Hazánkért

Canada Online

1492 – 0956

Hazánkért, 2007.

Idegenek fogságában

- A magyar önfeladás legyőzésének kulcsa –

II. rész

(Kiáltás az antipódusról [1])

     A történelem „fekete lyuka” - az emberlét zsákutcája

  A politikai ellenfelekkel szembeni türelemnek a fokát meghatározzák az ellenfél természete, használt módszerei. Elkövethette-e a Horthy-rendszer az 1989-es rendszerváltozás jóhiszemű hazafiainak hibáját, hogy demokratikus módszereket alkalmaz a csak diktatúrát ismerő ellenfelekkel szemben? Mi volt hát a célja, természete, létmódja az SZDSZ-MSZP elődöknek, amelyből Gadusék, Zsírosék képtelenek kivakarni magukat, de amelynek a megvádolt kor tudatában volt? Lássuk a pedigrét! 

Nemcsak a magyarországi Mordor-médiák [2] agyarasainak, de az egész nyugati balliberális közvélemény-alakítás mítoszgyártóinak munkája, az értelmiség tekintélyes részének árulása is kellett korunk, ill. a magyarság széles rétegeinek tudathasadásához. Mert ugyanazok a liberális körök lélegeztetik a nyugat gondolattörlő médiumait, mint a nálunk leplezetlenebben ügyködő Mordor-médiát. Így történhetett meg, hogy pusztán a történelem kataklizmáinak egyikévé degradálódott a mozgalom, s a belőle született világrendszer, amelynek természete a világmindenségben a „fekete lyukakhoz” [„black holes”] hasonló. (Tanácstalanul, borzongva áll az ember e jelenség előtt. A fekete lyukak tömege akár több százmilliószorosa is lehet a Napnak és hihetetlen gravitációs terével, erejével óriási távolságokból magába szippant minden vonzáskörébe került létezőt, minden magasabbrendű szerveződést az űrből. Mindent elnyel, és vak rabságából semmi nem tud visszatérni.)

Mindeddig egyetlen történelmi analógia kínálkozik: a kommunizmusé. Egyetlen eszme, kultúra, birodalom sem alacsonyította le az embert, a társadalmat arra a fokra, amelyet 1917-tel kezdődően Oroszország, majd később a világ más tájai tapasztaltak. Íme, a magyar lelket riogató, zsaroló, a következetes nemzettudatot fasisztázó csatornalények családfája, az elődök türelme politikai ellenfeleikkel szemben:

„Ami Oroszországban történt, az felülmúl minden képzeletet. A bolsevizmus első idejéből összeállított statisztika elárulja, hogy a cári családon kívül legyilkoltak az első években 28 püspököt és érseket, 6776 papot, 6500 tanítót, 8500 orvost, 54 850 katonatisztet, 260 000 katonát, 150 000 rendőrtisztet”, több mint 400 000 csendőrt, „355 000 intellektuelt, 198 000 munkást, 915 000 parasztot” (Marschalkó Lajos: Világhódítók)

A szocionista szellemvasút „Horthy-rendszer borzalmait” bemutató jeleneteit, a bedeckerben írottakkal összevetők tudatalattijából feledésbe sújkolt ismeretek, emlékek törnek fel a számadatok olvastán...- „Ki ez a Marschalkó? Bezúzni, könyvet és szerzőt!” - hördülnek fel s adnák reflexből a parancsot az In-Kal Security őrző-védőinek a gyanút fogó idegen-, s megvezetők. Megfeledkezve a látszatról, hogy mégiscsak euro-konformok – noha illatosítóval keveredett csatornabűz lengi körül őket. De látva, hogy a politikai ellenfelekkel szembeni „bolsi türelem” bizonyítékai bekerültek az amerikai ’Congressional Record’-ba is, az útikalauz marad – egyelőre! – az utazónál. Benne az angol hadsereg világjárt katonatisztjének, Yeats Brownnak 1935-ben írt soraival: „a kommunista párt központi bizottsága 59 tagjának 95 százaléka zsidó volt, tehát összesen 56 tag, míg a többi háromnak feleségeik voltak zsidók; ezek Sztálin, Labov és Ossinsky.” (European Jungle)

Képzelheti az olvasó az SZDSZ huhogóinak fogcsikorgatását a liberális elődök felelőtlenségének láttán, amint az amerikai Jewish Chronicle 1933. január 6-i számában írottakat olvassák:

„Oroszországban, minden harmadik zsidó hivatali állásban van!” No már most, volt akkor Oroszországban három és fél millió zsidó és közülük több mint egy millió ült  „a szovjet hivatalokban és a bolsevista diktatúra kulcspozícióiban”, mint  „népbiztosok, a pártvezetők, a helyi szovjetek, a tartományok vezetői, hivatalnokai, a hadsereg és az MVD komisszárjai...”  (Welt-Dienst 1936)  Az meg csak természetes, ugye, hogy „A Hitler ellen vívott háború során a szovjet generálisok között 313 volt zsidó”? (D.D.Runes, - lásd: Marschalkó)

Íme az SZDSZ-MSZP elődök türelmetlensége a politikai ellenfelekkel szemben! Íme a „családfa”, a szennyes, amelyet már nemigen lehet kimosni! De legalább bevallani kellene, mint a fajtája bűnei miatt szégyenkező Yoram Sheftel, a John Demjanjuk-per izraeli védőügyvédje vagy Yevgenia Albats teszi. Sheftel írja könyvében, az 1990-es ukrajnai útján, a simferopoli KGB központban látottakról:

„Jobboldalon állt egy kőtábla, amelyen vagy harminc bevésett Simferopol-i KGB-ügynök neve olvasható, akik elestek a „nagy hazafias háborúban”...Megdöbbenéssel és felháborodva olvastam a neveket: az első Polonski és az utolsó Levinstein, és ezek között a Zalmonowitz, Geller, Kagan, valamennyi zsidó. A zsidó ifjúság legjobbjai Oroszországban, a cionizmus bölcsőjében, eladták magukat és a lelküket a Vörös Ördögnek.” (The Demjanjuk Affair: The Rise and Fall of a Showtrial.1994.)

De kérdésével Albats sem kíméletesebb a fajtájához: „Miért volt olyan sok zsidó az NKVD-MVD nyomozók-vallatók között – beleértve a legkegyetlenebbeket? Fájdalmas kérdés részemre, amit nem kerülhetek el.” (The State Within a State:...1994.)

Íme vannak lelkiismeretes zsidó emberek, mint amilyen Fejér Lajos is volt! De a csatornalény a szégyenkezést a nemzeti identitás és függetlenség követelése újfasiszta veszélyként vagy a „Dunába-lövés” rémének felfestésével kerüli meg. Hogy miben is állt a „fasiszta veszély”, az még mindig nem tisztázott megnyugtató módon. Még mindig várjuk a választ az illetékes hazai és nemzetközi köröktől a Nemzetközi Vöröskereszt néhány hónapja nyilvánosságra hozott adatai vonatkozásában. A dokumentum szerint a második világháború alatt a német „koncentrációs táborokban elhalálozottak száma nem 6 millió, de 271 301!” – Erre az óriási csalásra utalt és – váljon becsületére – szólalt fel ellene, még a zsidó Daniel Cohn-Bendit is, a ’68-as franciaországi diáklázadások vezéralakja. Még 1979-ben is ezt írta a Liberation nevű lapban az ún. holocaustról:

„Harcoljunk azért, hogy lerombolják ezeket a gázkamrákat, amelyeket a turistáknak mutogatnak azokban a táborokban, amelyekről mostmár tudjuk, hogy ott nem volt egy sem.  Egyébként azt sem hiszik el nekünk, amiben biztosak vagyunk.” (Legyenek mégoly ködösek és tévútra vivők is a Cohn-Bendit s társai vezette ’68-as diáklázadások céljai, azért tanulhatna egy-két dolgot tőlük a ’48 és ’56 forradalmi ifjúságának példáját feledni látszó magyar egyetemi ifjúság!) A Magyar Gárda ellen huhogóktól Skodacsek András közelmúltban feltett kérdésére sem jött válasz. „Ha Magyarország 1944. márciusi német megszállása után ’minden zsidót összeírtak’ és azoknak többségét elhurcolták, akkor hogyan lehetséges, hogy hivatalos adatok szerint „21 ezer magyar zsidó honfitársunkat deportálták a nácik, és hivatalosan ebből 20 ezer jött vissza”? Ennek ellenére folyik a revolverezés csatornalény-körökben a 400 ezer halottal. „Miért? Miért kell a hazugság?” – kérdezte. 

Tehát mennyire megbízhatóak a Mazsihisz vagy Wiesenthal Központ adatai? Van, aki nem átall 70 ezer Dunába lőtt zsidóról beszélni, noha ezen áldozatok száma valószínűleg csak néhány ezer vagy néhány száz és ez a vérengzés sem feltétlenül

Szálasi utasítására történt! (Viszonyításképpen, a zsidóság e veszteségeit perspektívába téve, megemlítendő, hogy a vitán felüli bizonyossággal beazonosított származású szocializmus-kommunizmus 120 millió áldozata mellett a 2. világháború poklában összesen csaknem 50 millió ember pusztult el. S például az amerikai megszálló erők németországi főparancsnokának, az Egyesült Államok későbbi, svéd zsidó származású elnökének, D. Eisenhowernek kifejezett utasítására a háború végeztével, békeállapotban, az amerikai hadifogolytáborokban közel 1 millió német hadifogoly, asszony és gyermek lett halálra éheztetve, s vált járvány vagy végelgyengülés áldozatává, míg az amerikai hadsereg raktárainak polcai konzervektől, csokoládétól rogyadoztak. Ugyanez történt a francia fennhatóság alatti táborokban több mint félmillió némettel – irja James Baque, kanadai író, ’Other Losses’ - Más veszteségek c. könyvében! ) E sorok írója nem menti fel a háború utolsó hónapjaiban a zsidók vagy mások elleni embertelen, véres tettek elkövetőit, ugyanakkor messze nincs meggyőződve afelől, hogy ez az erőszak, a gyilkolás a Nyilaskeresztes Párt „programjában” szerepelt, míg a talmudi, cionista, kommunista tanoknak szerves része más fajok, társadalmi csoportok: az „osztályellenség” emberszint alá vetése vagy likvidálása!

Egy tárgyilagosabb Szálasi-képhez és a további zsarolás megállításához nem árt ismerni Szálasi néhány, ide vonatkozó gondolatát. A propagandával ellentétben, Szálasi az „1944-ben bekövetkezett német megszállást élesen bírálta” és a Sztójay kormányt „az ország kiárusításával vádolta.” A zsidókérdés megoldását a kivándorlásban és kitelepítésben látta, ami a cionista mozgalom célja is volt egy palesztinai zsidó állam létrehozása által. Álláspontja a fajelmélet szempontjából sem volt szélsőséges: „elítélte, hogy mind a nácik, mind a zsidók saját fajuk kiválasztottságát, felsőbbrendűségét hirdetik. A zsidóság mohó tulajdon-és pozíciószerzésére hivatkozva kijelentette: - „Ki mint vet, úgy arat. A zsidógyűlölet pedig aratás, amelyet a zsidó nép végez magvetése után.”” (Csurka Dóra) Ha más bűnei nem is lennének, ezekért a sorokért ugyanúgy meg kellett halnia Szálasinak, mint ahogy hagyta a nemzetközi zsidóság meghalni dr. Fejér Lajost igazmondásáért, valamelyik német koncentrációs táborban!

A Mazsihisz Zoltaija, Gadus és köre vagy Lendvai Ildikó, Horn és Gyurcsány sem bevallani nem meri, sem szégyenkezni nem tud amiatt, amit az elődök, a faj-, hittestvérek, elvtársaik elkövettek idegenben vagy magyarföldön! Pedig az apák gyilkos ámokfutása körülölelte a Földet és majdnem beteljesült miattuk a csillagközi testek említett végzete civilizációnk esetében is!

A ’19-es magyarországi „proletárdiktatúráról” tudunk. A legyilkoltak száma: 590. A 42 vezető - népbiztosok és helyetteseik – közül 35 zsidó, Szamuely Tibor terrorlegényeinek 99%-a úgyszintén az! München: az Eugene Levine és Axelrode vezette párnapos diktatúra idején 927 halott az utcai harcokban. Argentína: bolsevik forradalom 1919-ben, Salamon Haselman, Julia Fitz, Wrid, Naleskovskij, Ziazin zsidó szervezőkkel, vezetőkkel. 800 halott és 4000 sebesült Buenos-Airesben. Ők voltak az 1931-es chilei, 1932-es uruguayi, 1935-ös brazíliai vagy a mexikói bolsevik felkelések vezetői is. Spanyolország! Csak néhányat említve a „magyar” különítmény illusztris tagjainak köréből: Kun-Kohn, Gerő, Rákosi-Rosenkranz, Zalka Máté, Münnich Ferenc és persze Apró Antal...(Vajon milyen emlékeket, „trófeákat” rejtettek, s rejtenek az Apró-villa falai? S véletlen-e, hogy a baljóslatú hely megtalálta jelenlegi lakóját?)

Az Állatfarm (Animal Farm) és az „1984” írója, George Orwell is ott volt az ötvenezres nagyságrendű nemzetközi brigádokkal és volt módja megismerni módszereiket, kiábrándulni az „elvtársakból” és az árból, amit a világnak fizetnie kellene a Moses Hessek diktálta „felszabadulásért”. Megrökönyödéssel látta Orwell a „polgárháborúban” alkalmazott módszereket, hogy börtönhajókat süllyesztenek el az ellenforradalmárokkal, s tízezer számra lövöldöznek le elfogott keresztény túszokat a bikaviadalok arénáiban. Látta Spanyolország csatatereit és tömegsírjait: egymillió-ötszázezer halottal! Ha Orwell nem is ismerte a kortárs Aldous Huxley mondását, mi szerint „olyan a világmindenség természete, hogy a cél sohasem szentesítheti az eszközöket. Ellenkezőleg: az eszközök mindig meghatározzák a célt”, polgárháborús tapasztalatai meggyőzték ennek igazáról. A látottak, az összeverődött „nemzetköziek” módszerei segítettek bepillantani az emberiséget „felszabadítani” akarók lelkületébe, s ha az Orwelli látomás, 1984 sötét jóslata még nem is teljesedett be, a Huxley Szép új világából kiközösített, rezervátumba internált Vadjának (Savage) vádjai, mintha már hozzánk, s egy ravaszabb módszerről szólnának. A Vad még ismeri Shakespearet, annyi kor és sors dilemmáját: „akkor nemesb-e a lélek, ha tűri balsorsa nyilait, vagy ha kikel tengernyi fájdalma ellen és fegyvert ragadva véget vet neki?” De nem, „ti egyiket sem teszitek. Sem nem tűrtök, sem nem vettek véget neki. Ti csak letagadjátok a balsors nyilait. Ez így, túl könnyű” – fakad ki Savage, mint annyi kétségbeesésbe hajszolt Tiborc teszi ma, a Mordor-médiák által már szenvedéseit is csak a valóság-show tartozékának tekintő, érzéketlenné vált magyar milliókat látva…

Börtönhajók elsüllyesztése! Talán spanyol psziché ötlete lenne, hiszen a konquistadorok is véghezvittek egynéhány véres dolgot? A „noyades”, avagy tömeges vízbefojtás a „dicsőséges” francia forradalom idején bukkan fel, majd hosszú hibernálás után éppen a soraikat Ilja Ehrenburgokkal, Rákosikkal, Aprókkal… megtűzdelő nemzetközi brigádok jelenléte idején ismeri meg Spanyolország is. - Véletlen, mondaná a csatornalény. Ha ugyan nem támad érte! – Érdekes módon, a királypárti és keresztény hitéhez ragaszkodó La Vendée tartományban alkalmazzák először 1794-ben, Robespierre idején, aki csak addig kellett a forradalmat kirobbantó háttérerőknek, amíg elvégezte a rábízott mészárlást. A rémuralom és a polgárháború áldozatainak számát a kortárs szemtanú Prudhomme 1 025 711-re teszi! Pedig ez „csak a kezdet lett volna, mert komoly tervek voltak Franciaország lakossága egy harmadának kiirtására (8 millió ember)”. (Nesta Webster)

S hogy az 1917-es bolsevik forradalom főpróbája ilyetén kiteljesedésére nem kerülhetett sor, az az „idegen kéz” mindeddig engedelmes eszköze: Robespierre gyanújának, lázadásának tudható be, amelyért életével fizetett – noha halálát ezerszeresen megérdemelte. „Úgy veszem észre, akaratunk feletti, titkos kéz irányít bennünket”- mondta 1794. március 26-i beszédében egy „forradalmat irányító titkos hatalomról”.  „A Népjóléti Tanács napról-napra pontosan az ellenkezőjét teszi annak, amit az előző nap elhatározott. Van egy frakció, ami a tanács tönkretételén mesterkedik, a patriotizmus maszkja takarja arcát, és republikánusabbnak és buzgóbbnak akarnak tűnni, mint mi magunk. Idegen hatalmak ügynökei ők és nagyon jól tudom, hogy ellenségeink felismerték, követeiknek a legforróbb és legtúlzottabb hazafiságot kell színlelniük, hogy tanácsainkba beférkőzhessenek.  Annak ellenére, hogy álnoki ügyességgel mindig a patriotizmus álarcát viselik, ezen ügynököket szét kell zúzni.” Robespierre két nappal később a vérpadon végezte!

Talán Orwell is hallott a börtönhajók elsüllyesztésének, Nesta Webster, The French Revolution című művében említett eredetéről. Webster írja az alábbiakat a La Vendee tartománybeli Nantesban kieszelt noyades, avagy tömeges vizbefoljtás történetéről:                                                                                                        

“Végül is a hóhér belefáradt a mészárlásba és nem bírta tovább.  Még a kivégző osztag is túl lassú irtási módszernek bizonyult.  Ekkor történt, hogy Carrier új eljárást eszelt ki, ami mindörökre hírhedtté tette nevét. A noyades, avagy tömeges vízbefojtás volt ez.

Az első kísérletet valami 90 öreg papon hajtották végre, kiket a Marat század felügyelete alatt, egy kisebb uszályra tereltek és a Loire folyó közepén elsüllyesztettek. Az uszálynyi pap csak előjáték volt.  Ezt követőleg majd a köznép szolgál áldozatul.  Tehát a zord decemberi éjszakában, fáradságot nem ismervén, szegény nők tömegét hajszolták ki a hideg sötétségbe — vállukon a falusiak szokásos batyujával, némelyikük gyermekével a karján vagy oldalán.  Csak amikor a folyópartra értek és meglátták az uszályokat, akkor döbbentek rá a borzalmas valóságra.  Egyszeriben mindannyian sírásban és jajveszékelésben törtek ki: » megfullasztani visznek bennünket, nem pedig bíróság elé «.  Sokuk nem volt hajlandó megválni gyermekétől és magával vitte a Loire fekete vize alá.  Lehet, hogy még ezek a gyerekek jártak jobban, mert a jobb érzésű embereknél elhelyezett gyerekek legtöbbjét összeszedték Carrier martalócai és a város börtönéül szolgáló raktárházba zárták őket, ahol a hidegtől vagy a „dögvésztől pusztultak el...

Ilyen volt a rémuralom Nantes-ban, ahol, Carrier bizottságának egyik tagja szerint, 6000 áldozatot pusztítottak el vízbefojtással.  Egy másik bizottsági tag 9000-re tette a vízbefojtottak számát.  Prudhomme 32000-re becsüli a vízbefojtás, agyonlövés, lefejezés és dögvész által megölt emberek számát.”

(Ha a francia igazi kultúrnépnek tekinti magát, főleg a forradalom óta - „szabadság, egyenlőség, testvériség”…,talán ezért is volt bátor ítélkezni felettünk Trianonban! -, mikor kezdi szégyellni, hogy nemzeti himnuszukkal még mindig a „nép” felkelésére emlékeznek, amelyik, ugye, a népnyúzó XVI. Lajos ellen vonult Párizsba. Valójában „a forradalom piszkos munkájának elvégzésére, a Nagy Kelet szabadkőműves páholy külföldről és Marseille-ból összegyűjtött, kikötői és egyéb söpredéket hozatott Párizsba. Ezek az iszákos bűnözők képviselték a "népet".  Nekik és róluk szól a híres ’La Marseillaise’ ének, Franciaország mai himnusza.  Egész Franciaországban valami 40 000 ilyen aljanépet alkalmazott a Nagy Kelet” szabadkőműves páholya. Érdemes tudni, hogy a „zsarnoki elnyomás rettenetes börtönében”, a Bastille-ban összesen hét elítéltet találtak a hős forradalmárok. „Négy hamisítót: Béchade, Lacaurége, Pujade, Lacore; két elmebeteget: Tavernier, De Whyte, akik már bezárásuk előtt is háborodottak voltak, és Comte de Solages-t, akit, rettenetes bűnök miatt, családja záratott el.” Hasznos tudni azt is, hogy a 800 000 lakosú Párizsban alig több mint ezer vett részt az ostromban! Valójában a XVI. Lajos, nép sorsát javítani, kiváltságokat eltörölni szándékozó intézkedései elleni, szabadkőműves páholyok ígéretének felülő, önző arisztokraták támogatása kellett a „nagy” forradalom győzelméhez! A nemzetközi pénzhatalom kiváló eszközre talált a szabadkőműves Orléans-i herceg, Louis Philippe személyében, a zsidó Hayyim Samuel Jacob Falk és Choderlos de Laclossal, forradalmi tanitómestereivel. Mint annyi elődjének s rá következő államférfinak, XVI. Lajosnak is egy bankár menesztése volt a végzete. A svájci „bankár Necker a nemzetközi pénzhatalom embere volt. Franciaországi politikai tevékenysége másból sem állt, mint a királyi hatalom aláásásából. Amikor pénzügyminiszter lett, egyebet sem tett, mint újabb és újabb kölcsönöket vetetett fel a királlyal.  Lajos végül is megelégelte Necker tevékenységét és 1789. július 11-én leváltotta hivatalából és száműzte az országból.” A jakobinus klub Necker menesztését használta fel a forradalom kirobbantására. - Ismerős, ugye, a magyar történelemből. Kivéve, hogy nekünk még egy „XVI. Lajosunk” sem akadt az utóbbi 30-40 évben, aki meneszteni merte volna Fekete Jánost, elődeit s utódait! – Ennyit a „nagy” francia forradalomról és történelemtanításunkról!)

Noyades! Vajon hagyományként vitték-e magukkal Spanyolországba a „nemzetköziek”? Kell-e még példákat említeni az MSZP-SZDSZ „vérvonal”, a politikai ellenfelekkel szembeni „türelem” bizonyítására? Pl. az ’50-es évek Magyarországát. „1953-ban kb. 95 ezer politikai fogoly dolgozott az internáló táborokban, 25 ezerre rúgott a börtönökben levő politikai foglyok száma. 1945-56 között 15 ezer „hivatalos” kivégzés történt. Irtózatos számok ezek, ha tudjuk, a százmilliós cári birodalomban összesen csak 40 ezer száműzött volt”. És mindössze 17 halott Magyarországon 1867 és1939 között, sztrájkok, tüntetések, zavargások alkalmával a karhatalom fegyverhasználata következtében! (Marschalkó)

Ha a valaha a munkást, a dolgozó embert megillető jogok biztosítására életre hívott baloldali, szociáldemokrata mozgalom vissza akarja szerezni pártjának elkockázott hírét, az elsők közt kell lenniük az elődöktől elhatárolódók és elszámoltatást követelők sorában! De egyelőre legjobb esetben is: csatornalények foglyai. Két párt – hogy a hányingerkeltő alkalmi csatlósokról, rogyadozó térdű fejbólintókról ne beszéljünk -, a háttérhatalom végrehajtóiként ijesztget bennünket. Leszármazási vonalukkal, a máig meg nem tagadott örökséggel, amelyik egy demokratikus világban törvényen kívülivé tenné őket örökre. Tetszésük szerint turkálnak történelmünkben, nyálazzák össze, forgatják ki azt. Mint teszik ezt az Árpád-sávos zászlóval, amelyik fogalmazásukban nem a nemzet ereklyéje, „hanem csak azé a néhány tucaté, akik Árpád-sávos zászlóikat fegyverként használva a Wass Albert-féle leckét skandálják”. Pedig ősi lobogónkat már a reneszánsz Antonio Bonfinije „a legyőzhetetlen magyar nemzet színei”-ként említi. – Ha látta volna Hunyadi Mátyás jelen romlásunkat, hogy a Németországból érkezett, budai hitközségi elnöki és általa létrehozott országos zsidó prefektusi tisztet betöltő Mendel-család fészekaljából kik nőnek ki – mocskolva az egykor Bécs tornyain lengő zászlajának Árpád-sávjait – bizony kiváltságok adása helyett a Dunának verte volna őket! De akad még sajka, melyen az ilyen mocskos szájúakat le lehet hajóztatni közel-keleti otthonukba.

Bűnös, mert nemzettudatot ébreszt!

Oh, nem a nyilas karszalagban felbukkanó színekről, sávokról van itt szó, de Árpád fejedelem és dinasztiája dicsőségének nemzeti emlékezetünkből való törléséről. Előbb a Habsburgok próbálták meg évszázadokon át - de véres áron sem sikerült nekik -, aztán azok, akik az ő szárnyaik alatt megerősödtek, most végképp kiütnék Árpád zászlaját kezünkből? Az a nép, amelyik ahelyett, hogy megvetette volna lábát egykori – jóllehet, nép- és fajirtásokkal szerzett földjén – elment, mások zászlainak védelme alatt pénzt váltani, uzsorakamatozni. Mert a történelem abból áll, hogy jönnek s mennek a hódítók, hol rómaiak, hol perzsák, hol tatárok, törökök, osztrákok, ruszkik. És ha lebírni nem lehet, de ki kell bírni uralmukat, a megszálló által kivetett adókat… De volt egy nemzet, amelyik nem tudta, melynek hite nem engedte ezt megtenni s ezért lett elűzve földjéről: a zsidóság. Így szól erről Douglas Reed: „A pusztítás, mint a háború kísérő jelensége, az egész emberi történelem ismert vonása. A pusztítás, mint bevallott szándék sohasem volt ismert korábban és az egyetlen felfedezhető forrása ennek a sajátságos gondolkodásnak a Tóra-Talmud.” Ezt ismerhette fel a római császár, Titusz és rombolta le a jeruzsálemi Templomot, száműzve a lázadó zsidóságot, i.u.70-ben. - S ma, csaknem 2000 évvel később, annyi lecke után még mindig bántja a befogadottak szemét a gazdanépek zászlaja! -

Az Árpád-sávos zászló elleni nyílt támadás csak végső kifejlete a korábbi fondorlatoknak. A Haynau-rémuralom idején, majd a kiegyezés után is továbbélő Habsburg befolyással, a magyarul alig beszélő Hunsdorfer/Hunfalvy- és Josef Budenz-féle „akadémikusok” gyámkodása mellett apránként sikerült belopni a „halszagú ősök”, Árpád visszamaradt, Európát fosztogató, „kalandozó” finnugor-ázsiai népének rágalmait a hivatalos történelemszemléletbe. A Tudományos Akadémia Glatz Oszkára méltó utódja Hunsdorfer-nek és a magyargyűlölő Budenz-nek, noha ezek nem merték volna leírni Glatz Oszkár korábban idézett sorait. Glatzra s az általa is meghonosított s felvigyázott szellemre vall, hogy hivatalos történelemírásunk máig is hallgat a német történész, Heribet Illig, nyugat-európai középkorkutatásban „földindulást” okozó munkájáról. Csaknem két évtizede már, hogy, hogy Illig Kitalált középkor című művével halomra döntötte az európai történelemírás bizonyos, ún. tényeit. Az „egész Európa koncepció, amit ma itt adagolnak nekünk az magára a nagy semmire épül és annyit is ér” – mondja a történész, művészettörténész Pap Gábor. Persze annak oka, hogy a “földindulás” történelem-szemléletünkben mindmáig nem következett be, határozott érdekek meglétét mutatja. A kora-középkori német-római történelemhamisítás gigantikus kitalációihoz való ragaszkodás: éppúgy megfelel a Magyar Tudományos Akadémia jelenlegi kurzusának, mint az EU urainak vagy a cseh, szlovák, román és szerb utódállamoknak. A 300 éves „senkiföldjének”, az ún. avar-, majd az azt szétverő Nagy Károly-i, Kárpát-medencét is magába foglaló frank birodalom ködös fogalmainak megteremtésével sikerült megszüntetni a közvetlenül Attila örökébe lépő Árpád magyarjai Kárpát-medencére való igényformálásának történelmi s dinasztikus jogosultságát. És továbbéltetni a „halszagú eredet” mítoszát.

Mint azt Pap Gábor mondja ragyogó előadásában (Földindulás a nyugat-európai középkorkutatásban):  az európai történelemírás fiktív, nem létező 300 éve „eseményeinek” csalását leleplező Illigre hivatkozva - „az avarokat bármennyire is úgy tanítjuk ma, hogy önálló birodalom volt, mindig vagy kifejezéssel kapcsolják össze az eredeti hiteles források és ott, vagy a hunokhoz kapcsolják, hogy hunok vagy avarok, vagy a magyarokhoz. Nem önálló népként, hanem mindig minthogyha egy másik elnevezése lenne a hunnak vagy a magyarnak” tűnnek fel az avarok. „A Krónikáink például egyáltalán nem ismerik ezt a szót, hogy avar. Egyáltalán nem szerepel. A magyar krónikás hagyomány nem ismeri – no most ez feltűnő hiány. Ez azt jelenti, hogy nem lehet 300 évig, ha létezik egy Avar Birodalom, hogy annak valami nyoma ne maradjon egy olyan krónikás hagyományban, ami az előttük lévő Atillát részletesen tárgyalja”! Jelen írás keretei nem engedik a III. Ottó császár, II. Szilveszter pápa és a bizánci császár konspirációjával létrejött gigantikus történelmi, kalendáriumi csalás részletesebb kifejtését. Pap Gábort idézve, elég legyen azt mondani, „hogy az egész cirkusznak egyetlen tétje van, az pedig a Kárpát-medence” és „hogy a „végidők császára” (ez az „Endekaiser") birodalma elkezdődhessék" – ezt ugyanis 1000-re jósolták… Ha még nincs 1000 csak 700, akkor én III. Ottó nem lehetek az Endekaiser.” A fentiek értelmében a „895-ös Árpád-féle Honfoglalás 300 évvel korábbra, 595-re kerül és ez azért döbbenetes, mert pontosan megegyezik az első avar honfoglalással.”

Tehát Árpád magyarjai három generációval Attila halála után telepszenek a hun testvérnép lakta Kárpát-medencébe! 907-ben (valójában - amennyiben most 2007 helyett 1707-et írunk – a helyes időszámítás szerint 607-ben), alig több mint 10 évvel az Árpád-honfoglalás után az egyesült német-római, bajor hadak és szövetségeseik az „Ugros eliminados esse" („a magyarok kiírtassanak") jelszavával a magyarság megsemmisítésére törnek. A Duna mindkét partján és a folyón előrenyomuló 100 ezres haderőt Árpád hadtestei megállítják és szétverik a Pozsony melletti csatában, ill. menekülésük folyamán. Odaveszett a bajor nemesség java, de maga Árpád is halálos sebet kapott, elveszítve három fiát: Tarhost, Üllőt és Jutast. Az ütközetet túlélő bajor uralkodó, Lajos király bajor földről Németország biztonságosabb nyugati részébe kellett, hogy költözzön, átengedve az Enns folyón inneni vidéket a magyaroknak egészen Géza vezér idejéig. Beszédes, hogy mi évente István „államalapítását” ünnepeljük, holott Árpád 1100 évvel ezelőtti, németekre mért véres csapása nélkül a magyarság Kárpát-medencei léte, sorsa talán örökre megpecsételődött volna. (Látom, hogyan húzzák gúnyos vigyorra szájuk Akadémiánk szőrösagyú tudorai! Mert nekünk, ugye, még a pecsételni, ill. pecsét szót is szlávból kellett „kölcsönöznünk”! Meddig tűri a magyar írástudó, hogy mongolnak, bárki másnak, csak nem a taláros testület tagjának kell lenni szavaink eredetének kiderítéséhez? Miért, hogy egy mongóliai nyelvésznek, a hun nyelv kutatójának, professzor Ucsiraltunak kellett felhívni a figyelmet a hun „picsik" szó és a magyar pecsét szó összetartozásának valószínűségére s hogy a „szláv eredetűnek tartott pecsét eredendően a hunok sajátja volt”...?)

„Kalandozások” – őseink bölcs külpolitikájának tervszerű akciói! 

A szocionista szellemvasút színeinek sorában persze ott van a „kalandozások” néven bemutatott jelenet. A hivatalos történetírásunkat, s –tanításunkat kisajátító idegenlelkűek az Árpád fejedelmünkre következő 60-70 esztendő hadtörténetét általában a magyarok „művelt Nyugat elleni rablóhadjáratai” címszó alatt említik. Fosztogatás: mint motívum! A hadjáratok okát azonban teljesen máshol kell keresni. A 100 ezres bajor-német had magyarságra támadása 907-ben önmagában bizonyítéka az agresszív német külpolitika megfékezésére indított hadjáratok szükségességének. Egyetlen birodalma, életképes állama sem volt a történelemnek, amelyik ne biztosította volna a határain túli területeket is időnkénti megtorló, vagy szövetségesként lefolytatott hadjáratokkal.

Az Árpád halálát követő évtizedekben háromhatalmi súlypontja van Európának a Kárpát-medencén kívül: Bizánc, az észak-itáliai longobárd királyság és a kialakuló német-római császárság. A szász Madarász Henrik, majd fia, Nagy Ottó alatt újraéledő Németországban a bajor hercegek lázadoznak a szász uralkodók központosító önkénye ellen és a magyarok, Bulcsú segítségét kérik. Hogy miért éppen Bulcsú volt mindenek előtt érdekelt a terjeszkedő német uralom megfékezésében, azt magyarázza törzsének szálláshelye: a nyugati határrész.   A felső-itáliai, majd Itália egészére igényt formáló német terjeszkedés ellensúlyozására úgyszintén a magyarok szövetségét, beavatkozását kéri az ottani, longobárd uralkodóház. „A magyarok jelentik tehát a helyzet kulcsát Itáliában, Németországban, de nem kis mértékben, Bizáncban is. Látjuk tehát, hogy a magyar hadakozások egy rendkívül intelligens külpolitika három szomszédos birodalomban végzett tervszerű akciói voltak. Ugyanaz, amit az angolok „balance of power” néven ismert politikájukkal évszázadokon keresztül folytattak sikerrel, nevezetesen: egy veszedelmes szomszédos nagyhatalom kialakulásának megakadályozása végett mindig a gyöngébb fél támogatásával. Ebben az időben tehát, 18 éven át Európában csak két intelligens koponya munkál: a német Ottó és Bulcsú, - a többiek csak sakkfigurák” (Dr. Hajnos László) 

A honfoglalástól Géza nagyfejedelem 970-ben történő hatalomra kerüléséig eltelt időszak 57 európai hadjárata közül - „a Kárpát-medencére igényt tartók elleni csaták melletti – 34 hadjáratból bizonyíthatóan legalább 14-re úgy került sor, hogy egyes kisebb-nagyobb európai hatalmak uralkodói szövetségesként fegyvertársuknak hívták a magyarokat, a többi pedig büntető-expedíció volt” – írja Zachar József is. Ez utóbbi bevett gyakorlat volt pl. a szokásos adófizetés megtagadása esetén és minden katonailag erős állam, ill. nép gyakorolta, tehát nem „magyar sajátosság” volt. Az 57 hadjárat sorozatos magyar győzelmei közt mindössze kettő vereség van: 933-ban, Merseburgnál és az Augsburg melletti Lech mezőn, 955-ben. Történészeink legtöbbje a másik 55 rovására e kettőt, de főleg az utóbbit tolja a magyar diák orra alá.

Valójában mindkettőnél a magyar haderő töredéke szerepelt! Amit viszont tanítani kellene diákjainknak, arról történelmkönyveink hallgatnak: a 954-es hadjáratról. Pedig akkor „déltől északig, Bizánctól Rómáig és Moszkváig nem volt olyan város Európában, ahol nem tudtak volna erről a hadjáratról” és a honfoglaló Tas vezér unokájáról: Bulcsúról, aki mellesleg a kereszténység bizánci válfaját követte. A hadjárat hátteréhez tartozik, hogy az I. Ottó német király ellen lázadó bajorok szövetségeseként, ill. a német uralkodó III. Berengár király észak-itáliai tartományaira támadása és Verona s Aquileja birtokba vétele miatt történt. Ottó birodalmi ambícióinak megfékezésére szükségszerű válasz volt a horkák és Lehel törzse két hadosztályának hadjárata. A 30-35 ezresnél kisebb magyar haderő harc nélkül vonul végig a bajor és sváb tartományokon, majd „leveri a három frank tartományt, Ottó koronatartományait”. Átkelve a Rajnán, „Lotharingia hadseregét megsemmisítik, majd Köln és Maastricht vidékére vonulnak, ahova maga Ottó veje a Vörös Konrád kalauzolja őket, mint szövetségeseket. A mai Belgiumra törnek, majd délkeleti irányban Észak-Franciaországon vonulnak át és Ottó másik tartományára, Burgundiára törnek. Innen délre, a Riviérán át Itáliába vonulnak – Rómát megkímélik – és délről támadják meg a bajor Henrik új tartományát, Friault. Végigpusztítva Veronát... két hónap alatt mintegy 5000 kilométert végighaladva, öt nagy folyón átkelve ( Enns, Rajna Rhone s kétszer a Pó )...hazatérnek...Ehhez képest Hannibál útja csak egy séta!” – irja dr. Hajnos László.

Eleink bátorságának mai, hitvány árnyékában könnybelábad szem s ökölbe szorul a kéz. Mert Moszkva után most éppen, az egykor oly alázatos hollandiai Maastricht a székhelye az ezúttal EU-s vezérlésű kifosztásunknak. Küldi ránk puhány, rajtunk hízott jóléti-szemetét, kakaskodni, hőzöngeni a megkötözött kezű s lelkű magyarral, akit kidobnak a balatoni kocsmából! (Csath Magdolna írja: „az egyik déli parti faluról az a hír járja, hogy egyik szórakozóhelyére hollandok vették be magukat, magyar pedig oda többé be nem teheti a lábát. Aki megpróbálja, azt megverik. Magyarországon! De Sopron is tele van hasonló történetekkel: a határon mulatni, a hámból kirúgni átjövő, magukból kivetkőző külföldiek rémtetteivel.”)

Ó, testvérek, ha vagytok még: magyarok! Bizony ideje lenne újra leckét adni Maastrichtnek s kipakolni a holland s „belga” kocsmát...Mint Holló János tiszteletes beszéde után tette az a pár keményöklű magyar legény, az elpimaszodott oláhokkal, Wass Albert, A kastély árnyékában c. regényében. Mert Holló tiszteletes megírta a „magyar bibliát magyarok számára”, melyben ilyeneket tanított: „az olyan magyart szereti az Isten, aki szembeszegül a világgal a maga jussáért s küzd, miként az angyalok seregei küzdöttek vala az ördögök seregeivel e világnak megmentéséért! Ezért atyámfiai, halljátok Istennek törvényét, amint azt a magyaroknak mondta az ő prófétái által: ki fegyvert nem ragad, fegyver által vész el s egy is az idegenek közül, ha kővel merészel megdobni téged, vagy a te atyád népéből valamelyiket, azt dobjad vissza a halálnak pusztulásával, mert százszorosan kedves én előttem a fiú, aki az ő atyja házának védelmére kél!

Jaj annak, atyámfiai, aki tehetetlen a védekezésben és hitváy a harcban, aki testének gyöngeségét s lelkének gyávaságát az alázatosság és béketűrés tetszetős álorcájával takarja el: azt elpusztítja az Úr kínoknak kínjával és reáküldi a filiszteusok seregét, hogy ülnének a nyakán és sanyargatnák őt.- Így dörgött le a szószékből Holló János tiszteletes a doboji magyarokra, akik tátott szájjal hallgatták. Különösképpen a legények, úgy ették a szavát, hogy még a képük is kivirult tőle. Az új magyari kereszténység hatása aztán hamarosan meg is mutatkozott. Az erős Isten Holló János által tolmácsolt parancsára három legény, név szerint Balla Mihály, Szígyártó Imre s Székely Ferkó egy vasárnap délután úgy kitakarították a kocsmából a románokat, hogy négynek közülök betörött a bordája s Szamosújvárra vitették magukat orvosi látleletért...” De Holló János sem ragadt ám a szószékhez! Ugyanis amikor a „románokat kihányták a közbirtokossági legelőből, melybe harmincegynéhány évvel ezelőtt befurakodtak...maga János pap is ott volt az ütközetben, irdatlan fustélyt lóbálva feje fölött s úgy látszik, mégis volt valami igazság az új doboji bibliában, mert rövid harc után úgy megfutamodtak az oláhok, hogy még a faluban is alig tudták magukat összeszedni.”

Teremnek-e még Holló Jánosok? Vagy Prohászka Ottokárok, Mindszenty Józsefek...Van-e még Holló János, aki „magyari bibliát” prédikál „magyarok számára”, s vannak-e keményöklű magyarok, kik meghallják és követik a tanítást? Mert ha vannak, hát üzenjük Gyurcsánynak, a magát vastag pofabőrrel Magyar Bálintnak hívó ex-főtudornak, a lábunk alól a földet is kirabló sötét „titánnak”: Leisztinger-Kajmán Tamásnak, a jövőnket eluzsorázó Fekete Jánosoknak, az ormányosait ránkparancsoló Gergényiknek, Benéknek, a Mordor átkait ránkhozó, EU-komform kanálisvigéceknek, Lendvai, Lampert és Horváth láptündéreknek - s hogy sikoltozzanak egyet -, a médiák agyarasainak: Aczélnak, Bánónak, Avarnak, a Suchoknak: bizony megsokasodtak felénk a kipakolásra váró helyek és személyek. Ezért is kell nekünk sok-sok Magyar -, s Nemzeti Gárda!

A temetők és hadisírok mellett rendcsinálásra vár az Ország Háza, hol magyar jövőnek kell születnie. Kell a „doboji szellem” a Délvidékre, egy-két leckét adni a nekivadult szerbnek, a véresszájú Slotának, Ficának, a Felvidékre, no meg a  ránkpimaszult sok bocskorosnak, hogy emlékezzen a Szigyártókra, Székely Ferkókra s a Ballákra... Kell Széchenyi István - „őstörténész” aknászok által - csehóvá züllesztett Tudományos Akadémiájára, az Árpád magyarjainak történetét - nevéhez méltóan - nullára kopasztó „főaknász”, Glatz Oszkár és társai közé. Kell iskoláinkba, egyetemeinkre, otthonainkba, a magyar utcákra, filmgyártásunkba, hogy megszülessenek a filmeposzok Wass Albert regényeiből! Kell e földre a „doboji szellem”, a Corvin-közi, hogy ámuljon újból a világ. -

De térjünk vissza Árpád és utódai, nyakunkba ült filiszteusok által félremagyarázott történetéhez. Augsburghoz: a „nagy leckéhez”. Egy évvel a 954-es ragyogó hadjárat utáni megváltozott hadi helyzetben (a német tartományok lázadó hercegek ellen fordulása s Ottó mellé állása; a közvetlenül a német határon élő Bulcsútól eltérően a politikai helyzetet nem ismerő magyar törzsek távolmaradása; stb.) érthető módon habozó Bulcsú a bajor emigránsok unszolására kevesebb, mint 10 000 harcossal - egyes források szerint 7-8000 emberrel - indul hadba. A magyar haderőből az elmaradt bajor segítség és a kedvezőtlen időjárás miatt is hiányzik a szokásos átütő erő a nehéz fegyverzetű, tömör német páncéfallal szemben. A csata kimenetele tragikus, Bulcsú béketárgyalásba kezd. A német feltétel: teljes fegyverletétel, melynek megtörténte után, a lovagiasság szabályait tagadva, galád módon lekaszabolják a védtelen Bulcsút, Lehelt és tisztjeiket. A menekülő seregből csaknem mindenkit agyonvernek a bajorok. A korábban Kurszán vezér halálát okozó német szószegés, intő példa lehetett volna a jövőre! Az augsburgi vereség a 955-ben „kiküldött háromból csak egy magyar sereget érintett” és nem kisebbíti a honalapító ősök dicsőségét. Bármennyit is lovagolt a német történetírás becstelen győzelmükön: az „Ungarnschalchton”, a világgá kürtölt győzelem dacára 75 év telt el, mire német hadak Magyarországra mertek támadni.

A magyar hitvilág és identitás „átprogramozása”

egy győztes és büszke évszázad után!

Önmagában a német hadak 75 évvel későbbi, újbóli ránktámadása, a korábbi évszázad – mondhatni - magyar hegemóniája után, minden bizonnyal jele hitvilágunk, identitásunk idegen, zömmel német hittérítés által kierőszakolt eróziójának s a magyar életerő megcsappanásának. Amit a bajor Lajosnak és Ottóknak nem sikerült elérni haddal, véghezvitték belső bomlasztással: identitásunk „átprogramozásával”. Ez a hitvilág nem volt „pogány”, s az Attila nyomdokain Árpád vezérletével a Kárpát-medencébe érkező-visszatérő magyarság már több hullámban találkozott a kereszténységgel. A legtöbben a keleti kereszténységet, a bizánci rítust választották. (Lásd Bulcsú) S talán, mert már a hunok közt létezett több változata is a fényvallásnak (pl. a manicheizmus), a „magyarok könnyen fogadták az új Jézus hitet, mert a számukra ismerős, és megígért Fény-Fiút látták benne.” Hogy mennyire Jézusra valló volt Árpád magyarjainak magukkal hozott hite, azt bizonyítják az alábbiak is. „Pálnak a korinthosziakhoz irt leveléből látszik, hogy a gnosztikus tanítók könnyen beilleszkedtek a gyülekezetbe, együtt voltak a keresztényekkel…mint ismert próféták” – irja Papp Nóra Mariann. A gnosztikus tanítók nem mások, mint a „titkos tudás”, a fényvallás papjai, akiket a görögök mágusoknak neveztek. A mágus vallásba Zarathusztra új tézist hozott, miszerint „a Fény-Fiú ezer év múlva jelenik meg emberi testben.” A parthusok Jézus megjelenésének idején „benne (Jézusban) látták megtestesülni a megígért Fény-Fiút, aki ébredést hoz a világnak.” Születését a szappári csillagvizsgálóban jó előre kiszámítva, a „napkeleti bölcsek” felkészülve fogadták ajándékokkal, mint arany, tömjén, s mirha. Árpád magyarjai a keresztény „vallást szívesen fogadták, a maguk fogalmaihoz alakították, de ősi életformájukat, vallási szertartásaikat nem akarták feladni. Márpedig a német főpapok ezt akarták elérni.” Különben az 1020 tájékán Magyarországra jött Szt.Gellért püspök is felismerte a „régi fényvallás - és az új - nyugati kereszténység közti párhuzamot”. (Turán,1998. szept.)

Tehát éppúgy nem a magyarok „pogánysága”, mint „kalandozásai”, „rablóhadjáratai” voltak a német-római uralkodók magyargyűlöletének oka, noha Akadémiánkon a nemzetellenes, s - istentagadó voltuk ellenére - pogányságunk trombitáló Glatzok ezt tanítják. Nem, mi mások voltunk, keletiek és titokzatosak. Érthetetlenek, mint talán a legtöbb európainak ma is. És aki más, akinek érthetetlen az észjárása, az ellen tud állni, annál nem lehet tudni, mikor és hogyan jön az ellenállás a dinasztikus, birodalmi, beolvasztó, szálláscsináló érdekkel szemben! Mint láttuk fentebb, nem voltunk mi istentelenek, de más és talán bizony igazabb volt a mi Jézus-hitünk. Olykor csírájában nem, csak későbbi formájában látni egy-egy jelenség, egy hit lényegét. Talán éppen erre: a Róma kereszténysége és a mienk, a mi Isten-hitünk közti különbségre tapintott rá Szabó Dezső Segítség c. regényének római jelenetében. „Két és félezer évvel ezelőtt itt már város, történelem és kultúra indult! Ezek már akkor emberek voltak és fakadt belőlük az emberi jövő. Mi talán akkor még négykézláb jártunk” – lelkendezik a római éjszakában a város csodái előtt hasra eső honfitárs Szilágyi, Boór Bálintnak, az űzött zseninek, a hazájában periférára szorított szobrásznak, miközben „a holdvilágban majdnem ringva tűnt eléjük az ima roppant bazárja, a leggigászibb isten-pörsenés, melyet a halhatatlanság férge feltúrt magának a földből”, a Szent Péter bazilika. „Igazad van félig – válaszolja Boór Bálint, a fajtáját becsmérlő, annak hátat fordító Szilágyinak. – Négy lábon jártunk. Nagyszerű paripák négy repítő lábán. A mi életünk, a mi énünk nem fért falak közé… A mi életünk szétölelkezett a napba, a földbe, a végtelen térbe s az egész természettel voltunk nagyok és erősek.”                             

Igen, ez a végtelenbe szétölelkező élet közelebb volt a Fény-Fiú: Jézus által tanítottakhoz, mint a német-római birodalom papjainak dogmája. Barbároknak tekintettek bennünket, pedig őseink hozták a nyugatnak a fűszereket ételeik ízesítéséhez, a kést és a villát, hogy kultúráltan egyenek. Az „egész civilizált emberiség a turáni lovas-civilizációk csizmáinak, csizmába tűrt nadrágjainak, elől gombolt ujjas kabátjainak, fehérneműinek, kucsmáinak, öveinek, csatjainak, gombjainak és kesztyűinek utódait vette át.” (Padányi Viktor)

Ellenállásunk forrása nem az időben szétmálló, helyhez kötött kővárak, erődítmények voltak, de a sajátságos nyelvünkben élő lelkünk, amely a Magyar Zenetudományi Intézet által is igazoltan 200 000 népdalt szült. – Már 100 000 megjelent nyomtatásban! - (Mily nevetséges lenne a német népdalkincs szegénységét azzal mentegetni, hogy a „korai városiasodás és iparosodás” az oka annak, hogy nem tudtak összegyűjteni többet, mint mindössze 6000 népdalt a mára 80 millióssá vált országban!) Erről a termékeny, többek közt 200 ezer népdalt szülő nyelvről mondta a XVIII. századi, 103 nyelven beszélő, ötvennyolcon író Mezzofanti bíboros, hogy a „magyarok, úgy látszik, még nem is tudják, micsoda kincs lakozik nyelvükben”. Vagy a British Museum tudós fordítója, E. D. Butler, hogy a „magyar (magyar nyelv) messze felülmúl minden teuton, szláv, itáliai és más indoeurópai vagy árja nyelvet igei fordulatainak gazdagságában, csakúgy a szószármazékok gyökökhöz való harmonizálásának és asszimilálásának erejében…” – hogy csak néhány sorát idézzük szuperlatívuszainak, és más nyelvi, irodalmi zsenik ezirányú észrevételeiről se szóljunk…(W.Kirkconnell, Sir J.Bowring, C. Edgar, etc.)

A magyar szellem ereje jól tükröződik nyelvünk azon sajátságában, hogy „matuzsálemi kora” dacára, megőrizte rugalmasságát, teremtőerejét. „Megöregedett nyelvek, elvénhedt kultúrák tünete a főnevesülés” – irja karácsony Sándor. S lám, noha a magyar nyelv szerkezete, sajátságai már akkor kialakultak, amikor a „legtöbb ma beszélt európai nyelv mégcsak nem is létezett” (Sir J. Bowring), a magyar megőrizte „cselekvőszavainak”: igéinek gazdagságát. Azt a képességét, hogy teremtőerejével „minden pillanatban igévé lehet lökni a látszatosan mozdulatlant”. (Szabó Dezső) Valamelyik japán nyelvész mondja, hogy egy nyelv igéinek száma fiatalságának mutatója. „Az idők kezdetén volt a szó” és azzal Isten világokat teremtett – áll a Bibliában. Nyelvünk logikája, teremtőereje volt az, ami világhíres feltalálóvá, Nobel-díjasokká tett pl. sok magyar zsidót is, akiket a faji gőg gyakran a zsidó magasabbrendűség jeleként állít be. Ugyanis más népek sorában, más nyelvet beszélve nem látjuk e termékenységnek mégcsak megközelítő fokát sem!

(A magyar nyelv, ill. mások kultúrájának ihletésében szerzett babérokat faji gőggel saját zsenialitásuknak tulajdonítókról írja a neves svájci pszichológus, Carl Jung: „a zsidó….sohasem teremtett saját kulturális formát és amennyire látható, sohasem fog, mivel ösztönei és képességei egy többé-kevésbé civilizált népet kívánnak, hogy az gazdaként létezzen fejlődése számára”!)

Talán ez a magyar nyelv, amely történelmünk hányattatott évszázadaiban még nem szolgálhatott a szervezett, tömeges népbutítás eszközéül, kompenzálta a tatárok s törökök vagy a Habsburgok dúlása nyomán elszenvedett vérveszteséget. Ugyanis a megritkult vagy akár elnéptelenedett népességű területekre befogadott-betelepedő idegenek – leszámítva a peremvidékek későbbi területfoglalásának csaknem homogén tömbjeit – mihamar magyarrá váltak nyelvünk szellemének hihetetlen asszimiláló képessége folytán. (Véletlen, hogy egy generáció multával a Petrovicsokból egy Petőfi lehetett?) Ezért írhatta még Széchenyi is, hogy „minket, ha önmagunk nem leendünk életmentő nyelvünk gyilkosai”, az majd „oly lépcsőkön és idő irányában fog állítani magosabbra.”

Tehát a „kevert vér”, az idegen beáramlás bizonyos foka nem feltétlenül okozza egy nyelvünk sajátságaival bíró nép hanyatlását. Ehhez a nyelv útján átvitt gondolatok, a hitvilág befolyásolása, mérgezése kell. (Ez vett rohamos tempót a kiegyezés utáni liberális sajtóban, a csatornalények első nagy ránklopódzásával, melynek hatásáról a következőket irja Szekfű Gyula - vagy talán a német szociológus Werner Sombart. Míg az átlag német vagy osztrák egy pillanatra sem hitte el, hogy Berlin és Bécs a német, ill. osztrák kultúrát jelenti, addig a magyar paraszt a századforduló vidéki vásárának végeztével ment megvenni tájékozódásképpen (?) a budapesti bulvárlapokat.) Mert a nyelv - legyen mégannyira kifinomult, s teremtőerővel megáldott – csak eszköz a lélek ápolására. De lehet az elbizonytalanításé, meghasonlásé, viszályé is, amelyik már István királyunk idejében elkezdődött az ún. hittérítéssel.      

„Ugros eliminados esse” – volt az Árpád magyarjaira törő németek jelszava. Ha nem tudtak kiirtani bennünket fizikailag, a nyelvünkben tükröződő lelket, hitünket kellett megtörni. A szellemet, ami a nyelvet éltette, kellett kikezdeni, semlegesíteni – ha lehet: megölni! (Hogyan lehet megölni a szellemet? Mi ne tudnánk? Vedd el, írd át, hazudtold meg történelmüket, hagyományaikat. Adj nekik Hollywoodot, a Shakespeare-dráma vagy Bánk bán helyett playboyokat, öltöző-vetkőző cédákat: „csillagokat”! Plazakat, hogy szellemileg totálkáros fogyasztókként turkáljanak ócska javakban… Mára idejutottunk.)

A magyar lélek akkori, ezer évvel ezelőtti „semlegesítéséről”, az István királyunk udvarába, államába befogadott, Gizella királynéval érkezett német hittérítők általi átírásáról, a magyarság történelmének első nagy „konvergencia programjáról”, „fejlett Nyugathoz felzárkózásáról” így fakad ki a magyar életesélyeket megkurtító mindenkori idegenek, s idegenlelkűek esküdt ellenségének, Szabó Dezsőnek egyik regényhőse: „Minket agyonnyomott a Szent István koronája. Mi elhagyottak, hontalanok voltunk mindig saját honunkban. Idegenek, elhagyottak voltunk a kereszténységgel szemben, mely sohasem lett vérünk, életünk formája és idegen kizsákmányolóknak jelentett kenyeret, földet, hatalmat. Idegenek, elhagyottak voltunk a minden vérrel át és átrontott arisztokráciával szemben, mely csak rajtunk ülő végzet tudott lenni és nem nekünk élő szerv. Idegenek és elhagyottak voltunk az idegen betódulókkal szemben, akiknek olcsó magyarkodásáért mindent adtunk…“ Másutt így ír: „a kereszténység...európai életünk kezdetén germán és szláv destrukció volt a magyarság életében”! - Ó, hát még hányszor kell, hogy hasogasson a tiborci panasz fájdalma ahhoz, hogy egy hatalmas és végzetes nekilendüléssel, egy világriasztó, s figyelmeztető ordítással lerázzuk magunkról örökre a pondró immár vérünkig tapogatózó hadát? -

Mert ez történt! Az Árpád és unokái, Jézus tanításához közelebb álló Fény-Fiú-hitét felváltó német-római keresztény-térítés nyomán az ország földterületének több mint a fele vagy egy idegen arisztokrácia vagy az idegen hittérítők által megszervezett egyház tulajdona lett. - A szabad magyarok tömegeinek az Istváni - III. Ottó Német-Római császár birodalmához való - „konvergencia programmal” kezdődő lesüllyedése és idegeneknek való fokozott kiszolgáltatottsága aztán ismételten megtörtént a magyar parasztsággal. Legutóbb a szocialista-szocionista kurzusokban. – Árpád országa tetemes részének idegen kézre kerülésével, a magyarok rendelkezésére álló föld zsugorodásával, a magyar nemesúr is erősebben sanyargatta parasztot az idegenekkel való rivalizációban. Ritkán fordul elő egy nép történelmében az a fajta emlékezetkiesés, amit többek között régi, rovásírásos emlékeink, feljegyzéseink - Dél-Amerika „pogány” indiánjai kultúrájának spanyol és portugál hittérítők általi pusztítására emlékeztető - üldözése: István ezirányú rendeletei útnak indítottak! Más európai népeknél, ha az uralkodó kért is idegen szövetséget a rivális trónkövetelő hatalmának letöréséhez, azt nem népe identitásának idegen eszmék általi megtörésével érte el. A napjainkban kiteljesedő szellem – az idegenek mértéktelen befogadása - magjainak elvetése ekkor, István német-szláv szövetséggel, ill. hittérítéssel lezajlott „államalapításakor” történt. A magyarság meghasonlása, igen: tudathasadása, az addig aligha ismert, idegenek által szított testvérharc, véres intrikák sora innen datálódik, noha mindez része volt a nyugati népek történelmének. Koppány nem vitatta István jogát a trónra és „pogány” sem volt, többek közt, mert felvette a bizánci kereszténységet. Lázadásának, melyet a magyarok többsége támogatott – ezért kellett ellenük az idegen katonai segítség – oka István idegenekkel kormányzó, német birodalomba való bekebelezésünk veszélyét hordozó politikája volt. A későbbi fejleményeket ismerve: gyanúja nem volt alaptalan.

Elgondolkodtató királyaink sorsa és annak következményei az Árpád-ház 300 éves fennállása folyamán. A huszonkettő uralkodóból tizenkettő „Árpád-házi királyunk halt meg … a harmincadik életéve körül.” Grandpierre K. Endre: Királygyilkosságok c. könyvét olvasva egyértelmű, hogy nem természetes okokkal! Az egyház által szentté, boldoggá vagy üdvözültté avatott Árpád-házi mártírok és szenvedők száma csaknem negyven. A Német-Római Birodalomban alig akadt egy-egy szentté avatott, míg a Habsburg uralkodók családja négy évszázad alatt egyetlen szentet sem adott a szentek közösségének. (Dr. Balogh Barna) S hogyne fajult volna Árpád vére, amikor „egyetlen Árpád-házi királyunk sem vett el magyar lányt s egyetlen királyi nőtagja nem mehetett magyar férfihez.” (Dr. Hajnos László) Fiatalon elhunyt uralkodóink nagy száma felveti korai történelmünk egy másik súlyos problémáját: a gyermekkirályságét. Ugyanis a „király korai halálával valami végzetes történik: megszakad a nemzedékek szellemi-tapasztalati folytonosságát biztosító lánc... és a korszakokon átívelő belső és nemzetközi kapcsolódások ismereteinek híjával jószerivel vakká válik az országvezetés, alkalmatlanná a hihetetlenül bonyolult nemzetközi viszonyok, tendenciák felismerésére és irányítására… A király harminc év körül bekövetkező halála megfosztja utódait a szerzett tudás és tapasztalati agyag átadásától…” Serdületlen gyermekként tizenhárom Árpád- ill. vegyesházi királyunk került trónra az 1526-al záruló kb. félezer év folyamán, míg a „Habsburgok négy évszázados magyarországi uralma során egyetlen gyermekkirály sem fordul elő”! S mindez egy győztes évszázad, Árpád és utódai, mondhatni: birodalomalapító katonai, diplomáciai-politikai sikerei után!

Sorok, amelyek sohasem bírtak súlyosabb üzenettel!

De messzire barangoltunk megint jelen otthontalanságunkban, keresve botlásaink mérföldköveit az évszázadok folyamán ráburjánzott hazugságdzsungel folyondárai alatt. Az Árpáddal, de szinte Attila óta ránkszállt, nagy és dicső nemzet jövőjét sejtető örökség elveszejtésének mementójaként, egy még végzetesebb honvesztés veszélye tűrésének közepette nem lehet időszerűbb üzenet számukra, mint Grandpierre K. Endréé: „Az igazság elhallgatása az egyedeket is megrontja, a népekre azonban kihatásaiban végzetes: ott, akkor és abban emel válaszfalakat elébe, s iktatja ki közösségtudatát, közösségvállalását, cselekvő együttérzését, ahol, amikor és amiben a legnagyobb szükség volna cselekvő közreműködésre.”

Csaknem húsz éve írta e sorokat, s mikor, ha nem ma bírnak a legsúlyosabb üzenettel! Mert a jelszó – mint 1100 éve s azóta annyiszor - maradt a régi: „Ugros eliminados esse”. Így ha kimerítő is, nem lehet haszontalan korai történelmünk fenti seregszemléje. Mert látnunk kell most, a végveszély küszöbén: Árpád és sok, hozzá méltó elődünk örökségének feltámasztása: ránk vár! Mégha ez az övékénél véresebb csatákat is sejtet. Mert íme, már azon munkálkodik a poklok felsöprődött alja, hogy fojtogató, idegen hatalmuk ellen többé szólni se tudjunk. Vagy ha igen: internálnak, állásból kirúgnak, megfigyelnek, csak ma nem „osztályidegenként”, hanem a „gyűlölettörvény” hatálya alatt. Az a pimaszság, gátlástalan, uszító blöff, mellyel MSZP-s, SZDSZ-es, ún. parlamenti képviselők, akiket egy valóban demokratikus világban mégcsak WC pucolóként sem alkalmaznának a Parlament épületében, a „nép demokratikus jogait elvonó, fasiszta jellegű törekvésekkel” szembeni törvényi fellépés szükségességéről sivítoznak, nos: ez a csatornalény megkülönböztető jele! Csaholásuk a Sötét Úrra vall, aki világra bagzotta őket. Teszik ezt a 120 millió halálos áldozatot követelő, „nagy történelmi kísérlet” mozgalmának örökösei, akiknek székházaiban sírnának a falak, ha levernék róluk az áldozataik vérét rejtő vakolatot, a márványt és cifra krómot.  Székházaikban, a rendőrőrsökön, a gyanútlan turisták taposta utcák alatti pincékben, ahol még a „forradalmár” elődök - s utódaik 2006.szeptember-októberi - áldozatainak fojtott, távoli sikolya hallatszik az éjszaka mélyén.

De ők fasisztáznak! Tehetik, mert nem gyújtja rájuk - ha már más módja nincs kifüstölésüknek! - a parlamentet az ún. demokratikus ellenzék. Nem, mert ez az ellenzék „demokratikus eszközökkel” akar változtatni. Nem akarja tudomásul venni, hogy a csak diktatúra és fondorlat eszközeit ismerő, ezen örökségből táplálkozó csatornahaddal szemben nem lehet demokratikus, parlamenti eszközökkel fellépni! Nem akarják tudomásul venni, hogy a „konvergencia program” elvárásai túltesznek a régi három- és öt éves terveken. Már nemcsak államosítják, „átszervezik”, de likvidálják: a nemzeti ipart, a paraszti gazdaságot, magyar mezőgazdaságot, az iskolát, kórházat… S közben a „demokratikus” ellenzék „nemzetmentői” estéről estére leülnek a Mordor bélsarából számunkra bravúrosan jövőt dagasztó médiák garantálta fórumokon, hogy megvitassák jövőnket politológus madárjósokkal. S ha kínjában véletlenül kibögyögi Orbán V., hogy „ez a kormány csak a demokrácián túli erőszakkal képes fenntartani hatalmát”, akkor is megreked horizontja a „népszavazásnál”. Hogyan szavazna a Mordor-médiák és a tömegszórakoztatás vályúinak „junk food”-ján hülyére-hízott szellemileg alultápláltak tömege saját megmaradására, kétharmados többséggel? Mert ez kellene egy forradalmi tisztulás-hozta nagy változáshoz, nagytakarításhoz! Miért lenne más a csatornalények formálta „közvéleménnyel” született népszavazás eredménye, mint a demokrácia mítoszával megtömjénezett választások urnáihoz terelt millióké, akiknek eszükbe sem jutna: „csak rabszolgák vagyunk”? Persze mondják – a „vajszívűek”, a megértők -, hogy még lelőnék a négygyermekes Orbánt, ha…! Abraham Lincolnnak és J. F. Kennedynek is voltak gyermekei, mégis a nemzeti valuta és pénzforgalom feletti uralmat kivették a Mordor-körök kezéből, ha csak hetekre is, mert ez az életükbe került. És bátorságuk tette őket államférfivá, míg Orbán, és társai csak politikusok, a szereposztással sodródó statisztái az Ördögi színjátéknak. És a vajszivűek felettük sajnálkoznak, nem nemzetük felett!

Túlzás, pesszimizmus lenne a sejtés, hogy talán ezeréves gyökerei vannak a magyar léten mára elburjánzó idegenségnek, s hogy régmúlt időkben kizökkent sorsunk gravitált e mai kocsma: egy szétzilált, s legyengült nép feletti uralom fele. Mely hatalommal naponta feledtetik a tegnapelőtt történtet: csaknem fél évszázadnyi ámokfutó idealizmusuk és hatalommámoruk - akasztással, börtönnel, egy ország falanszterizálásával – elért eredményét: a magyarság anyagi kizsigerelését, szellemi megfáradását, s erkölcsi válságba juttatását.

Hogyan, máshogy lehetett volna véghezvinni az uzsorának azt a fokát, hogy az 1973 és 1989 között felvett hitelek után, melyekből csak 1 milliárd dollár érkezett be Magyarországra (!),   „ugyanezen idő alatt kifizettünk a nemzetközi hitelezőknek 11 milliárd dollár kamatot, és mégis felhalmozódott 20,5 milliárd dollár adósság 1989-ig a kifizetetlen kamatokból és adósságszolgálati kötelezettségekből.” (Dr. Drábik János)

Demagóg uszításával feledtetné a lidérchad a tegnapot és a mát: a csőd adósrabszolgasággá mélyítését, mert ma azok ülnek egy végsőkig megfáradt nép nyakán és a kifosztott ország romjain emelt harácshalmok csúcsain, akik „a 301-es parcella megtöltőinek jogutódai. Akik egész létezésüket a jogtalanságra, az erőszakra, a szovjet terrorra és a hetvenes-nyolcvanas években kibontakozó valamilyen nemzeti ellenállás leszerelésére, megfigyeltetésére használták, majd a társadalom szemetjének tekintett KISZ-fiúkákból milliárdosok és élkapitalisták lettek…”  (Csurka István)

Így jutottunk oda, hogy dacára „az állampolgárok közös tulajdonát képező a nemzeti vagyon” kozmopolita-globalista körök általi „megtervezett csődbejuttatással” történő 80%-os kiárusításának, a csatornalény-kurzusok az eladásból származó teljes devizabevételt kamatfizetésre, adósságszolgálatra és önmaguk s külhoni zsiványok gazdagodására költötték. Hogy érzékeltessük a nemzet kifosztásának lentebb summázott mértékét, megintcsak a korábbi analógiát kell használnunk. A világmindenség „fekete lyukainak” példáját. A fekete lyukét, ami minden közelébe kerülőt magába szív, s ahonnan nincs visszatérés! A rendszerváltozás idején a Világbank által 140 milliárd dollárra taksált privatizálható nemzeti vagyonból 2002-ig mindössze 700 millió dollárnyi folyt be az államkasszába. (Lakatos Pál) És a nemzetgazdaság teljes adóssága 2007-re meghaladta a 100 milliárdot.

Magyarország mára egye inkább gyarmati társadalom képét mutatja. A világ egyik legmagasabb (csaknem 70%-os) adó- és közteherrátájával, további tízezer, vagy akár százezer milliárd forint értékű nemzeti vagyon kiárusításának tervezetével, a hazai közép- és kisvállalkozások padlóra-küldésével, termőföld- és ingatlanspekulációval, kétes minőségű termékek dömpingjének piacaként, környezet és lélekszennyezéssel… mindenféle jöttment idegen Új Abbáziája lett, míg a korán haló cselédnép oktatási-, egészségügyi- és szociális rendszere az afrikai államok szintjére züllik… Ma ifjú „titánoknak”, mint az ország harmadik leggazdagabbjának, a sunyi spekuláns Leisztingernek, a ’Pick Szalámigyár’ és más, egykori koronakincsek korporációs fosztogatójának, s a hasonszőrűeknek áll a magyar bál. A Titán, vitéz a gáton is!

Legutóbb a Lágymányosi Kopaszin kopasztotta meg 20 milliárddal a sokmillió helyi kisegzisztenciát – MSZP-s segítséggel, gátlástalanul. Magyarok! Tudtok még számolni? Mert a „matematikus végzettségű” Leisztinger és társai már kiszámolták, mikor számolódtok fel! Miért tetteti az osztani-szorozni, holnapban s holnap-utánban még gondolkodni képes magyar, hogy a csatornalény-kurzusok folytathatók? Leheletüktől elmocsarasodik minden, mint a dagonyavitéz Magyar Bálintétól iskolarendszerünk, melyet tizenöt éve még az első tíz között említett Lee Kwan Yu, Szingapúr egykori miniszterelnöke, akinek harminc éves vezetése mellett a szingapúriak csaknem 95%-a lakástulajdonos lett, s aki biztonságos nyugdíjrendszert és betegellátást garantált az országnak. S persze azt merte mondani a yenkiknek, hogy Ázsia nem követi a nyugat liberális értékrendjét… A dagonyavigéc adna nekünk „interaktív” digitális táblákat az omladozó iskolaépület fűtetlen osztálytermeibe - darabja 800-900 ezer forint – potom 40 milliárdért bonanzát teremtve a haver „beszállítóknak”, s persze, hogy ne maradjunk analfabéták! De mi megmaradunk írástudóknak csodatáblái nélkül is, mint voltunk már több ezer évvel ezelőtt, és ha kell palatáblákra véssük fel a Magyar Bálintok bűneit! Jánosi és Gyurcsány sportminiszterekét is, akiknek fedezésében a Demjánoknak, Várszegiknek sikerült anyagilag tönkretenni, s elsüllyeszteni labdarúgásunk egykori zászlóshajóját, a magyar Manchester Unitedet: a Ferencvárost, mert a magyar öntudat és ellenállás forrása volt.

Carl Jung egy másik bölcs észrevétele, hogy az igazság nem más, mint az, ami éltet. De a magyar létre több mint hatvan éve rálidércült hatalomnak: még a lélegzete is hazug, mert pusztít! Míg az örök homály világából a magyar szívre, lélekre osont herék otthont fészkelnek maguknak, s milliárdosodnak tolvajlásukkal, addig helikopteres adóbeszedőket küldenek a domboldalak szüretelő, az újbor ígéretének évezredes ünnepén barátok s rokonok körében néhány órára felszabadult népre, hátha van köztük, aki egy-két rongyos, bevallatlan ezrest keres. És 315 millió forintért „szuper vízágyúkat” szereznek be Izraelből, a „közrend fenntartására” a „Schengeni Alapból”, uniós pénzen. - Hátha lázad valaki a világ harmadik legnagyobb adósságát felhalmozó, csak lopásra-csalásra használt hatalmuk megkívánta adóprés ellen. - Ugros eliminados esse? Beleborzong az ember, annyira orwelli ez! Ha élne Orwell, következő regényét az ellopott húszezermilliárd, a Mordor-fattyú öszödi beszéde, a félévszázados évforduló október 23-ája maszkos, gumilövedékes, moszados segítségű ávós gorilláinak országáról írná, ahol már elfelejtették a munkástanácsokat, s már szakszervetek sincsenek, csak hízott heréik… És egy: néma tartomány!

„Eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe!”

De hogyan jutottunk ide? Hiszen pl. a sajtó, az elektronikus hírközlés csatornáin valahogy ellensúlyozni lehetett volna a készülő „szép, új világot”! Ehhez a Mordor-médiák szárnyait kellett volna minimum megnyirbálni. A paktumos ügynök: Antall árulása, majd az Orbán-féle ellenzék gyáva, „demokratikus eszközökhöz” ragaszkodásának fából vaskarika politikája miatt ez elsikkadt és sokmillió magyar maradt demagógiájuk foglya. Igen, legjobb esetben is gyáva volt ez az ellenzék, mert mi is volt Orbán Viktor válasza a magyar médiák megregulázását javasoló Medveczky Ádámnak, az Operaház karnagyának? „„Nehéz ügy ez, karnagy úr” – vonta fel a kormányfő a szemöldökét. És semmit nem tett az ügyben!” Neki már utasítás sem kellett, mint gróf Tisza Kálmánnak? Így hát a ránklopódzott idegen szellem gátlástalan bomlasztásában lápvilággá sorvad a magyar föld, hogy szelekkel dacoló, ezer és ezer gyökérrel belékapaszkodó tölgy nem, csak csenevész bokor, dudva és giz-gaz törpék nőjenek rajta, s kételyhínár, mi hozzájuk húz. Hát hogyne reszketnének a Mordor-tévék alkonyati pondrói, szocionista lélekfogdmegjei a gondolattól, hogy a szájtáti tömeget felébresztheti egy Magyar Gárda, Corvin Gárda, egy Fekete Sereg, amely még kitűzné az ország első tornyára az Árpád-sávos zászlaját, hogy nyögje újra a magyarok bús hadát az országnak gőgös Háza! Ezért hát garantálják, hogy a szocializmus évtizedeinek tiltásai, népbutítása idején irányvesztetté vált, ellumposodott millióknak esténként felszolgálják Hollywood céda tündéreit, s ha csak egyikük is lehúzza bugyiját, Nagyrakás-kóka, Bajnai, Gyur(t)csány és Leiszinger nyugodtan árulhatja, rabolhatja az országot, akár a hátsóudvart…

Kérdezzük:

Van-e, lehet-e ereje ehhez a magyarságnak? Az öntisztuláshoz, forradalmi hagyományaira támaszkodva. Fel kell tennünk e kérdést: mi is az, hogy forradalom? Oka van a kérdésnek, mert éppen az emberi társadalom, egy nép, s a nemzet e végső, elkeseredett, kínban-vérben zajló, a szabadság ígéretével terhes megújhodási kísérletét használta s használja fel a csatornalény: társadalom-, s nemzetellenes céljaira.

„A forradalom nem más, mint egy nép ősi életformához - gondolkodásbeli, erkölcsi életformához – való visszatérése, azoknak a dermedt, gátló formáknak a széttörése és levetése, amelyek időről-időre idegen elemként rárakódnak s természetes vérkeringését megfojtják.” (Kodolányi János)

Nem másról szól itt Kodolányi, mint szuverén jogunkról, hogy magyarként éljük saját életünket, azt az életet, amely identitást, arcot ad és akaratot szül létünknek. Arról az atavisztikus, múltból kisugárzó erőről szól, amely egy néplélek minden pregnáns, maradandó tettét áthatja. De ha fel is ismeri, le tudja-e győzni a magyar a Gólemként fölé tornyosuló idegen akaratot, az általa belénktáplált kételyt, a belenyugvó önfeladást? Lehet-e tetézni egy dicső, harcos nép ezeregyszáz évvel ezelőtti európai hajnalától induló, majd az elmúlt száz év vadabbnál vadabb haláltusáiba torkolló, lélekdermesztő utazásának képeit, amelyek a magyarság szinte védtelen sorsbeteljesedésének jelen állomásához visznek? A magyar lélek és a nemzet egy végső, legnagyobb próbatétel előtt áll, amivel emberi lény, még inkább egy nép szembenézhet: legyőzni a kétely és az önfeladás belénk-fészkelődött mételyét...!