Árpád Írta: Bobula Ida (őstörténész) Sokan észrevették már, hogy régi, közelkeleti térképeken feltűnően nagyszámú magyar hangzású helységnév van. Ezek közé tartozik az „Arpad” név, pontosan ugyanúgy írva, mint a magyar „Árpád”, csak éppen az ékezetek hiányoznak. Sokan fel is tették már a kérdést: lehetséges-e ennyi hangnak a pontos sorrendben való, véletlen egyezése? Tudomásom szerint eddig még senki sem ismertette a magyar olvasóközönséggel a szíriai Arpad történetét, pedig meg van írva, elég hozzáférhető helyen, a Cambridge Ancient History-ban. Eszerint Aprad önálló fejedelemség volt a Kr.e.-i első évezredben, Szíriában, a jelenlegi Aleppótól északra. Aleppó is hozzátartozott, több más várossal, a főváros azonban ott volt, ahol most az Erfat nevű rom van. (Némely térképen R’faat névvel jelölik.) Hogy milyen nyelven beszéltek Arpad lakosai, azt nem tudjuk, azt sem hogy kik voltak a vezetőik, fejedelmeik. A szíriai homok hallgat. Amit tudunk róluk, azt ellenségeinknek, az asszíroknak a feljegyzéseiből tudjuk. Az asszírok rendkívül tehetséges, kíméletlen és kegyetlen nép voltak. Sémita nyelven beszéltek. Asszíria ott keletkezett, ahol sumír időkben a sumírral rokon, őslakos subar nép lakott. Az őslakosságot azonban, amely a világ első magas civilizációit megteremtette, ollóba fogta két alacsonyabb műveltségű, de nagyobb vitalitású etnikum: az indo-európai és a sémita. Évezredes viaskodások során az olló szétszabdalta az őslakosok, -- a sumírok, elmaiták, subarhurriták -- városait. Subartu, az egykori „szabad föld” a világtörténelem legocsmányabb zsarnokságának, az asszír államnak a közepe lett, az asszír királyok innen hódítottak birodalmat, és egymás után döntötték meg az őslakosok védelmére túl későn fegyverkező fejedelemségeit. Ilyen volt Hanigalbat, az ősi hármas hegy, az Ararát vidékén, az onnan négy tenger felé induló négy folyó földjén. Az asszír felirat közli az utókorral, hogy amikor végül bevették Hanigalbatot, ott húszezer embert vakítottak meg. Végül, az asszír hódításnak már csak az Arpad-fejedelemség állt ellent. Pedig fontos hely volt: Szíria kulcsa. Az asszír haderő három évig ostromolta Arpadot. Aleppó megadta magát és máig megmaradt. De Arpad nem adta meg magát, és az asszírok nem is dicsekszenek vele, hogy ott hány foglyot nyúztak meg, temettek el élve. Úgy látszik, hogy amikor bementek a füstölgő romhalmazba (Kr.e. 740), ott már élő embert nem találtak. A környék egyszerű népét deportálták, amennyiben rejtőzne ott Arpadból való – esetleg az ostrom előtt kimenekített asszony, vagy kisgyerek – az elszórassék. Bizonyos, hogy messzire vitték őket, talán északi ércbányák rabszolgái lettek. Az asszír gazdaság alapja a fémekkel való kereskedés volt. Arpad hosszú és hősies küzdelmének, dicső végének emléke mégis fennmaradt, és lelkesített késő nemzedékeket. Akkor is, amikor már legenda lett, hogy az asszír sárkányfészket széttaposta a káldok, médek és szittyák szövetsége (Kr.e. 612). Peregtek a századok, keleti birodalmak születtek és omlottak össze, régi zsarnokságok helyébe új zsarnokságok jöttek. Azok ellen is küzdeni kellett és a szabadságharcosok ragyogó példája nem ment feledésbe: továbbadták a lantosok, hiszen „száll az ének, szájról szájra.” Amikor később az arab hódítás jelentette az őslakosság veszedelmét, ezek megint ellenálltak. Az arab írók feljegyezték ellenfelük nevét, aki évekig vezette az ellenállást: „Upas ibn Madar.” Padányi Viktor történész fordítása szerint: „Madar nembéli Opos.” Azt is feljegyezték róla, hogy amikor a helyzete reménytelen lett, kitört ostromlott várából, kísérőivel együtt átvágta magát az ostromgyűrűn és elmenekült észak felé, a kazárok királyához. A sorsot egyformán osztja a Magyarok Istene. Van, aki a dicsőséges halált kapja, és van, aki a halálnál sokszor nehezebb életet. Opos és társai az emigráns életet kapták. Hiszem, hogy magukkal vitték ősi fajtájuk nagyszerű hagyományait, köztük a szíriai Arpad emlékét. Ilyen hosszú idő után? Opos menekülésének dátuma Kr.u. 738! Igen, a költők ilyen hosszú idő után is megőrizték, mert „fű kizöldül ó sírhanton, bajnok ébred hősi lanton....” A kazár birodalom határszélein egymásra találtak régen szétvált rokontörzsek és megfogant a gondolata egy nemzetnek, amely majd Etelközben volt megszületendő. Az a nemzet, amelyről később Leó bizánci császár írta, hogy szabad nép (eleutheros to ethnos). Hihető, hogy ennek a szabad népnek az emlékezetében még éltek a régi szabadsághősök, akik egyszer régen egy szálig meghaltak a szabadság védelmében. Árpád... Ha ez így volt, akkor feltehetjük, hogy ennek köze volt ahhoz, hogy Etelközben Árpád néven emelték pajzsra a honfoglalásra választott vezért. Aki ragaszkodik a régi, hivatalos magyarázathoz, amely szerint honalapító fejedelmünk nevének kiejtése „árpácska” volt, ám tegye, - úgy kell neki! Ismerjük fel végre, hogy lélektani lehetetlenség, hogy egy fejedelmi család a fiait Tormásnak, Taknyosnak, Torkoskának, Zabszemnek, Árpaszemecskének nevezte volna. A fejedelem neve nem tréfa. Ha a régi Arpad nevét vette fel az új vezér, abban lehetett méltóságteljes tiszteletadás a régmúlt szabadsághősöknek. Lehetett benne program is, ígéret, szent fogadalom az eljövendő évezredre, hűségeskü a szabadság örökszent eszményéhez. Benne volt Árpád fiának, Leventének áldozatos halála, benne volt a felhőbe hanyatlott drégelyi vár, Szigetvár füstölgő romja, a sztrecsnói tető, Szathmáry tízezerje, és a három Görgey fiú vadászpuskái, amelyekkel 1919-ben a csehek ellen mentek és meghaltak. Benne volt a budapesti gyerekek harca az orosz tankok ellen. Azoknak dicsősége, akik meghaltak és azoknak kötelessége, akik életben maradtak az örök magyar élet és a szabadság szolgálatában. Sok minden van az Árpád névben, amely szumír nyelven azt jelentette: Dicsőségre választott. Nyitólap

ÖRSFARAGÓK Mi, akik létünk véres harcát vívjuk immár több mint egy ezredév óta, kik egykor legyőzhetetlenek voltunk – minden támadást százszor megtoroltunk, manapság ránkjár a baljós róta! Ma, idegen saruk, csizmák taposnak a “békés együttélés” nevében, kik, nyers erőszakkal ültek nyakunkra erkölcsi értékeinket rabolva a nemzetköziség fertőjében, Hol fenevadként haraptak testünkbe széttrancsolva hazánk kétharmadát – megszentségtelenítve oltárunkat, gyalázva anyáinkat, lányainkat; hátára fektetve magyar hazánk! Egyedül vagyunk sorsunk gyűrűjében, minden nap erősebb a szorítás – így rohamosan fogyunk és sorvadunk, ki tudja, mit hoz mostoha holnapunk – naponta nehezebb a sikoltás! Ma, fél lábbal sírban, pokolban élünk, senkit se érdekel vonaglásunk – míg mindenki a maga javát nézi és nemtörődömségünket tetőzi, az lebecsmérli hős származásunk! Óh, népem nyisd fel vakká tett szemedet, lásd meg, hogy kik az ellenségeid – szeretném felrázni fásultságotok ti, nem látjátok vészthordó sorsotok, mint ölik rakásra testvéreid?! Ki kell pusztítani soraink közül, ki szóval, tettel ellenünk támad és öncélúan végvesztünkbe késztet roncsunkon ütve kegyelmi léket, torzónkba rúgva, befogva szánkat! Vissza kell nyerjük önbecsületünket, tiport jogainkat – egységünket – megújulást az új honfoglaláshoz, erőt, erkölcsöt demokráciánkhoz áldozatra-hívó készségünket! E szent földön, csak magyar lehet az úr, vérszerződést csak testvérrel kötünk – esküszünk a magyarok Istenére, minden legyilkolt bajtársunk lelkére, hogy forradalmunkban eggyé leszünk! E nép már megfizetett jövőjéért – testvéreim, ne pártoskodjatok – nemzetünk jövője Tibennetek él, hisz’ nem válhat vízzé az ős-magyar vér szabadság vagy rabság?! – Válasszatok! Kovácsy József (Cleveland)