, hogy más országban éljen…” (Dr. Szilassy Sándor) Ez azt
eredményezte, hogy elveszett az ország területének 71,4%-a, lakosságának
63,5%-a - minden 20 magyar közül 7, idegen országba került! Hát emiatt van
„Trianon-szindróma”! Meg amiatt, ami Trianont követte. Bizony kötelezővé kellene tenni a
politikai pályára lépők, fontos közéleti pozíciókat betöltők
számára a fenti egyszeregynek a megtanulását! Meg azt, hogy mi várt s vár
mindmáig a magyarra idegeneknek juttatott szülőföldjén. Helyszűke
meg az orvosolatlanul hagyott trianoni fájdalom okozta fásultság miatt csak
röviden. Megintcsak Wass Albert regényei a
leghűbb krónikásai a korabeli, erdélyi magyar sorsnak. Átoksori
kísértetek c. regényében így emlékezik Tamás, az egyik regényalak a Kolozsvár
környéki erdélyi falu iskolájára, az ’50-es években: „Amikor Kálmánka hatéves lett, a törvény
szerint le kellett vigyem a falusi iskolába. Annak ellenére, hogy a falu
lakossága magyar volt, az iskolában csak román nyelven tanítottak, s a
gyerekeknek még egymás között is tilos volt magyarul beszélni.” Úgyszintén a háború utáni testvéri,
szocialista szemlehunyásig kellett várni – és ugye ezért is bűnös a
Horthy-rendszer, mert nem tűrte volna -, „hogy azokat a magyar gyári
munkásokat, akik ebédidő alatt társaikkal magyarul mertek beszélni,
minden tárgyalás vagy bírósági ítélet nélkül büntetésből kényszermunkára
küldték.” Hogy hová? A Halál-csatornához, a Duna-Fekete-tenger-csatorna építéséhez.
60 ezer ember- 75%-ban magyar – 300 millió köbméter földet ásott ki – kézzel
– és 4.2 millió tonna köbméter cementet használt fel a 9 évig tartó
építkezésen. Ha az ott pusztult magyarok ezreinek sorsán bánkódnánk, az
Gaduséknak: Trianon-szindróma! És régen volt, felejtsük el azt is,
ugye, hogy az 1918-as csaknem hétszáz délvidéki magyar iskolából kétévnyi
szerb uralom alatt már csak egynegyedük létezett! Szóljon erről
megintcsak az író, a temerini születésű Illés Sándor. Mire hat éves lett,
s iskolát kezdett, abból szerb iskola lett! „Jártak ide persze magyarok is, de
tanulni szerbül kellett. Emlékszem, mikor először hazamentem, mindenki
körülállt, a nagyapa, a mama, a szüle. Elővettem palatáblámat: cirill
betűk álltak rajta. Láttam a mama arcán a döbbenetet; akkor döbbentek
rá, mit vesztettek Trianonnal, ekkor értették meg, hogy elveszett az ország.
Hirtelen világos lett előttük, hogy idegenek lettek.” S ahogyan üldözték nyelvét, s kilökték
iskolapadjából, ugyanúgy igyekeztek kiforgatni az idegen államnak lökött
magyart tulajdonából, múltjából, még sírjából is. „Az alkalmazott ravaszság
és a törvények áthágásai valójában azt bizonyítják, hogy Romániában
semmitől sem riadnak vissza a magyar kisebbség elszegényítése érdekében”
– írta még a genfi, románbarát francia nyelvű sajtó is a ’30-as években.
(Az általuk elszenvedett veszteségek értéke 1930-ra, akkori árfolyamon
számítva, 200 millió US dollár volt. Ez 1945-re 300 millió dollárra
emelkedett és nagyfokú elszegényedést okozott körükben.) Trianont követően Szerbiában a
magyarság gazdasági tönkretétele érdekében feloszlatták a magyar
pénzintézeteket, majd a földreform alkalmával a magyar kézen levő földek
felét szerb tulajdonba juttatták. Ehhez persze, a szerb kolonizáció
felgyorsítása érdekében is, az elkobzott magyar földre 74 118 szerbet
telepítettek be. Többezer magyar hivatalnok és tisztviselő vesztette el
állását, „helyükre – és minden államilag jól fizetett hivatalba – szerbek
kerültek”, még a színmagyar településeken is. „A nagy- és középbirtokokat szétosztották, az egyházi és magyar
köztulajdont képező épületeket kisajátították, a magyar gazdasági életet
az adópolitikával megfojtották.”(Hódi Sándor) A Felvidéken 1922-re a megszálló cseh
hatalom lerombolta a teljes magyar felsőoktatási rendszert. A magyar
értelmiségi utánpótlás patinás színhelyeinek megszűntetése a Felvidék
minél gyorsabb magyartalanításának célját szolgálta. 1945-ben a hirhedt,
fasiszta Benes-dekrétumokkal a felvidéki magyarok elvesztették munkahelyüket
és nyugdíjukat, bankbetétjeiket befagyasztották, tilos volt magyarul beszélni
az utcán vagy a templomban. Valamennyi magyar nyelvű iskolát bezártak és
tanáraikat kiutasították az országból. Az üldözésnek kitett magyar kisebbség
tekintélyes része, több mint 400 000 személy engedett a nyomásnak és kérte a
reszlovakizációt. Több mint 100 000 magyart telepítettek át Magyarországra.
(Jeszenszky Géza) Ezek az intézkedések 1948-ig érvényben maradtak, de
valójában a Benes-dekrétumok máig hatályban vannak. Kell-e folytatni a ’44-’45-ben a Titó
szerb partizánjai által lemészárolt 4o-5o ezer délvidéki magyarral vagy
kárpátaljai, ruszki igába, Szibériába hajtott testvéreinkkel...? Kell-e
sorolni a trianoni fájdalom okait, melyek újra és újratermelődnek? (Pl.
a közelmúltban - egy agresszív szerbbel való, önvédelem kívánta verekedésért,
ami mégcsak súlyos testi sértést sem okozott! - a temerini magyar ifjaknak
kiosztott, de az egész Délvidék magyarsága megfélemlítésére szánt hatvanegy
évnyi börtönbüntetést, az állandósult magyarveréseket...?) Nem tudunk már
eleget a trianoni fájdalomról ahhoz, hogy minden jóérzésű magyarnak,
pártállástól függetlenül, taslira ránduljon a keze a fájdalmunk mocskoló,
pimasz csatornalényt hallva? A Horthy-rendszer és „kapitális bűnei”! De kövessük a szocionista szellemvasút
egyre fantáziátlanabb, s pimaszabb útvonalát, melynek következő –
idegenvezetőink szerint - rémítő állomása: a Horthy-rendszer! A
fentebb idézett írásunkban már elmondtuk, mi is a kapitális bűn, amelyet
a Horthy Miklós nevével fémjelzett korszaknak nem lehet megbocsátani. Például
az ún. zsidótörvényeket, a „Numerus Clausust”! Csak csatornalény logikával
magyarázható, hogy a máskülönben annyira „kifinomult társadalmi
igazságérzettel bíró” zsidó vagy nemzsidó baloldali, liberális személy nagyvonalúan
átsiklik a tény felett, hogy a „numerus clausus” 1920-as bevezetésének oka az
ekkor a lakosság mindössze 6%-át kitevő zsidóság 35%-os egyetemeken való
képviseletének korrigálása volt, az igazán nagyvonalú 10%-os megengedett
határral. Csatornalényeink szerint abban sincs semmi visszatetsző, hogy
a ’30-as évek derekán a „20 munkásnál többet foglalkoztató ipari üzemek 46%-a
(783-ból 361) zsidó személyek tulajdonában van. A húsz legnagyobb ipari
tröszt 336 igazgatósági tagja közül 235 (75%) zsidó származású, csak egyetlen
tröszt van, ahol a vezetőségi tagok többsége nem zsidó. A közepes
nagyságú magánvállalkozások 78%-a zsidó tulajdonban van...” Újságírókról,
vagyoneloszlásról, földtulajdonról nem is szólva... Persze a megfigyeléseket
tevő John F. Montgomery, az USA akkori budapesti nagykövete tán:
antiszemita volt. Nahát! Vita bezárva,
mert jöhet megint Tom: a „lantos”! – Nem is kutakodunk tovább a témában,
elkeveredve a szellemvasút holmi mellékvágányára, de azért vessünk futó
pillantást a korszak egynéhány: bennünket, magyarokat érintő
vívmányára. Többek között arra, hogy „Horthy
fasiszta Magyarországa” egész Európában először iktatta törvénybe (Lex
Vass) a mindenkire kötelező élet- és betegbiztosítást.” (Fiala Ferenc)
Erre biz’ a korház- és egészségügy szétverő fenegyerek,
kanálishad-fővezér: Gyurcsány csak rázná fogyatékos fejét, mint valami
gravitációval s egyéb természeti törvényekkel ellenkező állításra! De
mert csak nem ad a demokráciából, egy 2006-ban 76 éves nyugdíjas vasutast,
Pap Jánost remélhetőleg meghallgatná. „A MÁV-nál 1938-ban az elnökigazgató
havi jövedelme 1093 pengő volt. A legkisebb fizetést 72 pengőben
állapították meg. Vagyis 15-szörös volt a különbség. 2001-ben ez a viszony
esetleg, ha 20-szoros volt. Most? Egy hetilap szerint az elnökigazgató
fizetése évi 70 millió Ft (!)? A mostani legkisebb fizetéssel összevetve ez
kb. 92-szeres (!) viszonyt jelent” – mondta Pap János egy Magyar Fórum
interjúban. Információja annál is inkább érdekes, mert a MÁV és egyéb patinás
kórházak leépítése, privatizációja idején emlékezik. És a 92-szeres
jövedelemkülönbség? Ja kérem, ha a MÁV szakszervezeti vezető átlagosan
bruttó 700 ezer forintot keres havonta Magyarországon, míg az általa aligha
képviselt – talán elbocsájtás előtt álló – mozdonyvezető ennek az
összegnek alig negyedét, akkor mi mást lehet elvárni! Gadus és társai nemigen mernek –
furfangos, Mordor-médiák által is megtámogatott módszereik dacára sem - a Pap
Jánoséhoz hasonló összevetéseket tenni. Pedig nem ártana tudni helyezésünket
a világban, a félelmeik szerint „reinkarnálódófélben levő” Horthy-érával
összevetve. A máról írja dr. Kovács László
főorvos: „a magyar egészségügy finaszirozása az ENSZ tagállamok között a
110. körüli helyet foglalja el, és az ország lakosságának egészségügyi
állapota is hasonlóan rossz.” Ami igaz is lehet, mert 2006-ban egy férfi
átlagéletkora Magyarországon és Japánban: 64 ill. 89 év volt! - Hogy azóta
mennyi...? - Ezt sem nagyrakás-kóka, sem horváth-ágika nem rohan megcáfolni,
kijátszva az eleddig befutó „népelnyomó Horthy-rendszer” nevű kártyát!
Az iskolabezáró magyarbálintok, hillerek sem nyilatkoznak, hogy miért éppen
az „osztályidegen” gróf Klebersberg Kunó, vallás- és közoktatásügyi miniszter
alatt (1922-1931) történt, hogy „az 1930-as évek elejéig több mint 3500 új
vagy átalakított tanterem, népiskola és kb. fele ennyi tanítólakás épült a
gyéren lakott alföldi településeken” és írni is tudott a lakosság 90%-a
Magyarországon – Romániában és Jugoszláviában csak 42%, ill. 45%-ka! (Csurka
Dóra) A fentiek után meg kell kérdeznünk:
akkor miért, és mivel is ijesztget bennünket a regnáló csatornarémek hada? Talán azzal, hogy, Rákosi elvtárs és sok
más „mozgalmista” hosszú évekig ült a Gyűjtőben és másutt meg, hogy
a „dúvad csendőrök ütöttek, mint cséphadaró – puskatussal is olykor”! És
mégis, Magyarországon 1867 és 1939 között mindössze 17 ember halt meg a
rendfenntartó erőkkel való összecsapások alkalmával! Ez lenne hát a
„politikai ellenfelekkel szembeni türelmetlenség”, aminek újraéledésétől
tartanunk kell? A szocionista propagandával ellentétben
a Horthy-rendszer meglehetősen türelmes volt akár a politikai jogok, a
gazdaságpolitika, akár a kultúr- vagy sajtópolitika területén az MSZP és az
SZDSZ által elődöknek tekintett baloldali, ill. liberális pártokkal,
szervezetekkel szemben. (Láttuk, hogy egészen a 17 zsidó család által bitorolt szeszkartell
1938-as államosításáig, szemet hunyt az állam az 500%-os jövedelem-kiesést
okozó adóeltitkolások és jogtalan profitszerzés fölött. Korábbi
tanulmányunkban olvashattuk a svéd utazó, Valdemar Langlet, Lóháton,
Magyarországon keresztül c. könyvéből (On Horseback
through Hungary,1935) vett idézetet: „A szén árát önkényesen állapítják meg
és nem elégszenek meg 40%-al, de legalább 1000%-os profitot kell csinálniuk.”
Hogy csak a jéghegy csúcsát említsük a rendszer gazdaságpolitikai
liberalizmusát illetően. Hasonló, felelőtlen toleranciáról
szólhatnánk a sajtó területén. Persze egy csatornalény nem ismer határt
hatalomvágyában, mert onnan, azon túlról rákérdezhetnek múltjára,
jelenére...) Igaz, tudom – Gadusék mondják, meg Tom
-, hogy van egy másik „szindróma” is mostanában Magyarországon, amitől
„félnünk kell”. Sőt: a világnak! A „politikai ellenfelekkel, főleg
a liberalizmus eszméjével szembeni türelmetlenségtől” vagy a
„szélsőjobboldali hőzöngők támogatásától”! Mint fentebb mondtuk: súlyos szavak,
nehéz időkben! De mielőtt félni kezdenénk a körünkben szétburjánzó
„szélsőjobboldali türelmetlenségtől” vessünk mélyebbre ható
pillantást a vádlók, az ijesztgetők: idegenvezetőink
előéletére, erkölcsi megbízhatóságára. Az SZDSZ- és MSZP pedigrére. ◘ (Név és cím a
szerkesztőnél) ► Idegenek
fogságában, II. rész |
