|
|
||||||
|
Hazánkért Online, 2008. 04. 14. ROCKEFELLER-TITKOKIII. KerekasztalosokMár régóta létezik olyan nemzetközi emberbarát hálózat, amely bizonyos mértékben úgy működik, ahogy egyesek elképzelése szerint a kommunisták is működnek. Ennek a hálózatnak, amit nevezhetnénk „kerekasztal-társaságok csoportjának”, nincsenek gátlásai együttműködni kommunistákkal, vagy bárki mással és ezt gyakran meg is teszik. Onnan ismerem ennek a hálózatnak a működését, hogy húsz évig tanulmányoztam és az 1960-as évek elején, megengedték nekem a szabad betekintést az iratokba és titkos feljegyzésekbe. A Külügyi Kapcsolatok Tanácsa /CFR
Itt az ideje, hogy közelebbről megvizsgáljuk e titkos hatalom egész világra terjedő hálózatának tulajdonképpeni összeesküvési gépezetét, különösképpen, ami az Egyesült Államok bel- és külpolitikáját illeti. Amint azt már felfedeztük, a Rhodes Cecil által létesített titkos társaság, -- amelynek létrehozásában Rothschild, Morgan, Rockefeller és társaik is segédkeztek -- rendkívüli titkos, kis létszámú Kerekasztal-csoport irányítása alatt állt. E titkos csoport összeesküvési terveinek a kivitelezésére megtévesztő falakat állított fel. Az Egyesült Államokban felállított színfal, illetve fedőszerv, a Külügyi Kapcsolatok Tanácsa /The Council on Foreign Relations/ nevet kapta. Dr. Quigley így ír erről: „Az 1914-es világháború végén világosság vált, hogy ennek a hálózatnak (Kerekasztal-csoportnak) a szerkezetét jobban ki kell bővíteni. A feladattal Curtis Lionelt bízták meg, aki mind Angliában, mind a brit birodalom minden egyes önkormányzati államában a már meglévő helyi Kerekasztal-csoport mellé fedőszervet is állított. Ezt a kendőzést szolgáló egyesületet a Nemzetközi Ügyek Királyi Intézetének keresztelték el, amelynek magját minden térségben a benne meghúzódó Kerekasztal-csoport képezte. New Yorkban a Külügyi Kapcsolatok tanácsa név alatt futott és a J. P. Morgan & Co. banktársait falazta, egy kisebb amerikai Kerekasztal-csoporttal együtt. Az amerikai szervezők közt túlsúlyban voltak Morgan ’szakemberei’ beleértve Lamontot és Beert, akik részt vettek a párizsi béketárgyalásokon, ahol szoros barátságba keveredtek a hozzájuk hasonló angol ’szakemberekkel’, amiket Milner csoportja toborozott össze. A valóságban mind a Nemzetközi Ügyek Királyi Intézetének, mind a Külügyi Kapcsolatok tanácsának az eredeti elképzelését Párizsban fogalmazták meg.”
A Külügyi Kapcsolatok Tanácsa – Council on Foreign Relations /CFR – csak fedőszerv és nem maga a titkos mag, ennek ellenére a kendőzést szolgáló, de nagy horderejű műveleteit igyekeznek a legnagyobb titokzatosságba burkolni. Gyakorlatilag, szinte semmit sem engednek a nyilvánosság elé. Az a kutató, aki átböngészi a közelmúlt folyóiratait a CFR-ra vonatkozó cikkek reményében, valószínűleg semmit sem fog találni. Azonban, amolyan beszámoló-féle mégis megjelent a Christian Science Monitor 1961. szeptember 1-i számában, számot adva a Tanács bevallott szándékairól. Ez a napilap – dr. Quigley szerint – ’tagja a CFR-ral kapcsolatos sajtónak és ezért a cikkre úgy tekinthetünk, mint amit hivatalosan jóváhagytak.’ „Az előkelő Park Avenue nyugati oldalán és a 68th Street sarkán, New Yorkban, két takaros épület helyezkedik el egymással szemben. Az egyik az ENSZ mellé kirendelt szovjet követség, azzal pontosan szemben a délnyugati oldalon van a CFR, a külpolitika terén talán egyike a legbefolyásosabb félig-meddig nyilvános szervezeteknek. A CFR-székház épülete Rockefellerék ajándéka. A taglistán olyan személyek nevei szerepelnek, akik kiemelkedő munkájukkal kitüntették magukat a diplomáciában, a kormányzásban, a kereskedelemben, pénzügyekben, tudományokban, munkásmozgalmakban, az újságírás, a jog és a közoktatás terén. Ami ezt a széles skálájú és különböző alkotóelemekből összetett tagságot egybehozta, az nem más, mint az amerikai külpolitika irányítását illető szenvedélyes érdeklődésük. A Tanács tajgainak majdnem a felét hívták meg állami hivatalokba, vagy különböző alkalmakkor tanácsadói szerepre. A CFR névsorában 1400 rendes tag szerepel. Mind előkelő személyiségek, akiket a használhatóságuk alapján válogattak ki az ország fő foglalkozási ágaiból. Ezeket átrostálásuk után, kiképezik kulcspozíciók betöltésére a Szövetségi kormányzatban.” Vallomás
Egy másik CFR-ral foglalkozó cikk, egy régebbi folyóiratban, a Harper’s Magazine 1958. július számában található, „Államférfiak iskolája” címmel, Joseph Kraft CFR-tag tollából. Az ő leírásában így fest a CFR: „Színhelye volt alapvető jelentőségű kormánydöntéseknek, még többnek itt alakult ki az értelmi kerete és több ízben toborozási területül szolgált magas rangú hivatalnokok kiválasztásánál. A CFR az embereit egy-egy meghatározott irányzatú, sajátos hadászati vonalvezetésre képezik ki, amit aztán a washingtoni [i.e. a Kongresszus!] együttesen belül kell kivitelezniük.” Mi a lényege ennek a hadászatnak? Kraft rámutat arra, hogy „a CFR alakszerű létrehozásának főtervezője, a hálózathoz tartozó Edward Mandel House „ezredes” volt, aki a Fehér Házban Wilson elnök tanácsadójaként szerepelt és Jerome Green társaságában, teljes összhangban, kéz a kézben dolgozott. House beismeri, hogy ő írta a Dru Philip: The Administrator c. könyvet, amely egy nemzetközi, hatalmi csoportosulás megalakítása és a szocializmusnak olyan formában való létrehozatala, amint azt Marx Károly megálmodta.” Kraft állítja, hogy a CFR támogatói közül gondosan kiválogatott törzskarba, amelyet House segítségére kiküldtek a Fehér Házba, Walter Lippmann, John Foster Dulles, Allen Dulles és Christian Herter tartozott. Ezek House „ezredessel” együtt valamennyien jelen voltak a Párizsi Béketárgyalásokon, és amikor 1919. május 19-én az angol és amerikai Kerekasztal-csoportok találkoztak Párizsban a Majestic-szállóban, hogy megszervezzék a világ különböző részeire a fedőszerveket, amelyek közül az Egyesült Államokbeli CFR egyike a legfontosabbaknak, akkor House töltötte be a házigazda szerepet. Ahhoz, hogy némi fogalmunk legyen a CFR hatalmáról és befolyásáról, amelynek eredményeként a szó szoros értelmében átvette a második világháború után az USA külügyminisztériumában a külpolitika irányítását, el kell olvasnunk a külügyminisztérium 2349. számú kiadványát, „Beszámoló az Elnöknek a San Francisó-i konferencia eredményeiről” címmel. Ez az USA külügyminiszterének, Edward R. Stettinius-nak hivatalos jelentése: „Az európai háború kitörésekor világossá vált, hogy a háború után az Egyesült Államok új és kivételes feladatok előtt fog állni. Ennek megfelelően, 1939 vége előtt – két évvel az USA hadbalépése előtt! -- a CFR javaslatára megalakult a Háború Utáni feladatok Bizottsága, amely a külügyminisztérium magas rangú tisztviselőiből tevődött össze (egy kivételével, mind CFR-tagok voltak.) Munkájukban egy kutatócsoport segédkezett, amelyet 1941. februárjában, a Speciális Kutatás osztályéba szerveztek be (ami azt jelentette, hogy lekerült a CFR fizetési jegyzékéről és rákerült a külügyminisztérium fizetési jegyzékére.)” Ez a csoport hozta létre az ENSZ
alapszerkezetét és megszabta annak politikáját, minek következtében a háború utáni első éveiben,
átlagosan 100 millió ember esett évenként a kommunista tömb áldozatául. Az amerikai delegáció az 1945. évi San
Franciscó-i ENSZ-konferencián, 74 CFR taggal szerepelt. Köztük volt Alger
Hiss kommunista kém, Harry Dexter White szovjet ügynök, Owen
Lattimore, akit az egyik kongresszusi bizottság „a szovjet nemzetközi
összeesküvés tudatos eszközeként” jellemzett, J. John McCloy, a
Rockefeller-féle Chase-Manhattan Bank egykori főnöke Harold Stassen,
Nelson Rockefeller, John Dulles Foster, Philip Jessup és Dean
Acheson. Ők és a CFR további 38 tagja, elfoglaltak szinte miden
jelentős kulcspozíciót, az Egyesült Nemzeteket létrehozó san franciscói konferenciának
amerikai küldöttségében. ◘◘◘ vége Forrás: Cléon W. Skousen: a Leleplezett Kapitalista Tóth Judit Kanada
|
